A Kelták, a Nyugat Magyarjai

Timaru-Kast Sándor

A KELTÁK, 

A NYUGAT MAGYARJAI

1

Valahol Európában él egy hatalmas és nagyszerű népnek, a történelem viharait – háborúk, kizsákmányolás, éhezés, mészárlás, népirtás, elűzés, kivándorlás – átvészelő kicsiny maradéka, aki sajátmagát a „nyugat magyarjának” nevezi. Ő lelkében magyar, és még büszke is rá. Ezt nem lehet igazán hagyományosnak, európai gyakorlatnak tekinteni. Mára e nép Európa nyugati peremére szorult. Lelkét kilúgozták, anyanyelvét évszázadokig üldözték, a szabad használatát tiltották. De, a nép megmaradt, tudata újra éled.

Ez a nép a hatalmas kelta civilizáció örököse.

A keltákat ma íreknek, skótoknak, manniniaknak (Man-szigeten élők), velseknek vagy velszieknek (Wales népe), kernowiaknak (Cornwall lakói), bretonoknak és az ibér félszigeten újra ébredő galíciaiaknak nevezzük. A legnagyobb kelta nép az ír, amely leginkább megtartotta, és – elszigeteltsége folytán is megőrizhette – kelta tudatát, múltjának fényességét és nagyszerűségét.

William Butler Yeats (1865 – 1939) ír költő, az ír vidéket végigjárva, az akkor még bőségesen fellelhető népmeséket, tündérmeséket összegyűjtötte, és – akárcsak nálunk Benedek Elek a székely népmeséket és ősmondákat – az utókornak megmentette. Ő az íreket a „Nyugat magyarjainak” nevezte.

Edward Burne-Jones: Arthur király elszenderülése Avalonban

A keltákat eredetük alapján két csoportra osztjuk: brit-keltákra és gél/gael-keltákra.

A brit-kelták, azaz a britek, legalább is részben, a kimmerek örökösei. Wales neve az őslakosok nyelvén ezt ki is fejezi: Cymru, nyelvük meg a cymraeg. Eredetmondájuk szerint a Bosphorus mellől, „Defrobani” vidékéről kiindulva, vezérük, Hu Cadarn – magyarul szó szerint: A Hadúr („Kadar”) – vezetésével átszelték Európát és bevándoroltak Britanniába. Brit-kelták a walesiek (velsek), akik magukat kimmernek mondanak, a ma Dél-Britanniában és a Cornwall félszigeten élő kimmer utódok, valamint az innen elszármazó, a szász invázió elől elmenekülő bretonok, akik egy majdnem ötszáz éves hosszú sötétkor után, ma ismét hatványozott erővel ébrednek, és lerázzák a francia soviniszta igát.

Régen, a britek, azaz a brit-kelták lakták egész, a ma Angliának nevezett, országot és Skócia dél-keleti felét, amúgy a mai Edinburgh (Dún Éideann)[1] környékét. Innen északra laktat a bizonytalan eredetű piktek. Nyugatra innen, Glasgow (Glaschú)[2] vidékén a gael eredetű, Írországból áttelepedett, skótok laktak.

Anglia egész északi részét a kimmerek után nevezték el: Cumberland, Cumbria, North Cumbria és Northumberlandnak.

Érdekes még Britannia neve is. Ha kibontjuk őskeltára: Briod Annan – magyarul szó szerint: Anya Birtoka/Birodalma, azaz Anyaisten Birodalma (Országa).

Artúr király Britanniája még az Ősanya (Anu) – Anyaisten országa volt. Ezért tartották Máriát is nagy becsben, mert ővele azonosították a Nagy Ősanyát, akárcsak mi magyarok. Nyugat-Európa legnagyobb halomsírja Angliában van. Ez az Avebury mellett álló ún. Silbury Hill. A hatalmas halomsírt (tündérdombot) még Anu (Ősanya) kurgánjának is mondják. Artúr király idejében épült első keresztény templomot Dél-Angliában Máriának szentelték.

Az Ősanya kelta neve tehát Anu. Emiatt az őshazájuknak, az Anyaországuknak, Annwn (ejtsd: annún) volt a neve, vagyis „Anyahon”. Ezt a vidéket még úgy is hívták, hogy az „Asszonyországa”, az „Öregasszonyországa” azaz Bannwn (ejtsd: bannún). Ebből lett a római kori „Pannónia”.

A gélek, gael-kelták (magyarul „kelen”-kelták) mai örökösei az írek, skótok és a manniniak. Ők, a gaelek, akik az ún. Leabor Gabhala, azaz Honfoglalások Könyve szerint, hétszer honfoglaltak, illetve honvisszafoglalták a Zöld-Szigetetet, másik nevén a Tündérek szigetét, azaz Írországot.

A „Kelen” névre nyílván felkapja egyik-másik magyar a fejét. Budapest várhegyének eredeti neve Kelenhegy volt (ma: a Gellért hegy). Itt állnak még ma is kelta óriás kövek, ún.  menhírek (szó szerint: „kőóriások”,). A Kelenhegy folytatásában van a budai Kelenföld.

Ha a keltákról szó esik, mindenkinek eszébe jut Asterix rajzfilmfigura, de eszünkbe jut-e az is, hogy Astrik püspök, aki a pápától fenyegetően követelte, majd István királyunk fejére tette a Magyar Szent Koronát ugyancsak „kelta“ volt. A turistát, aki Budapestre látogat, természetesen felviszik a Gellérthegyre (Kelenhegyre), ahol menhírek őrzik a kelták emlékét. Vajon hány magyar tudja, hogy Budapesten a 3-ik kerületben van egy ‘Kelta utca’ is, vagy hogy maga Budapest is egy ősi kelta település helyén épült: a római kori Aquincum.

Tőle északra emelkedett hajdan Sicambria büszke vára, aminek kelta neve feltehetően SICAN[3]-BHARR, magyarul: „Szék-bérc” (hegytetőn, bércen álló „Szék”) azaz „Székmagas” volt. Ilyen volt hajdan a magyar nyelv szerkezete is, aminek hagyatéka, pl.: a ‘Hegy-magas’ a Balatonnál, ‘Becs-kerek’ a Bánságban vagy ’Kereszt-úr’ a Székelyföldön. Írül Suíchan [szíkan] értelme: szék, ülés, pad; szék (székhely), lakhely (vö. magyar SZÉK, ótörök SÄKU szék, pad, tatár SEKE pad, japán SEKI szék, ülés). Az ír BARR értelme csúcs, hegycsúcs, bérc. Tehát, mai írással: „Suíchanbharr”, magyarul „Székmagas” (Székbérces) a krónikák latin Sicambriája.[4] (vö. Vise-Grád értelme: „Magas-vár”).

„Az első, e földön [Magyarországon] lakó nép, melynek neve megmaradt, a kelta nép volt, mely Krisztus születése előtt 5 - 6 száz esztendővel rajzott ki Ázsiából. Ez a nép már ismerte a kőnél, bronznál tökéletesebb vasat. Ez már vasból kovácsolt fegyverrel foglalta el a földet, lett ura ennek a hazának. Művelte a földet, foglalkozott állattenyésztéssel, űzte a kereskedést...“ – írja Benedek Elek ([5]).

A csomaközi kelta sólyom (Csomaköz, Szatmár vármegye / Bukarest, Nemzeti múzeum)

A kelták vagy ezek elődjei több hullámban érkeztek Európába. A legelső (elő-)kelta telepesek, feltehetően, itt Európában „születtek” meg, a szkíták testvéreként.

Háromezer éves mondák szólnak a szkíták eredetéről. Mondák, minek homályos pontjai, talányai fölött valahogy átsiklott a kutató szem. Nem csoda hát, ha a szkíták eredte, kiléte, hovatartozása körül teljes a zűrzavar. Írja Grandpierre K. Endre: Aranykincsek hulltak a Hargitára című könyvében.

Hérodotosz, akit Cicero nyomán, a történelem atyjának tekintenek, a csak latinul megmaradt Történelem (Historia) néven ismert nagy történelmi művében (i.e. 5. század) két szkíta eredetmonda változatott őrzött meg számunkra.

Íme a két változat Télfy János: A magyarok őstörténete[6] című könyve alapján.

Az első eredetmondában olvashatjuk, hogy: Amint pedig a szkíták mondják, az ő nemzetük mindnyájan a legfiatalabb; s hogy ez így keletkezett: ezen a földön, mely pusztaság volt, született először egy ember, kinek neve volt Targitaus. Ezen Targitaus szüleinek mondják lenni – noha nekem hihet(et)lent mondtak, de még is mondják – Jupiter és Borysthén folyójának egyik leányát. Ilyen nemzetségből született legyen Targitaus; ebből pedig származott három fiú: Lipoxais, Arpoxais és Koloxais, a legfiatalabb. Ezek uralkodván, az égből lehulló arany tárgyak: eke, járom, kétélű (harci) fejsze (szekerce) és csésze estek a földre. A legidősebb első volt ki ezt látta s gyorsan oda szaladt, fölakarván venni; de az arany, midőn hozzá közeledett, égni kezdett. Ez visszavonulván, a második közeledett oda, és ugyanaz történt. A kettőt tehát elűzte az égő arany; midőn a harmadik, a legifjabb, hozzálépett, elaludt (az arany tüze) és ő azt elvitte magához. A két idősebb fivér megtudván ezt, átadták az egész országot a legifjabbnak. Lipoxaistól származtak azok a szkíták közül, kiket nemzetségre nézve Auchatáknak neveznek; a középső Arpoxaistól pedig kik Katiaroknak és Traspiseknek hivatnak; végre a legifjabbiktól, a királytól (erednek), kik Paralátoknak neveztetnek. Mindnyájuk neve pedig Skolotok a király melléknevétől. De a görögök szkítáknak nevezték őket.

Ezért, mert a (valódi) szkíták őtőle származtak, nevezik magukat a szkíták a világ legfiatalabb népének. A skolotok neve bizony-bizony (vö. breton bezan = így van) összecseng a székelyek középkori latin nevével: siculus. Mivel a szkítákat a perzsák szakának hívták, talán nem tévedünk, ha a szkítákat magyarul egyszerűen székelynek mondjuk.

Ezen szent aranytárgyakat pedig legjobban őrzik a királyok, s évenként nagy áldozatokkal látogatják meg, hogy részükön maradjanak. (…) Nagy lévén a föld, Coloxais három országot alapított belőle fiai számára; egyiküket azonban legterjedtebbé alkotta, melyben az arany őriztetik. Az ország véglakosain túli vidéket illetőleg az éjszaki szél felé, azt mondják, hogy nem lehetséges sem távolabbra látni sem keresztül menni elömlött pelyhek miatt; mert a föld és a lég telve van pelyhekkel, és ezek zárják el a továbblátást.

Így beszélnek a szkíták mind önmagukról mind az országukon túli vidékekről.

Fehérló, Uffington, Anglia.

A második mondaváltozatban, a Pontusz vidékén lakó görögök elmondása szerint: Herkules elhagyván Geryon ökreit, megérkezett e földre, mely pusztaság volt s melyet most a szkíták foglalnak el. Geryon lakta pedig a Pontuszon túli népes szigetet, mely a görögök Erythiának neveznek, a gádok szomszédságában az Óceánon túl a herkulesi oszlopokon. És szóval állítják, hogy az Óceán e napkelettől kezdve folyik az egész föld körül, de tettleg be nem bizonyítják. Innen érkezett legyen Herkules a most Szkítiának nevezett országba; most zivatar és hideg lepte meg s ő betakarván magát oroszlánbőrrel, elaludt; kancái pedig, melyek szekeréből valók voltak, ezen idő alatt legelvén, eltűntek isteni végzés által.

Amint Herkules fölébredt, kereste (lovait, és) bejárta az egész tartományt s végre megérkezett az úgynevezett Hyléa földre. Itt talált egy barlangban bizonyos félszűz kéttermészetű kígyót, melynek felső része az alfeléig nő, alább pedig kígyó. Látván és csudálván őt, kérdezte, vajon látta-e valahol eltévedt lovait. Az pedig válaszolt, hogy nála vannak, s nem adja vissza, mielőtt vele nem közösül. S Herkules közösült vele ezen bérért, de az halogatta a lovak kiadását, minél több ideig akarván együtt lenni Herkulessel. Ez pedig lovait kívánta elvenni s távozni. Végre visszaadván néki mondá: Ezen kancákat, melyek ide jöttek, megőriztem számodra. Te viszont jutalmat adtál; mert három fiam van tőled.

Magyarázd meg, mit kell nekem velük csinálnom, ha fölserdülnek; vajon itt telepítsem-e le, mint ahogy én bírom ezen ország uralmát, vagy hozzád küldjem-e? – Az ugyan ezeket kérdezte; ő pedig, mondják, erre válaszolt: Ha férfiasodottakká fogod látni a fiukat, nem hibázhatnál ezt cselekedve: akit látandsz közülük, hogy ezen íjat így feszíti (mint én), és ezen övvel így övezi magát (mint én most magamat), azt tedd ezen országnak lakosául. Aki pedig közülük e munkában, melyeket parancsolok, fogyatkozni fog, küld ki az országból. Ezt cselekedvén, magadnak is lesz örömed, s kívánságaimat is teljesítened.

Ő tehát feszítvén az íjak egyikét, mert eddig kettőt szokott viselni Herkules, és megmutatván az övet (hogy miképp kell azt felkötni) átadta az íjat és az övet, melynek végeresztékén arany csésze függött, s ezt átadván, eltávozott. A nő pedig, midőn született fiai férfiasodtak vala, s részint neveket adott nekik: az elsőnek, Agathyrsz, a második, Gélon, a legifjabbnak Scythesz (nevet); részint megemlékezvén a megbízásról (melyet Herkulestől kapott), végrehajtotta a parancsokat. Ugyanis fiainak kettéje, Agathyrsz és Gélon, nem lévén képesek kivinni a kitűzött feladatot, elmentek az országból, kihajtatva anyjuk által; Scythesz pedig, a legifjabb, véghezvivén azt, megmaradt az országban. És Scythesztől, Herkules fiától, származtak a szkíták folytonos királyai; s azon csésze emlékezetére még mostanáig is az övekről lefüggő csészéket viselnek a szkíták.

A székelyek még nemrégen is viseltek ilyen csuprot széles szíjúkra akasztva. Csodák-csodája, az ókorban a kelták és az etruszkok is ezt tették!

Az első mondaváltozatban, amit a szkíták meséltek el Hérodotosznak, egy Targitaus vagy Thargitaosz nevű király fiairól szól. Thargitaosz király szülei az Égisten (Jupiter vagy klasszikus írásmóddal Iuppiter) és feltehetően maga a Földanya („Borysthén leánya”). Thargitaosznak három fia volt: Lipoxais, Arpoxais és Koloxais.

Egy szép napon aranytárgyak – az istenek adománya - hullottak az égből: eke, iga (járom), fokos (harci csákány) és serleg vagy kupa (kehely, csupor, csésze). A legnagyobbik fiú (Lipoxais) szaladt elsőnek oda, hogy felemelje, magához vegye őket. De mikor az égből hullott színarany tárgyakhoz közelített, tűz lobbant fel belőlük, jelezve azt, hogy az istenek nem neki szánták. Majd a második fivér (Arpoxais) akarta az istenek ajándékát megszerezni, de ő is ugyanúgy járt, mint a bátyja. Ezután a legkisebbik Thargitaosz fiú ment az égi eredetű tárgyakat fölvenni, s láss csodát, az aranytárgyak nem izztak fel többé, és Koloxais magához tudta őket venni, jelezve, hogy elfogadja az istenek ajándékát.

Ez a történet azt jelezte Thargitaosz népének, hogy ő, a legkisebb királyfi, Koloxais az, aki az apai „házat”, birtokot örökli az őshazában. A másik két fiú népével tovaköltözött és ott külön-külön alapított magának és követőinek (népének) országot.

Álljunk meg egy pillanatra a három királyfi nevénél:

A három királyfi nevének elemzésében Grandpierre K. Endre megemlíti Pellutier a Historie des Celtes könyvében kifejtett véleményét, miszerint a Thargitaos-fiúk, a három legendás szkíta királyfi, Lipoxais, Arpoxais és Koloxais nevében az azonos „-xais” végződés megfelel az angol son, a német Sohn: magyar fiú szónak. Ezek szerint: Lipofi, Arpofi és Kolafi. Csakhogy – mondja Grandpierre K. Endre – e kecsegtető elgondolásnak ellentmond, hogy a nevezett három királynak egyetlen közös őse volt: Thargitaosz, így hát őket legfeljebb Thargitaosz-fiaknak nevezhetnők. (…) Valószerűbbnek látszik az a feltevés, hogy a három szóvég valóban uralkodói, királyi tisztséget jelöl. A szerző a szkíta eredetű, fejedelem, uralkodó jelentésű „kán” szóra gondol. Tehát: Lipokhán, Arpokhán és Kolokhán lenne Thargitaosz fiainak a valódi neve. A kelta fejedelem neve: cean[7].

           

Dr. Selahi Diker, török történész, „And the Whole Earth Was Of One Language” 1996-ban illetve 1999-ben kiadott könyve, „Türk Dili’nin Beş Bin Yılı” (A török nyelv öt évezrede) című hetedik fejezetében írja, hogy az ógörögben nem ejtették ki a kezdő „h” hangot (ma sem, ezért áll „Ellas” a „Hellas” helyett), csak ha ezt egy kemény mássalhangzóhoz (T, K) kapcsolták. Így a kezdő H-hangot TH vagy X (kh) betűre cserélték fel, ami egyszerűen az „érdes kilégzést” jelölte. Sőt, írásban sokszor átalakult Q betűre, ami ugyancsak a „h”-hang kemény kiejtése volt. Így nyilvánvaló, hogy „Thargitaosz” király nevében, ha a görögösített végződést elhagyjuk, valójában a „Hargita” neve olvasandó.

Koloxaisz, tehát, az a harmadik fiú, aki az atyja országát örökli a Hargita ősi földjén. Mellékneve alapján – írja Hérodotosz – népét Skolotoknak hívták. A skolotok/szkoloszok neve, mint említettem, közel áll a latin „siculus”-hoz, a székelyek középkori nevéhez. Így ezért nyilvánvaló, hogy Hérodotosz a szkoloszok (skolotok) alatt a ma is a Hargita földjén élő székelyeket érthette.

Az ótörökben KAL- az, aki hátra marad – vö. kelta, ír CÚL hát, CÚL-igh hátrálni, visszavonulni, magyar KULL-og  lassan bandukol, vonakodva megy, nagyon lemarad.

Tehát, KÁL (magyar Kál – ír Cael, Caelan erős harcos, főnök), a kelta Kai, vels Cai, illetve az Artúri legendakörból ismert Sir Kay, a magyar Kál (lásd: a 10. század első felében élő Kál harka[8], Bulcsú harka apja és a Kál nemzetség névadója) annak a fiúnak a neve, aki az apai birtokot örökli, a család háztüzét hivatott volt őrizni, kicsi korától fogva, akkor is mikor a bátyai kilovagoltak apjukkal vadászni. Háborúban vonulás esetén, ő volt a hátvéd, aki a hont, a szülőföldet megvédte, népének őshazája nyugalma felől őrködött.

A szkíta eredetmondában nem véletlenül születtek meg ezek a nevek, nem véletlenül KÁL vagy KOLOS az, aki az istenek akaratából az ősi Hargita földjének a fejedelme lett, és uralkodott népe, a székelyek felett, őrizte a székelyek ősi földjét. (Lásd még: Kolozsvár).

Tehát, még egyszer: az ősök földjén, az öreg Hargita király birodalmát a harmadik, a legkisebbik fiú, Kál (Koloxais) örökölte, míg a bátyai, Lipoxais és Arpoxais, az ősi hagyomány szerint, az istenek akarata szerint, népükkel továbbköltöztek. Lényeges kérdés az, hogy ki volt a két nagyobbik fivér, kik voltak az általuk alapított, vezetett „népek”, és ezek hová költöztek, amikor elhagyták az őshazát. Ezen izgalmas kérdésekre – legalábbis részben – választ kapunk Hérodotosz által lejegyzett szkíta eredetmonda másik változatából, a szkíta világ peremére költözött görögöktől hallottak alapján leírt mondaváltozatban.

Mielőtt rátérnénk ennek a mondaváltozatnak az ismertetésére, egyet le kell szükségszerűen szögezni, éspedig:

A szkíta eredetmonda egyetlenegy nép történetét meséli, amely isteni akarat folytán három testvérnépre oszlik. Két testvérnép kiválik az ősnépből és elhagyja az őshazát, majd külön-külön letelepedik. A harmadik testvérnép pedig az ősök földjén maradt, és ott él ma is. A különválás után, a három testvérnép külön fejlődésnek indul, külön utakon járva, külön történelmet ír, de az ősi gyökereit sosem veszítette el.

A második mondaváltozatban ősapaként Héraklész (Hercules) személye jelenik meg. Nyilvánvaló, hogy a görög hős neve egy olyan szkíta ős-hős nevét helyettesíti, akit a görögök Héraklésszel azonosítottak. Vagyis, ő maga a Naphős, a Napisten. Akárcsak az első mondaváltozatban, ahol Hérodotosz Jupitert teszi meg a szkíták ősnemzőjének, itt is, a második mondaváltozatban, maga Isten, a Napisten (Héraklész, Zeusz fia) a szkíta ősatya. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy Héraklészt a Rodosz szigetén élő „görögök” Magar (Makar[9]) névvel illették, szépen kikerekedik a szkíták eredete. Josephus Flavius-nak ‘A zsidók történeté’-ből tudjuk, hogy a szkíták Magógtól, Japhet fiától származtak, ezért hívták őket az ősi időkben magogoknak, azaz „magoroknak”.

Mindkét eredetmonda változatban felelevenedik előttünk a mennyei menyegző, az asztrális, a mennyei ősnemzés képe. Ez az, amit Hérodotosz nem értett, és ezért nem tudta elhinni a szkítáktól – azaz első forrásból – hallott ősrege eredetmagyarázatát. Az ősnemzés képét végig kísérhetjük úgy a szkíták, mint a szkíta utódnépek (magyarok, kelták, etruszkok) művészetében, freskóin, domborművein, kancsóin, halottas urnáin, nemesfémből készült dísztárgyain stb. Az ősnemzés szkíta képe a két isteni erő egyesülését, az égi atyai fényerő ráhatását ábrázolja a földi, anyai „anyagra”. Ettől az égi (Nap) ráhatástól az Ősanya/Földanya áldott állapotba kerül, és megszüli gyermekeit, a „Föld fiait”. Ez az ősnemzés egyetlen és örökké ábrázolt motívuma az égi fényerő, a Nap, a Napisten, azaz a szellemi jellegű atyai erő (energia) ráhatása a földi, de mégis másvilági (mennyei) Ősanyára, és az anyagi jellegű Ősanya/Földanya megtermékenyítése. Ez mindkét mondaváltozatban nyomon követhető.

Atyai ágon Thargitaosz (Jupiter fia) és Héraklész (Zeusz fia) szerepeltetésével, kirajzolódik a szkíták „égi” beavatkozással történő megszületése. A két égi személy a fény, a Nap, az égi erő hatását jelenti a Földanyára. Az ősi szimbolikában az atyai őserő, az ős nemzőerő jelképe egy vegyes állatalak, egy fénylény, a Nap szimbolúma, a „griff”, a Sárkány, a magyar Turul. A keltáknál is a Sárkány idővel sólyommá „szelídül” (Matthew). A magasan repülő sólyom az Isten képe, jelképe. Ő az égi világ urának megjelenési formája.

Mindkét mondaváltozatban megjelenik az Ősanya képe, egy vízi-(BOR)-tündér (Borysthén leánya), illetve „egy félig kígyó és félik nő” képében (ezt megtekinthetjük a magyarvistai templom külső falának egyik domborművén is): a szimbólumok világában a kígyó a Földanya képe, jelképe. A Földanya, aki a földi, emberi világ úrnője, s akit a szarvasagancsokkal ábrázolt szarvasünő képe olyan nagyszerűen megelevenít. Ez az ábrázolás részévé vált úgy a szkíta, mint a szkíta utódnépek (magyarok, kelták, etruszkok) művészetének.

A Földanya és a Turul (griff/sárkány) szerelmes egybekelése, a két másvilági, azaz mennyei erő egybeolvadása jelzi azt a pillanatot mikor a szkíták – isteni sugallatra, égi beavatkozással – megfogantatnak, mint a Földanya fiai. Ez az ősnemzés képe: a griff és a gyöngéden, szerelemesen hátratekintő szarvasagancsos szarvasünő szeretkezése[10]. A Turul (griff/sárkány) a felső, mennyei fényerő, az ős nemzőerő, melynek ráhatása áldott állapotba hozta a Szarvasünő/Fehérló-ősanyát. Az így megtermékenyített Földanya megszüli gyermekeit, Eneh fiait, a „Fehérló fiait” vagyis a „Föld(anya) fiait”. A német Pia Steinbauer a „Die Magyaren und das ungarische Reich” című írásában (1995) állítja a magyarokról, hogy: A névük, Magyarok (a „Föld Fiai”), máig fenmaradt, mint a Hungarok megnevezése – „Sogar ihr Name, Magyaren (Söhne der Erde), hat sich bis heute als Bezeichnung für die Ungaren erhalten.” – a „magyar” népnév értelme tehát: a „Föld Fiai” (Söhne der Erde)[11].

A második mondaváltozat szerint ezeket a fiukat (Héraklész fiait) úgy hívják, hogy Agathyrszosz, Gélonosz és Skythesz.  Az ősi haza fejedelmének kiválasztása megtörténik itt is, de itt az atya, Héraklész, feltehetően visszacsapó (reflex-)íját kell kifeszítsék, illetve az övét kell ügyesen feltegyék. A mondából ismeretes, hogy ezen a szíjún aranycsésze lógott, és ennek emlékére – írja Hérodotosz – a szkíták mindig is övükre egy csészét aggattak. A székelyek még ma is ezt teszik. Természetesen ebben a mondaváltozatban is a legkisebbik fiú a legerősebb és a legügyesebb, s ő maradhat az őshazában, az Ősanya (Földanya) oltalma alatt. A legkisebbik fiú neve itt Skythesz, ezért íjfeszítő népét a görögök „szkítáknak” neveznek. (Emlékeztetőül: az első mondaváltozatban ugyanannak a népnek a neve „szkolot”, amit az ógörög „skolt” nyílhegy szavából származtatnak). A szkíta, tehát ugyanaz a nép, mint a skolot > szkolosz > siculus > székely nép, és a két népnév felcserélhető, sőt a két népnév váltogatja is egymást, még a középkori krónikákban is.

Nyilvánvaló, tehát, hogy a szkíta eredetmonda görög változatában Hargita három fia elvesztette már valódi nevét, amit felcserélt az általuk vezérelt nép neve. Így tehát érthető, hogy a legnagyobbik fiú az agathyrszek, a második a gélonok, míg a harmadik az őshazában maradt szkíták/székelyek fejedelme. S mivel a szkíták a legkisebbik Hargita-fiú népe voltak, őtőle „származtak”, ők magukat a világ legfiatalabb népének tekintették (Hérodotosz).  A két nagyobbik fivér kiköltözik követőivel (népével) az őshazából.

Az agathyrszekről tudjuk, hogy régészetileg is igazoltan Erdélyben éltek, a középső és az alsó Maros mentén, egészen a Tiszáig, tehát a Hargitától, a Székelyföldtől nyugatra. Az i.e. 4. században – a régészeti anyag tanúsága szerint – az agathyrszek végképp eltűnnek Magyarországról. Nyomuk vész. Ugyanakkor i.e. (1200)-800-400-ban is ómagyarországi Etrúriába és a Pó völgyébe történő kivándorlásokról számol be a régészet (Mesterházy)[12].

Mario Alinei „Ősi kapocs” című könyvében hasonló kirajzást feltételez a Kárpá-medencéből az észak- és közép-itáliai etruszk vidékekre. Ismeretes a Kárpát-medencei kisugárzás úgy az ősvillanovai (késői bronz-/ korai vaskor átmeneti szakaszában) mint a Villanova-kultúrára (vaskor), mikor végbemegy az etruszk vidékek „keletiesítése” (orientalization), és megjelenik itt is a kurgános temetkezés (i.e. 7. század). „Ekkor alakul a toszkán ’etruszkká’. (…) Az idevezető átalakulási folyamat igen gyors. (…) Ezekben a századokban a késő őstörténet törzsi közösségének átalakulása etruszk állammá rendkívül meghatározó a közép-itáliai területeken.” (Alinei, 2005)[13]

Az etruszk kronológiáról olvashatunk Marcella Vasconi „Legenda degli etruschi (una civiltá spirituale, misteriosa)” című könyvében. Az olasz történésznő azt írja, hogy igazoltan etruszk jelenléttel az i.e. 8. század végétől, a 7. század elejétől lehet számolni. Ekkor kivirágzik az a különös és egyedülállóan gyönyörű, keleties jellegű etruszk civilizáció, és ez a folyamat robbanásszerűen, minden előzmény nélkül megy végbe. (Vasconi, 1998)[14]

Az etruszkokat a görögök „thyrsenoi”-nak hívták. Ebből a görög elnevezésből lett a latin „turusci” > „etrusci” > „tusci” népnév, illetve a Tuscana / az olasz Toscana, az etruszkok országának a neve, valamint a „tirreni” népnév, Tirrénia (vidék) és a „Tirrén-tenger” neve.

A görög THYRS-(en)- szógyök azonos az ugyancsak görög (aga)-THYRS- szógyökkel. Az előbbi népnév az utóbbinak lehetett „modernebb” változata. Az agathyrszek áttelepednek az olasz félszigetre, és etruszkká válnak: az (aga-)thyrszból –  thyrszén lett. Az ógörög thyrszosz és az ebből eredő  latin thyrsus magyarul törzset jelent.

A gélonokról keveset tudunk. Én a gelon népnévben a gael, „kelen” (lásd: Kelenföld), vagyis a gél / gall / galata / kelta népnevet vélem kiolvasni.

I.e. 1200 körül létrejött tehát a késő-bronzkori – kora-vaskori urnamezős műveltség. Habár egy nagyon háborús korszak bontakozik ki egészen i.e. 800-ig, a gazdasági kapcsolatok állandósulnak a közép-európai térségben, fejlett úthálózat épült ki, amelyen élénk kereskedelem bontakozott ki Európa minden irányába. I.e. 800 körül kialakul a korai vaskor urnamezős műveltségének keleti hatásra továbbfejlődött kései változata, a hallstatti kultúra. Miután az azelőtti bronzkori urnamezős időkben az európai politikai bizonytalanság és egyre fejlettebb fegyverek megrázkódtatták a régi világot, létrehozva egy új politikai rendet, a hallstatti kultúra korszakában békésebb idők köszöntek Európára. Ellenben Észak-Európa kiesik ebből a fejlődésből. Itt, a már évezredek óta tartó mezőgazdász vándortanyák hagyománya majd csak a kelták megjelenésével kezd lassanként kiszorulni. „Ebből az időből Kelet- és Délkelet-Európa nagy részén sírokat találunk, amelyek lovas felszerelést tartalmaznak. Ezek ’tráko-kimmérnek’ való azonosítása visszatükrözi a Hérodotosz által reánk hagyományozott népek kivándorlását a keleti pusztákról, amelyek a szkíta települések ideje előtt nyugat felé vándoroltak Európába.” (Cunliffe, 1996)[15]. A lovas kultúrával megjelenik a kurgános temetkezés is. A szkíta jellegű halomsírok nyomon követhetők Nyugat-Európában egészen a Brit-szigetekig.

Ezzel párhuzamosan, az i.e. 8-6. század folyamán „a Kárpát-medence keleti fele egy hatalmas kiterjedésű lovas-nomád (lovas-íjfeszítő és nagyállattartó) népi konglomerátum nyugati peremvidéke lett. (…) A fazekaskorongot is ismerő nép (…) intenzív lótenyésztést honosított meg az Alföldön.” (Fodor, 1992)[16]

A szkíta területekről viszont i.e. 500 körül sem szakadt meg a bevándorlás, népek/törzsek behatoltak Európa nyugati tájaira is. Kialakult a marne-mosel-i harcos-lovasok köre, amely létrehozza a La Téne-kultúrát. Ezzel megindul Nyugat-Európa rohamos nyelvi „keltásítása”, ahogyan a francia régésznő Christiane Éluére fogalmaz, a művészetek terén beindul, Hermann Kinder és Werner Hilgemann német történészek szerint, ennek „keletiesítése” (Orientalisierung Europas)[17].

Több bizonyíték is arról tanúskodik, hogy itt a Kárpát-medencében egy „új“ nép született. Első sorban a „Anyaistennő“ DANU (Dea-Anu, szó szerint: Jó-Anya), ANU az „Ősanya“ egyik másik neve, itt született meg. DANU isten-anyáról nevezték el a DUNÁ-t is, felcserélve ennek régebbi ISTER nevét. Az Ister nevet a görögök hagyták ránk, de, feltehetően, ez is kelta eredetű, hisz bretonul ma is STÊR a „folyó” neve. A Kárpát-medencéből „elköltöző“ – Nyugat-Európát szétterjedő – kelta telepesek, habár az Ősanyát, DANU-t, „nem tudták magukkal vinni“ – írják az ír krónikák, nevét továbbéltették folyóikban: az angliai és skóciai Donoktól a franciaországi Donig. Ők a „DANU-fiai“ (Tuatha Dé Dannan – ‘Danu’ istennő törzse) Danu, azaz az Istenanya gyerekei voltak. A Duna lett a druidák „szentfolyója“ mivel benne élt az Ősanya, Danu. Azt a vidéket, ahol kénytelenek voltak az Ősanyát, az Istent – hisz Anya vala az Isten! – hátrahagyni „Anyahonnak“ vagyis ANNWN-nak [ejtsd: annún] nevezték. Annwn lett a „Másvilág“ neve is, ahová szeretetteik vissza-/megtértek. Ez volt másik nevén az „Asszony(ok) országa“ – a BANNWN [ejtsd: bannún], magyarul szó szerint: BANYAHON[18]. Bannwn nevében könnyen felismerhetjük a későbbi latin „Pannóniá“-t, a DANU/DUNA országát, az Ősanya, a „Jóanya“, a későbbi „Szűzanya“ (Boldogasszony) országát.

Ezt az országot még úgy is hívták, hogy MAGH MÁR, ami magyarul szó szerint: „Mező-széles”. Ez az ország az „édes langyvizű folyók országa“ hol „bő választéka mézsernek és bornak“ és ahol „fedhetetlen szép emberek“ élnek. Ebben az országban „nincs sem ‘enyém’ sem ‘tiéd’ [...], vendéglátóink pompás öltözete kész gyönyörűsége a szemnek; gyűszűvirág-színű árnyalatokban tündökölnek az orcák“ és „bár szép elnézni Fál Síkságát (írországi „alföld“), Magh Már után kopár vidéknek tetszik...“([19])

Európában csak egy „Széles Mező“ (Magh Már) van, ahol még ma is elevenen él az „Ősanya“ emléke: Magyarország a „Boldogasszony országa“ – Európában egyedülállóan!...

Figyelemre méltó, hogy Írország is az „Isten anyjának országa”: Az a tisztelet, amely a pogány Írországban az istennők (Anu, Danu) számos megjelenési fórmáját övezte, részben átszállt a Szűzanyára. A kelta társadalomban az anya központi szerepéről egy, a szájhagyományban fennmaradt, a Hebridákról származó mondás így szól: „Isten szívében egy anya szíve van”([20]). Érthető tehát, hogy az íreknek is egy „Anyaországuk” van.

Thargitaosz az atya, itt született a szkíták ősi földjén – vagyis azon a földön, ahová az ősszkíták letelepedtek, amit az isteni kegyelem a szkítáknak kijelölt –, az Égatya és Földanya nászából, az Istenanya honában, és lett az ősszkíták első királya. Még nem beszélhetünk „szkítákról” mivel ez a népnév majd csak a harmadik Hargitafi, Kolos kánná (királlyá) való megválasztása után született meg, és azt az ősnéprészt jelölte, ami az ő vezetésével az őshazában maradt, az Ősanya/Földanya honában, mint a „Föld Fiai” (magyarok).

Thargitaosz, az első ősszkíta királysága a történelemben azt az ősi világot idézi fel, amit Barry Cunliffe, angol történész, a következőképpen jellemez: A Kaukázustól északra (…) egy végtelenül széles puszta, amely Kínától Európáig terjed, s az állandó vándorlásnak a szükséges feltételeket biztosítja. Hatalmas folyók: Volga, Don, Dnyeper, Búg, Dnyeszter és az Al-Duna szabdalják ezt a vidéket, amely délen puszta, északon meg tundra. Ebben a „végtelenben” kóboroltak még névtelen lovas és állattenyésztő népek, akiket majd később, a különböző történelmi írásokban kimmereknek, szkítáknak, szarmatáknak, alánoknak, hunoknak, magyaroknak, bolgároknak és mongoloknak neveztek. – Nördlich der Kaukasus… Eine endlose weite Steppe, von China bis nach Europa reichend, bietet den nötigen Raum für ständige Wanderungsbewegungen. Die mächtigen Ströme: Wolga, Don, Dnjepr, Bug, Dnjestr und die Unterläufe der Donau durchziehen dieses Gebiet mit den Grassteppen im Süden und der Tundra im Norden. Durch diese Weiten zogen noch namenlose Gruppen von Reiter- und Hirtenvölkern, die erst später in verschiedenen historischen Texten Kimmerier, Skythen, Sarmaten, Alanen, Hunnen, Magyaren, Bulgaren und Mongolen genannt werden. (Cunliffe)[21] 

A kelta életfa, madarak örzik à

Thargitaosz nevében a Hargita nevét lehet gyanítani, annak a Hargita hegynek nevét, amely hegy a Székelyföld kellős közepén áll, a Világközepén, és amely a székelyek „szenthegye”. Ide a Szenthegyre estek az égből az istenek ajándékai, az a négy aranytárgy: eke, iga (járom), kétélű harci fejsze (csatabárd vagy fokos) és serleg vagy kehely (kupa, csésze vagy csupor), amely ereklyéket a szkíta királyok legjobban őriztek, és nagy becsben tartottak. Évenként nagy ünnepségek keretében, áldozatokkal látogatják ezeket meg, hogy részükön maradjanak – olvashatjuk Hérodotosznál. (Télfy)[22]

A szenthegy eszméje az irániaknál is nyomon követhető: neve Hara. A Hara-hegység a világ közepén áll. „Hercules” nevének eredeti alakja Hari-cul-es volt, s ennek jelentése a „Hari faj vezetője („cul” = gyulája)” volt.[23]

            Minden nép számára az a hely ahol megszületik vagy ősei megszületnek, főleg ha ez, mint a szkíták esetében, isteni akaratból, isteni beavatkozással történik, az a hely a Világközepe. A székelyek számára a Világközepe a Hargita, a székely Szenthegy.

            A hegyektől közrefogott Erdélyi-medence változatos őskori története nem választható el a szomszédos területektől. A Szamos, Maros és Olt völgye kereskedők és szállásterületet kereső népek megszokott útvonala. Az első jelentősebb művelődés a Körös-kultúra. Ezt anatóliai eredetűnek tekintik, vagy legalábbis Kis-Ázsiából a Balkánon (Starčevo) érkező néppel hozzák gyakran kapcsolatba vagy talán, az itteni őshonos lakóságra ható, művelődési ráhatások azok, melyek elindítják és megalapozzák, erdélyszerte egységes képet mutató a Körös-kultúra kialakulását. Az európai újkőkor legkorábbi műveltsége a Körös-kultúra, amely kialakulását i.e. 7000 körülire teszik. Az egész Kárpát-medencét egységesen magába foglaló műveltség területe kiterjedt ezen túlra is, Moldvába a Szeretig, a mai csángó földre, Havasalföldre a Szörény – Argyas vidékére (ahol még a 15. században is éltek őshonos magyarok, véletlenül?), valamint a Balkánra, ennek északi területére.

Felesleges azon töprengeni, vajon a helyi őslakosság képes volt-e fejlődni, létrehozni az egész Kárpát-medencét egyesítő Körös-kultúrát, bár ez a logikusabb, és ez a leginkább elfogadott elmélet, vagy anatóliai telepesek nagyszámú folyamatos beköltözése eredményezte (okozta?) az egységes műveltség kialakulását, mivel abban a korban rokon népek lakták mindkét vidéket. Az ide-odaköltözés minden korban, minden nép esetében megfigyelhető, az „Anyahon”-ból el, majd pár század múlva visszafelé is. Ezt végigkövethetjük úgy a szkíták (magyarok) mint a kelták esetében is. A magyar krónikák több beköltözésről tudnak a Kárpát-medencébe, és minden egyes „honfoglaló” itt olyan lakosságot talált, amely ugyanolyan nyelvet beszélt, mint az újonnan érkezettek (Tárih-i Üngürüsz).

Tehát, kezdetben vala a Körös-kultúra.

Kr.e. 6000 körül a Kárpát-medence déli részén, a magyar Alföldön, Anatólia felül érkező bevándorlást észlel a régészet. Létrejött a mediterrán eredetű Körös-kultúra, amely egy újkori műveltségi korszakot jelöl. A történészek még vitatkoznak azon, hogy a műveltség létrejötte egy helyi kulturális fejlődés vagy egy anatóliai-balkáni, a Kelet-Földközi-tenger vidékéről érkezett civilizációs import eredménye. Kialakulását a régészek Kr.e. 6200 – 5600 közé helyezik. A Körös-kultúra a Kárpát-medence legrégebbi új-kőkori műveltsége. A kultúra az ún. Csípett díszes kerámia kultúrájában tartozik bele, amely úgy a Dunántúl déli felén mind Erdélyben, illetve a Balkánon is jelen van. Összekapcsolják a balkáni Starčevo-kultúrával, kialakítva az ún. Körös-Starčevo kultúrkomplexumot. Ennek párhuzamait a Balkán déli részén és Görögországban is megtaláljuk. Kerámiájára a csípett díszítés jellemző. Az edények felületét ujj- és körömbenyomkodással, csípéssel és bekarcolással díszítették. A kultúra korai fázisában megjelennek a fekete vagy fehér festett edények, míg a késői fázisra a barbotin (rátett vagy fröcskölt) a jellemző. A kerámiákat kézzel készítették az ún. hurka technikával. Az edényekre jellemző volt a kerekded forma, nyakkiképzésűk lehetet egyenes, kihajló vagy tölcséres. Különleges darabok az ún. oltárok vagy mécsesek, amelyek 3 vagy 4 lábon állnak és feltehetően zoomorf előzményük van (kecske, szarvas).

Mindkét vidéken az Anyaisten kultusza (hettita Estanu, Isten) állt az élet középpontjában. A Körös-kultúra „Ősanya” ábrázolására, a nőiesség és a termékenység ikonjára, jellemző a zsírfarúság. Az Ősanya szobrocskák dorong fejjel (felsőrésszel) és két részből összerakott hangsúlyos altesttel rendelkeznek. A szemeket, szájat és hajat bekarcolással, az orrot és a karcsonkokat plasztikusan (kidomborodó) ábrázolták.

A Körös-kultúra hatására alakult ki Közép- és Kelet-Európába az ún. (alföldi) vonaldíszes kerámia műveltsége. A vonaldíszes kerámia (csatabárd, harci csákány, fokos) műveltsége elterjedt Belgiumig és a Dnyeszterig (az egész kelta-szkíta vidéken), és létezése a középső neolitikum közel egészét kitölti. Ez lehetett a már említett „Hargita király kora”.

Egy rövid átmeneti szakasz után, a középső neolitikumban megszűnik a korai új-kőkort jellemző egység. Új népek betelepülésére gondolt korábban a régészet, pedig helyi újításokra, divatváltozásra is sor kerülhetett. Hiszen, a legfontosabb, már ami a Körös-kultúra népétől jólismert temetkezési szokás: oldalfekvésben, felhúzott lábakkal temették el hallottaikat, nem változott meg. A régi idők emberének a megváltozott, megújított munkaeszközöknél, fontosabb volt a másik világgal, az istenekkel való kapcsolata a népi/törzsi hovatartozás meghatározásához. Én inkább helyi művelődési újításokban látom az okát a körösi egység felbomlásának, kimondottan regionális különbségekkel. A Kárpát-medencében Erdély egységes művelődési képe is három részre bomlik:

1. A Maros középső folyása mentén, a Déli-Kárpátok és az Érchegység között, keleten Fogarasig a Tordos-kultúra (és népe);

2. A Szamos mentén a Délkelet-Alföldön elterjedt a Szakálhát-kultúra (és népe), kolozsvári központtal (már a körös-művelődés idejében létező Bácstorok);

3. Délkelet Erdélyben, északnyugaton a Mezőségig, a vonaldíszes–csatabárd kultúra (és népe) jelenik meg, párhuzamosan az etelközi vidékkel.

A Körös-kultúrát jellemezte a mezőgazdaság és letelepedett életmód. A késő-neolitikum embere első sorban földművelő volt, ismerte a kőbetétes sarlót és már különféle gabonákat is termesztett. A régészet feltárt különféle gabonavermeket benne gabonaszem leletekkel. A földművelő életmód mellett állatokat is tartottak, a leletek alapján juhot, kecskét, szarvasmarhát, sertést és kutyát, valamint gyűjtögettek, vadásztak, halásztak. Ismeretesek ebből a korból hálónehezékek agyagból meg csonthorgok.

Ha a fenti világot a monda köntösébe bujtatjuk, ez a korszak a Hérodotsz[24], a történelem atyja, által leirt szkíta eredetmonda Targitaosz országának felel meg. A szkíta eredetmonda eredeti, egyenesen a szkítáktól hallott változata így szól: Amint pedig a szkíták mondják, az ő nemzetük mindnyájan a legfiatalabb; s hogy ez így keletkezett: ezen a földön, mely pusztaság volt, született először egy ember, kinek neve volt Targitaus. Ezen Targitaus szüleinek mondják lenni – noha nekem hihet(et)lent mondtak, de még is mondják – Jupiter és Borysthén folyójának egyik leányát. Ilyen nemzetségből született legyen Targitaus; ebből pedig származott három fiú: Lipoxais, Arpoxais és Koloxais, a legfiatalabb. Ezek uralkodván, az égből lehulló arany tárgyak: eke, járom, kétélű (harci) fejsze (szekerce) és csésze estek a földre. A legidősebb első volt ki ezt látta s gyorsan oda szaladt, föl akarván venni; de az arany, midőn hozzá közeledett, égni kezdett. Ez visszavonulván, a második közeledett oda, és ugyanaz történt. A kettőt tehát elűzte az égő arany; midőn a harmadik, a legifjabb, hozzálépett, elaludt (az arany tüze) és ő azt elvitte magához. A két idősebb fivér megtudván ezt, átadták az egész országot a legifjabbnak. Ezért, mert a (valódi) szkíták tőle származtak, nevezik magukat a szkíták a világ legfiatalabb népének. ([25])

Már ebben a korai szakaszban is körvonalazódik az őserdélyiek (ősszkíták) három testvérnépre (kultúrkörre) való tagozódása.

A Tordos(-Vinča) kultúra i.e. 5500 körül jött létre, és magába foglalta Dél-Erdélyt és a mai Bánságot, a Maros-Tisza-Duna-Kárpátok vidékét, valamint kiterjedt a Balkánra is, szigorúan a régi Körös-kultúra határai között. Ez is azt bizonyítja, hogy a helybeli őshonos lakosság fejlődésének eredményeként születhetett meg a (Vinča-)Tordos-kultúra, és nem egy „beköltözés” eredményezte ennek létrejöttét. A dél-erdélyi Tordos-kultúra területén külön említést érdemelnek a közismert piktografikus táblácskák, melyek Alsó-Tatárlakán kerültek napvilágra (1961), és amelyek meglepően hasonlítanak protoelámi és protosumér (a sumérokat megelőző) darabokhoz és a székely rovásíráshoz. A két terület közötti kapcsolat azért is érdekes, mert a bizonyítottan írott értelmes szöveget, írásjeleket tartalmazó tatárlaki korong és táblácskák, jó ezer évvel megelőzik a mezopotámiai írás „feltalálását”. A tatárlaki táblák – mivel kétségtelenül írottak – lehetővé tették, hogy a Vinča-Tordos-kultúra agyagemlékein lévő jelek egy részét, mint korábban is gyanították, írásjeleknek tartjuk. A Maros mentén így valamikor 4000 körül kísérletet tettek az írás bevezetésére, ami önmagában is sokat jelent. Azt is, hogy valami egyszerű, szentélyközpontra épülő kvázi-államiságról számoljunk ezen a vidéken; közösségek közötti munkamegosztással. (Makkai / Mócsy)[26] 

Az erdélyi Alsó-Tartárlakán felfedezett korongon, néhány jel megegyezik az archaikus sumir írással, néhány pedig a (székely-magyar) rovásírásra hasonlít. (Marton)[27]

Az észak-erdélyi kultúrkör területén a Tiszapolgár-kultúra népével számolhatunk, aki a Tisza-vidékén, Erdély északi részén és a Bánátban települ meg. A nagyállattartó, földműves népesség egyszerű kunyhókból álló telepeken (Kalotaszeg) lakott. A Tisza-kultúra (Kr. e. 4000-3800) és a vele párhuzamos Lengyel-kultúra (a Dunántúlon) is a Körös-kultúra területére szorítkozik, vagyis a vonaldíszes kerámia népének lakóhelyén alakul ki.

Délkelet-Erdélyben (Székelyföldön) megalakul az Erősd-Kuktyin-kultúra, etelközi kisugárzással. Ez kezdetekben, északon a Maros felső folyásáig terjed. Itt a Tiszapolgár-kultúra hordozóival kerül szomszédságba. Az Erősd-Kukutyin-kultúra népéhez kötődik a ló megszelídítése, és a csatabárdos harcosok kialakulása.

Mindhárom műveltségi területen azonos a temetkezés, a népi összetartozás bizonyítékául, Erdélyben és az Alföldön egyaránt. Sírjaikban kétfülű edények (tejesköcsögök) és virágcserép alakú edények, harang alakú csészék („bell beaker” – lásd később) körítik a felhúzott lábbal, oldalt fektetett halottakat. Ebből a korszakból származik a marosvásárhelyi ellentett élű harci-csákány (fokos) vagy a keleti rézbalta (Sáromberke), a „csatabárd”.

A neolitikum végére, az ún. kőrézkorban, az addig egységes Kárpát-medencei kultúra három részre szakadt. [28]

Ezt főleg Erdélyben követhetjük nyomon, itt a Hargita környékén válik láthatóvá. Itt a szétvált kultúrák éppen a Hargitán érnek össze. Itt a Hargitától délre kialakul az a műveltségi övezet, ahol későbbi Agathyrszekről beszélünk (Lipoxais népe). Tőle keletre találjuk az Erősd- Kukutyin kultúra, amelynek egyenes folytatása a Kukutyin-Tripolje kultúrkör, ahol a lovat is megszelídítették, illetve a lovak tenyésztése is elkezdődött. Észak-Erdélyben és Magyarország északi területén létrejött Tiszapolgár-Bodrogkeresztúr-kultúra, a gelonok területének felel meg. Innen indultak el a későbbi kelták Nyugat-Európa meghódításásra.

            A kőrézkor régészeti korszak az újkőkorszak végétől a bronzkor kezdetéig tartott. A korszak fő jellemzője, hogy az ember használni kezdte az első fémeket: a rezet, az aranyat és az ezüstöt. Kialakult a fémolvasztás és fémmegmunkálás technikája. Nemcsak az aranyból és ezüstből, hanem a rézből készült tárgyak is elsősorban díszítő és vallási célokat szolgáltak. A kőrézkor jellemzője az írás megjelenése, amely egyértelmű választóvonal az őskor és az ókor, vagyis a prehisztorikus (történelem előtti) és historikus (történeti) korok között. A kőrézkor kezdetén (i.e. 5 évezred) Európában és Ázsiában egy szárazabb klímát eredményező időjárás-változás indul el. A szárasság következtében a földművelődésből egyre nehezebben tudtak megélni, a gazdálkodás súlypontja a helyváltoztatást igénylő állattenyésztésre helyeződött át, létrejött az ún. transzhumáló pásztorkodás.

            Ezt a kort jellemezte még, a Fekete-tenger vidékétől a magyarországi Alföldig terjedő kurgánok népei kultúrája. Előkelő hallottaikat földből emelt halmok (sírhalmok, kunhalmok, tündérdombok) alá temették. A mezőgazdaság mellett sztyeppei típusú szarvasmarha- és lótartással foglalkoztak. Az egy helyben lakást jellemző hosszabb életű telepek megszűntek, s átadták helyüket a pásztorkodó életformának jobban megfelelő, átmenetibb jellegű telepeknek. Közép-Európában a rézkor egészen az i.e. 3. évezred derekáig elhúzódott.

A Tordos-kultúra népessége a középső neolitikumtól a rézkor végéig meghatározta Erdély történetét. A Tordos-kultúra vagy ahogyan még nevezik, a Vinča-Tordos-kultúra, a Körös-kultúra második felében kezd terjedni. Leleteik az i.e. 5 és i.e. 3. évezred közé helyezik. A középső neolitikumban kezd megszűnni a korábbi egységes műveltség. A Szamos mentén a Délkelet-Alföldön elterjedt a Szakálhát kultúra, innen a Kárpátok felé az északkelet-alföldiekkel rokon, festett kerámiát készítő csoportok éltek. Délkelet-Erdélyben, északnyugaton a Mezőségig a vonaldíszes kerámia népe jelenik meg.

A Maros középső folyása mentén, a Déli-Kárpátok és az Érchegység között, keleten Fogarásig található a korai Tordos-kultúra népe. Fénykorában a teljes Kárpát-medence területén kívül a Balkán-félszigeten, sőt Kisázsiában is megtalálható volt. A középső úkökori népesség a rézkor végéig meghatározza Erdély történetét. Európában ez a kultúra használt először rezet nagy mennyiségben, ezt nagyrészt az erdélyi érchegység lelőhelyei fedezték. Már ebben a korban művelték a zalatnai aranybányákat is. Búzát termesztettek és állatokat tenyésztettek, főleg szarvasmarhát. Tapasztott agyagpadlójú borona- vagy sövényfalú, talpas házak állottak. Edényeik között gyakoriak a kelyhek, nagy részüket vörös bevonat fedi. A meandrikus vonalpárok közeit pálcikákkal benyomkodott gödrökkel díszítették tovább. Rendkívül gazdag antropomorf és zoomorf plasztikájuk; ezek az apró agyagszobrok a termékenységi kultuszban játszhattak szerepet. A balkáni földművelő lakosság után a Tordos-kultúra dél-erdélyi népe volt az első földművelő Európában. Árpát és gabonát termesztettek. Ők az első állattartók Európában, akik már tenyésztették a juhot, kecskét és szarvasmarhát. A tordosi neolit telepet először Torma Zsófia, az első magyar régésznő kutatta 1875-ben. Itt összesen közel 11 ezer leletet tártak fel. A műveltség legismertebb leletei Alsótatárlakán kerültek elő, amelyek között is kiemelkedik a híres rovásírásos (alsó)tatárlakai korong. A leletek egyesek szerint a fellelt legkorábbi írásjeleket tartalmazzák, mivel radiokarbon vizsgálatok szerint i.e. 5500 körül keletkezhettek, így kb. ezer évvel előzik meg a legkorábbi ismert sumér agyagtáblák írásait. (Lásd feljebb).

Ezen a vidéken kialakult műveltséget Péterfava-(Petresti)[29]-kultúrának is nevezik. a korai rézeszközök (Radnót) és a zalatnai arany lelőhelyeinek feltárása jelentette a Kárpát-medencei rézkor kezdetét. A műveltség területén kialakult népet a későbbiekben agathyrsz-nek fogják nevezni. Az agathyrszeket már Hérodotosz is ismeri s egynémely érdekes adatot mond el róluk. Országukat a Maris (Maros)[30] szelte át, fejedelem kormányozta, és voltak törvényeik is, melyeket versekbe foglaltak. A legfényűzőbb emberek voltak s tömérdek arany ékszerrel borították be magukat. Nőközösségben éltek, mert mindannyian testvérek és rokonok akartak lenni, kik között nincs sem irigység, sem ellenségeskedés. A hatalmas arany kincset, a sok arany ékszert, mellyel az idegenek előtt kérkedni szerettek, nem máshonnan, mint Erdély bérceiből vették, melynek gazdag aranyerei az ősidőkben rendkívül dúsak lehettek. Ennél fogva ismerniük kellett a bányászatot és egy igen fejlett ötvösiparral kellett, hogy rendelkezzenek. Nagyrészt barna embereknek írja le őket Hérodotosz, arcukat és testüket tetoválták és pedig annál élénkebb és tarkább vonalakkal minél előkellőbbek voltak.

Ezzel párhuzamosan kialakul az Erősd-kultúra, a rézkor legfontosabb helyi megnyilvánulása Erdélyben. A nagy mennyiségben előforduló ember- és állatábrázolások, amelyeket kultikus célokra használtak, fejlett tárgyi és szellemi életről tanúskodnak. Az erősdi kultúra továbbfejlődése az Erősd-Kukutyin[31]-kultúra, majd a Kukutyin-Tripolje-műveltség, ahol a vadló megszelídítése és a lovak tenyésztése is megkezdődött. A kukutyini-kultúra népéről ma még keveset tudunk. A régészeti ásatások kimutatták, hogy a városszerű településeken lakó népesség fazekasművészetükre jellemző volt a vonalak, körök és spirálok ismétlődése. Az egyedülálló geometriai művészettel rendelkező, kelet-európai, neolitikus kultúra virágkora kb. az i.e. 3000-5000 évi időkre tehető. Erdélyben a kultúra területe északon egészen a maros vidékéig terjedt. Népessége felszíni, tapasztott házakból álló, a folyók teraszain vagy közvetlenül a völgyekben közvetlen közelében fekvő településeken lakott. Megélhetésüket a növénytermesztés és állattartás (szarvasmarha) biztosította, de hús-szükségletüket vadászattal és halászattal is kiegészítették. A kultúra területén előkerült apró szobrocskák közt ritka volt a férfiábrázolás. Az apró, telt női szobrok hosszú lábúak és testüket tetoválások díszítették. Kultúrájuk késői szakaszában a fémfeldolgozás is szerepet játszott. Jellemzői voltak a termésrézből készített árak és ékszerek. Ez volt a későbbiekben a vonaldíszes-csatabárt-kultúra (elő-szkíta) népe, majd a szkítának nevezett nép területe.

A Tiszapolgár-kultúra magába foglalta az Alföld keleti felét és Erdély nagy részét. A kultúra kisméretű, időszakos jellegű településeiken fő foglakozásuk az állattenyésztés volt. A halottak mellé helyezett tárgyak mennyisége, valamint az egyes sírokban felbukkanó rézékszerek és fegyverek már a halottak eltérő társadalmi helyzetére utalnak. A tiszapolgári kultúra jellegzetes edényformái a talpas kelyhek és csőr alakú kiemelkedésekkel ellátott edények. A réz megmunkálása már igen magas fejletségi szintet ért el.

A Bodrogkeresztúr-kultúra a Kárpát-medence egész középső részén, az Alföld és a Duna mentén egyaránt jelen volt. Temetőikben, amelyek között előfordul a száznál több sírból álló is, nagyszámú fémtárgyat (réz, arany) tártak fel, a fémművesség nagymértékű elterjedésre utal. A földművelődés mellett (főleg búzát termesztettek) sok állatot, főként szarvasmarhát tartottak. Az itt megalakuló népet később keltának nevezi a történelem.

A péceli kultúra népessége Magyarország nyugati területét foglalta el. Állattartó, földművelő életformájuk mellett finoman kidolgozott réz és aranytárgyakat, agyagtárgyakat készítettek, kifinomult, magas szintű ismereteikről, hitvilágukról gazdag kultusztárgyaik, temetkezési szokásaik vallanak. A temetők szerepe megnőtt, a közösség életében ez állandóságot ezek képviselték. Budakalász mellett tárták fel a kultúra legnagyobb eddig ismert temetőjét (i.e. 4. évezred vége). Az itt talált kis agyagszobor, a budakalászi kocsi, egész Európa első kocsiábrázolása, ami a Kárpát-medencének az emberi civilizáció fejlődésében játszott fontos szerepére mutat. A péceli kultúra emberei a Duna és a Tisza mentén halászattal, a síkságokon és az áradmányos területeken földműveléssel és járulékos állattartással foglakoztak. A hegy és dombvidékeken, nem ritkán a hegyek csúcsain az állattartók erődített falvakban éltek. Az állattartásban meghatározó volt a szarvasmarhatartás. A kultúrát sajátos edényformák, balták, pattintott kőnyílhegyek, csont- és rézárak jellemzik. Megjelennek a méltóságjelvények is. A Vörösön eltemetett főnök vagy varázsló-pap ókori keleti típusú vagy eredetű rézdiadémot visel. ([32])

Gordon Childe ezeket a műveltségeket eredetinek, helybelinek tartja, összefoglalóan Duna menti műveltségnek nevezi, és ezt két szakaszra ossza: a Duna I. és a Duna II. Ez utóbbi terjeszkedik szerinte nyugatra (kelta terjeszkedés) és megteremti Nyugat-Európa újkőkorát.

A késő-neolitikum és a rézkor átmeneti szakaszában jól kirajzolódik Erdélyben, mind már rámutattam, a Hargita – a Világközepe – körül egymásba fonódó hármas műveltségi terület: a dél-erdélyi csoport, az északnyugati irányban terjeszkedő Tiszapolgár, és ezt felváltó Bodrogkeresztúr népe, valamint a Délkelet-Erdélyben és Etelközben virágzó Erősd-Kukutyin-Tripolje-műveltség. Erősdön i.e. 5500 körül már többhelyiségű, központi kályhával ellátott kőházakban laktak. Ilyen házakat építettek később az etruszkok is az itáliai Toszkánában.

A déli-erdélyi népcsoport halottait – elsőként Európában – elhamvasztja, bevezeti a hamvasztásos, urnás temetkezés szokását. Egyre több fegyver is bekerül a sírokba az elhunyt mellé: laposbalták, balták, tőrök (Kálnok).

Az erdélyi és a felvidéki rézbányákat már a neolitikum végén művelni kezdték és megindul az érc feldolgozása is.  A rézkorban, i.e. 3500 körül kialakul az egész Kárpát-medencére kiterjedő és ismét egyesülést jelentő (Baden-)péceli műveltség, ezerszáz évvel megelőzve a minoszi kultúrát. A korszak világhírű lelete, az első európai kocsi-modell, Budakalászon került elő.

Anatóliából, a Balkánról szakadatlanul érkező telepesek egyre nagyobb tömegei, nem változtatnak Erdély etnikai összetételén. Akkoriban itt rokon népek éltek, melyek az gyarapították és erősítették az ókori Erdély népét. A Tárih-i Üngürüszből tudjuk, hogy már „Hunor népe” (ezek nem a későbbi hunok) betelepedése idején, itt, a Kárpát-medencében egy velük azonos nyelvet beszélő népet, egy rokon népet találtak. Kiszeli István szerint a Kárpát-medence népességének leszármazottai folyamatosan lakták ezt az országot („uru-szág”-ot, vagyis a Földnek ezt a szegletét). Az ősnép jelenléte évezredeken át folyamatosan máig kimutatható. Ezt igazolták a nemzetközi ethno-genetikai vizsgálatok is.

            A bronzkor a Közel-Keleten, i.e. 2500 körül kezdődött, majd Kis-Ázsián keresztül megérkezik a Balkánra és a Kárpát-medencébe. I.e. 2. évezred második felében Mykene felváltja Krétát, és a korszak kiemelkedő művelődés-kisugárzó központja lesz. Magyarország már nagyon korán „mykenei” hatás alá kerül, majd később követi őt a germán, az akkor még kelta vidék. Írországi aranyleletek, arra engednek következtetni, hogy az ír szigetnek is szoros kapcsolata lehetett Mykene-vel. A korabronzkori Dunamenti-műveltségek kisugároznak az Apenninfélszigetre is. (Kinder/Hilgemann)[33]

Révülö druida (Gundenstrupi üst) à

2

A történelemírás az a hazugsággyűjtemény, mellyel többnyire mindenki egyetért – mondta hajdan nagyon találóan Napóleon Bonaparte.

Mivel az utóbbi évezredek alatt a történelemhamisítás tudománya eredményesebben fejlődött, mint a történelmi valóság megismerése, csak akkor jutunk közelebb célunkhoz, ha félretesszük a belénk sulykolt dogmákat, szemellenzőket, és igyekszünk megtisztítani elménket, a gondolkodásunkat az első lépéseknél gúzsba kötő elvárásoktól. (Grandpierre)[34]

Mert: Nincs örök igazság. A tudós szellem nem annyira a helyes válaszokat keresi, mint inkább a helyes kérdéseket teszi fel – véli C. Levi-Strauss francia antropológus. (Ellis)[35]

Emlékezzünk még egyszer Barry Cunliffe szavaira: Ebben a „végtelenben” kóboroltak még névtelen lovas és állattenyésztő népek, akiket majd később, a különböző történelmi írásokban kimmereknek, szkítáknak, szarmatáknak, alánoknak, hunoknak, magyaroknak, bolgároknak és mongoloknak neveztek. Thargitaosz birodalma erre az ősi állapotokra vonatkozik, amikor is az emberi közösségek társadalommá kezdtek fejlődni, a nemzetségek nemzetté, néppé összeforrni. Ő volt az első (ős)szkíta kán (király), aki a letelepedett-félnomád szkíták uralkodója, az első ősszkíta ország (uru-szág = főld-szegelet) fejedelme. Ő itt született a Földanya honában, a Világközepén. Ezért ők, a szkíták, a Föld(anya) fiai, azaz a „magyarok”.

Az első fejezetben már említettem, hogy Hérodotosz a szkíta eredetmonda első változatában azt írja, hogy Thargitaosz második szülött fia Arpoxais volt. Véleményem szerint Arpoxais, az eredetmonda második változatában szerepelő neve alapján, a Gélonosz nép vezére, azaz még a Kárpát-medencében az ősszkíta népből kiszakad „őskelták” első mondabeli fejedelme, szkíta szóval kánja, keltául ceann-ja.

„Az első, e földön [Magyarországon] lakó nép, melynek neve megmaradt, a kelta nép volt, mely Krisztus születése előtt 5 - 6 száz esztendővel rajzott ki Ázsiából. Ez a nép már ismerte a kőnél, bronznál tökéletesebb vasat. Ez már vasból kovácsolt fegyverrel foglalta el a földet, lett ura ennek a hazának. Művelte a földet, foglalkozott állattenyésztéssel, űzte a kereskedést...“ – írja Benedek Elek  ‘Hazánk története’ (1927/1995, 5. old.) című könyvében.

A kelták, az őskelták (előkelták?), több hullámban érkeztek Európába. Ezt a folyamatos betelepülést (honfoglalást – ahogyan ők (is) nevezik az egymást követő honfoglalás – honvesztés – honvisszafoglalás folyamatát) sikeresen követhetjük, ha a középkorban, különböző szerzők által, különböző helyen és korszakban írt krónikák szövegét vizsgáljuk. Érdekessége a dolognak az, hogy habár a hivatalosított történészek, és főleg a betokosodott nyelvészek, a krónikákat és a krónikásokat mélyen lenézik, mert úgy vélik, hogy ezek az írások („kompilációk”), a történelemírás szempontjából használhatatlanok. Igen, használhatatlanok, a politikai rendelésre készült történelemírások szempontjából, mivel nem találnak rá a megrendelők (a gazdik) kaptafájára.  Igaz az, hogy néha összekevernek történeteket, a nevekkel sem bánnak túl figyelmesen, és van amikor ezt is, azt is összemosnak, vagy magyarázkodási kényszerből egyet-mást kitalálnak. Mégis, való igaz, hogy a krónikákban foglaltaknak van valóság magva, és ezt még a régészet is igazolja.

Minden Trója alatt kezdődött, a trójai „Világháborúval” (Mesterházy)[36]. A régi világ elpusztulásával, annak a rendnek a végével, amely addig egyensúlyban tartotta a Világot. Trója a civilizációk harcának jelképévé vált…

A trójai háború alatt legalább két fegyveres konfliktust értünk. Az első az i.e. 13. század közepén, a második az i.e. 1180-as években tombolt. Trója ostromának kezdete, összefügg a tengeri népek inváziójával. Ez a kis-ázsiai bronzkor utolsó szakasza. Később, a második felvonásban, a dórok, a valódi görögök, is beavatkoznak, és elpusztítják a Várost.

A homéroszi Ilion városa nagy valószínűséggel azonos a hettita és asszír forrásokból ismert Taurisza várossal, a nyugat-kisázsiai Vilusza (Homerosznál „Íliász”), azaz Iyalanda fejedelemség fővárosa. A Város a fekete-tenger külső bejáratánál állott, és a Dardanellák védelmezője volt. Aki a Dardanellákat ellenőrizte, annak gazdag bevételi forrásai voltak. A görögök trójai kalandjának nem csak „szerelmi”, hanem jól megfogható „anyagi” oka is volt.

Az első rablóhadjárat-hullámot az akhájok vezették. Ők a tengeri népek közé tartoztak, akik elözönlötték Kis-Ázsia partjait, és sorra elpusztították az útjukba esett országokat, civilizációkat. Így esett el a Hettita Birodalom is. A tengeri népek Egyiptomba is betörnek. Az akhájok különösen aktívak voltak Iyalanda (Ilion) fejedelemség kirablásában, és Atrija (Trója) várának elpusztításában. Ez lenne a rövid, száraz és tragikus történelem.

Ennek van ellenben egy sokkal izgalmasabb és talán szebb változata is. Ezt Homérosz hagyta ránk. Homérosz költeményében (Iliasz) a kiváltó ok, a casus belli, Szép Helené elrablása, ami egyébként csak „elcsábítás” volt. Induljunk el ellenben a dolog legelején…

Helené, magyarul Ilona (és még hozzá „szép” is!), Menelaosz a dórok vezérének (nevének értelem: „Népvezér”) menyasszonya volt, pontosabba neki ígérte oda Heléna apja, Tündareósz, aki az akkor még pellazg Spárta királya volt. Tündareosz felesége Léda, hattyú képében két tojást rakott, és mindkét tojásból egy-egy ikerpár született. Az egyikből született meg Helené és Klütaimnésztra nevű nővére, a másikból pedig két fivére, Kasztór (Castor) és Polüdeukész (Pollux). Itt, ezen a ponton elhagyjuk e földi világot, így nem tévedünk és nem vétkezünk, ha ezen túl magyarul egyszerűen Tündér Ilonáról, a Tündérkirálynőről beszélünk. Tündareósz Helené a magyar mondák világában Tündér Ilona. A görög „Népvezér” (Menelaosz) az a gonosz szörny, aki elrabolja és várába zárja Tündér Ilonát (sőt még két gyereket is nemz vele?). Párisz, a trójai királyfi, pedig a jó királyfi, aki Tündér Ilonát kiszabadítja. Párisz volt Priamosz, Trója királyának legkisebbik fia. Őt azonosítják a történeti Alakszandusz vilusszai királlyal. Neki két fivére volt, Hektór, aki elesett Trója ostrománál, és Troilosz, akit Achilles csapdába ejt és megöl, mikor lovát itatni hozta egy a váron kívüli kúthoz. A trójaiak lovak imádói voltak, ehhez kapcsolódik a „Trójailó” története (mondája?). Egy jövendölés szerint csak akkor lesznek a görögök képesek Tróját legyőzni, ha már Troilosz nem él. Ezért kellett őt orvul megölni. Troiloszt legyilkója Achiles és Trója elesik.

Trója lángokba borul, lakossága elmenekül. A menekülésről több krónika is megemlékszik. A menekülés egyik útja a tengeren zajlik. Trója lakosainak egyik része kimenekül a közeli Ida hegyre, majd amikor a háború szörnye lecsendesedik, a közeli öbölben hajóra szállnak és Aeneis vezetésével elvándorolnak Trója (Vilusza) vidékéről, de magukkal viszik írásukat, vallásukat, művészetüket, kézműves- és várépítési tudásukat. Ennek a menekülésnek történetét Vergilius (Publius Vergilius Maro), etruszk származású római epikus költő, Augustus császár idejében és megbízásából foglalta költeménybe. A császár célja Róma és a római nép őstörténetének a megírattatása volt, hogy kerek, hivatalosnak mondható fórmát nyerjen az eredettörténet, az identitásról szóló hitvallás. A tíz évig íródott költemény főhőse a legendás ősapa Aeneis (Aeneas) volt.

A legenda szerint, Aeneis és a vele tartók hajói indulás után egy hatalmas viharba kerülnek. Poszeideón, nevének jelentése szerint, a „Föld Ura” és a földrengés (Homérosznál a „Földrázó Poszeidón”), illetve a görög mitológia szerint még a tengerek istene is, megharagudott a görögökre, mert ezek, hogy elpusztíthassák Tróját, először is a vár előtt, az Ida hegyen álló szentélyben lévő Anyaisten (Estanu / Kybele ó etruszk Turan) szobrát, egy jövendölést követve, összetörték. Poszeidón, a Föld Ura, keltette hatalmas földrengés s az ezt követő óriási árhullám teljesen elpusztítja a görög hadiflottát, Odüsszeusz / Ulysses hajója kivételével, de ez is eltévedett Itália partjai felé (Kirké tündér és az iszapfürdők története)[37].

A trójaiak ellenben megmenekültek, és Itália felé vették útjukat. Itt az olasz (Latium) partoknál kötöttek ki és valahol a mai Róma környékén szállnak partra. Egyesek szerint, innen délre, a mai Gaetánál, mások szerint, innen északra a mai Cerveteri (latin Caere ó etruszk Caisra) – Pyrgi vidékén. Majd megalapítják Rómát, az etruszk alapítású Örökvárost. Ők voltak az első etruszkok, vagy az élőetruszkok, akik Kis-Ázsiából menekülve, Trója pusztulása után, letelepedtek Itáliába, és az „eredetmonda” szerint megalapították Rómát.

Az első fejezetében említett Hérodotosz által lejegyzett szkíta eredetmonda kapcsán írtam az erdélyi agathyrszekről, akik hirtelen az i.e. 6-8. században „eltűnnek” a Kárpát-medencéből, hátrahagyva házaikat, telepeiket, sírjaikat. Éppen ekkor, ugyanazokkal a tulajdonságokkal, jellegzetességekkel, a „semmiből” egy szkíta (magyar)[38] jellegű műveltség jelenik meg Toscana északi részén (Villanova). Én itt a szkíta műveltségű agathyrszek hatását látom, akik lovaskultúra-elemeket, többek között a halomsíros temetkezést honosították meg az etruszkok földjén. Mario Alinei szavaival élve, ekker a toszkánból etruszk lett. A rokon szkíta eredetű agathyrszek egyesülése a korábban Kis-Ázsiából érkező előetruszkokkal, beindítja az etruszk nép és etruszk civilizáció kialakulását. Minden más hamis okoskodással ellentétben, az etruszk műveltség, beleértve az etruszk nyelvet is, soha nem „halt ki rokontalanul” (ahogyan ezt a nyelvészek erőszakolják), nem tűnt el a semmibe, hanem folytatódott (nem beleolvadt!) a római műveltségbe és a latin nyelvbe, és írásba, vagyis a mai írásunkba. Mi ma (majdnem) ezekkel az „etruszk” betűkkel írunk! Ami számunkra fontos, szép és felemelő, és ami másoknak bosszantó és zavaró, az hogy az etruszk műveltség amolyan „magyaros”. Erről bővebben írtam A Fehérló Fiai című könyvben.

Sok középkori krónika is foglalkozik a trójai menekültek sorsával. Ezek a kelták meneküléséről és vándorlásáról számolnak be. Ilyenek a magyar Képes Krónika és a Tarih-i Üngürüsz (a magyar ősgeszta oszmán-török nyelvre fordítva[39]), az ófrancia krónikák, a Historia Regnum Britanniae, az Írország Honfoglalásának Könyve (Leabhar Gabhála Éireann) és Sebastian Münster Cosmographia nevű, 1545-ben íródott Világtörténelme.

Mint mondottam, a magyar krónikák is megemlékeznek a Trójából menekülőkről. A magyar őskrónika, vagy ami ebből megmentett a Tarih-i Üngürüsz Paris[40] és kísérőiről szól, akik megépítették Sicambriát. Ők egy bizonyos idő után tovább költöznek Galliába, és első vezérük, fejedelmük tiszteletére, a Szajna két szigetén alapított fővárosnak, Paris nevét adták. Galliában egyesültek a már régebbről ott élő, ugyancsak trójai eredetű gallokkal.

A Képes Krónika is megemlékezik a keltákról. Első részében a "Teremtés könyvé"-ben, Josephus Flaviusra és Ieronimusra hivatkozva Noé három fiairól ad rövid tájékoztatót: "szétszéledtek három részébe a világnak, Sam Ázsiát, Cam Afrikát, Japhet Európát kapta osztályrészül." Josephus Flavius-nak ‘A zsidók történeté’-ből tudjuk, hogy ennek a Japhetnek hét fia volt (> hettiták ?), "akiknek országai az ázsiai Taurus és Amanus hegyeitől a Tanais (Don) folyóig és Gadiráig terjedtek Európában." Ezek a területek addig lakatlanok voltak, így az ott letelepedő népek saját neveiket adták. A zsidó történész Japhet fiainak nevét is ismerteti: Gomár, Magóg, Madai, Javán, Tubál, Mosoch és Thyras. Népük tőlük kapta nevét: "Így hívták egykor a mostani galatákat gomároknak és a mostani Scythákat magogoknak ősapjuk Magóg után..." – mondja Flavius. A Képes Krónika a galatákat GALLOK-nak nevezi, és azt írja, hogy Trója eleste után Pannóniába menekültek.

A hettiták (Japhet hét fia) közvetlen említésével ismét Kis-Ázsiában, Trója vidékén vagyunk. A dolog pikantériája, hogy van török történész (Diker)[41], aki a szkíta neurok őshazáját Kis-Ázsiába helyezi. Nevűket Hérodotosz elírásának tekinti, valódi nevük pedig onogur, mivel törökül a g-hangot kihagyják, nevük kiejtve „onour”. Emiatt érthette a görög történész „neur”-nak nevűket. Az onogur név értelme: „Tíz-Nyíl” illetve átvitt értelemben „Tíz-Törzs”. Ők a magyarok ősei, véli a török történelemírás (is). Őshazájuk Kis-Ázsia, majd a „kigyók” (ótörök ylan) túlságos elszaporodása miatt költöztek a Kaukázustól északra, talán éppen a Csodaszarvast követve, a Meotiszba. Az ótörök ylan (kígyó) szóval kapcsolatban, írja Diker, hogy ez alatt az alánokat kell érteni. Az alánok (szarmaták) a Kígyó (Sárkány) képét tűzték lobogó gyanánt kopjájukra. Hérodotosz a szkíta eredetmondában említi, hogy Targitaosz harmadik fiának a mellékneve skolot volt, ami miatt népe, a szkíták, szkolotoknak nevezték magukat. Az ógörög nyelvben skolt nyílhegyet jelent. Tíz „skolot” törzs az onogur.

Összegezve, tehát, Japhet fiától, GOMÁR[42]-tól származtak a kelták (gallok, galaták) és testvérétől, MAGÓG-tól a magyarok (magogok, szkíták). – (Berenik)[43]

Az ír hagyományban Partholón és Nemed, honfoglaló vezérek, Magóg utódai voltak (Ellis)[44].

A kelták is, akárcsak mi magyarok, a Nyilas népe, és az Ősanya (ANU) gyermekei.

Anu "Anyaisten" (Ösanya) mennyegzöje: Lughnasadh.

A keltákról részletesen megemlékeznek a régi francia írások: az ófrancia krónika, amelynek szerzőjeként Gregorius de Tour-t (540-594) tartják számon, valamint a Fredegar gyűjtemény és a Frankok története a 7-8. századból, ismeretlen szerzőktől feljegyezve. A régi krónikások a keltákat "frankoknak" nevezik, és Trójából származtatják őket. Az ófrancia krónika megjegyzi, hogy: „a frankok (a bretonok) rokonai a magyaroknak és a törököknek, mert mindhárman ugyanattól a Troillustól, Trója királyától származtak.” Jean Lamaire a gueldre (holland) származású francia költő és énekes az 1510-es évek elején a magyar, francia és a török nép közös trójai eredetét hangsúlyozza kiemelvén azt, hogy a két előbb említett nép jézushitű, míg a törökök oszmánhitűek. (Vetráb)[45]

A Fredegar gyűjtemény szerint, a Trójából, ennek eleste után elmenekült frankok Macedóniában kettéválnak. Az egyik csoport Francio király vezetésével Galliába megy, és ott letelepszik, a másik meg Turchot vezetésével északra vándorol és létrehozza a „turk” népet![46]

Turchot neve engem nagyon emlékeztet a Hérodotosz szkíta eredetmonda királyára, Targitaosz kán/kende szakrális királyra. A „turk” népnév alatt régen a ősmagyarokat értették.

Tours-i Gergely püspök jegyzése szerint, a francia nép bölcsője Pannóniában ringott és ez volt valódi hazájuk, itt megvetették egy bizonyos erkölcs alapjait lelkükben, állítván, hogy ez a közösség a szabad szkíta, vagy frank nemzet része, akik a Palus-Meotis partjain éltek, – mint ahogy Hérodotosz is tanúsítja – írja Velly francia abbé. (Vetráb)[47]

A frank szó bretonul szabadot jelent, így a frankok törzse a "szabadok" népét jelölhette. Attila sikeres galliai hadjárata után megalakult a független „Bro Frankíz”, a gall „Szabad Birodalom”– melyet a történelemkönyvek „Frank Birodalom”-nak neveznek.

A nagy Francia Krónika tudósít bennünket arról, hogy a galloknak nevezett, a beköltözés első időszakában letelepült trójai kelták, hogyan fogadták a betelepülés második hullámával érkező testvéreiket, a pannóniai keltákat. „A trójai Priam király vérvonalából származó ausztriai (sic)[48] Priam (király) fia Marcomir, megérkezett Galliába kíséretével, azaz a frankokkal és egyesültek Ybor népének leszármazottaival, azaz a gallokkal.” (Vetráb)[49]

Francus (aki Hektornak Trója hercegének a fia) volt Gallia 24. királya a világ teremtésének 2791. az özönvíz 1135. évében, 60 esztendeig uralkodott, Trója ostroma idején Galliába jött… Magyarországon maradt, itt építette fel Szikambria városát… Anthenor szkítiai király fia, Marcomirus, akit a Skandináv-szigeteken lakozó gótok megöltek, elhagyta Szkítiát és a Rajnához jött 175 658 fős hadseregével, feleségeikkel és gyermekeikkel össznépe így 489 360 főt számlált a szolgákat és szolgálóleányokat leszámítva – Trithemius és Hunibaldus szerint. Ez a király elfoglalta mind Szikambriát, mind a gallokat és elkezdett uralkodni a világ teremtésének 3519. az özönvíz 1863. évében. ([50])

A frank Marcomir történetét ismerteti a német Sebastian Münster Világtörténelme is.

A theológus és kozmográfus Sebastian Münster (1489-1552) Cosmographia universalis harmadik könyve, második fejezetében (A régi frankok, ahogy Galliába költöztek) olvashatjuk, hogy: Miután Ilium városa vagy Trója elpusztult, Priamus unokái a Hellespontos tengerén jöttek át és a Meotiszi Tengeren telepedtek le és maguk fölé egy királyt tettek. De mivel a gótok, akik tőlük nem messze éltek, háborúban gyakran támadták őket, és nem tudtak eléggé védekezni, királyuk Marcomirus tanácsot tartott az ország uraival, hogy azt az országot, Scythia nevűt, elhagyják, és új országot keressenek, ahol nyugton élhetnének.[…] Azután Krisztus születése előtt 433-ban ezek a szkíták, Marcomirus és népe Németországba jöttek, ott letelepedtek azon a helyen, ahol most Gallern és Hollandia van: akkor a szászok Neomagos-nak nevezték őket, németül Newmag… (Berenik) – ([51]) .

Marcomir[52] neve nem keleti-gót, de még „szláv” sem. Neve, akár őmaga is kelta. Keltául neve azt jelenti, hogy: „FürgeLovas”. A Rajna partjára letelepedett „frankokat” a szomszéd teutonok (germánok) „új-mezeieknek” nevezték. Ők magukat „franknak” hívtak, mert ők a szabad szkítákból származtak, a szomszédaikkal ellentétben, akiket emiatt teu- vagy teut-nak („nem szabadok” – lásd: sclavi) mondtak. A kelta „teut”-ból származott a teutonok és a germánok saját neve is: teut’sch > deutsch.

A brit szigeteken írott krónikák foglalkoznak Britannia és Írország „honfoglalásával”. Geoffrey Monmouth (1100 – 1155), vels (Gruffudd ap Arthur) eredetű angol krónikás nevéhez fűződik a Historia Regnum Britanniae megírása, amely részletesen foglalkozik Arthur királyságával is. A mű Britannia történetét írja le, az első, Brutus, a trójai hős, Aeneas leszármazottja, településtől Cadwallader haláláig. Az ajánlásában Geoffrey azt állítja, hogy a könyv egy régi breton nyelvű könyv fordítása, amely rendezetten meséli Britannia királyainak történetét és amelyet Walter, oxfordi főesperestől kapott. ([53])

Írország Honfoglalásának Könyve (Leabhar Gabhála na hÉireann) beszámol egy sorozatos és többszörös (öt vagy hét) honfoglalásról, illetve honvisszafoglalásról.

A kelták, az írek, a honfoglalók népe. Az ír mondák több keletről jövő honfoglalásról beszélnek. A Honfoglalás fogalma Európában csak a magyaroknál és az íreknél él. Minden honalapítás úgy a magyar mind az ír krónikákban egy-egy „Honfoglalás“ (Gabála).  A Honfoglalás(ok)ról három ír monda is megemlékszik: az egyikben Míl-népének honfoglalásáról kapunk hírt, a másikban Tuan történetével ismerkedünk meg, a harmadikban Fintan elmeséli Írország valódi történetét.

A milék Honfoglalása

Miléknek nevezik a történészek Míl vezér népét, az utolsó Honfoglalás (Gabála megkapás, megkaparintás / hódítás) végrehajtóit. Míl 36 hajóval indult Ibériából, hogy ‘megkaparintsa’ Írországot. Sevilla-i Isidor krónikája (Kr.u. 6. század) szerint Írországnak ‘Hibernia’ latin neve Ibéria nevéből származik. Míl vezérről ‘A kelta mitológia lexikonja’ a következőket írja: Míl Bíle fia, teljes nevén Míl Espaine (spanyol katona), más írásokban Galam a ‘valódi’ neve; népét a breogain (pisztráng) törzsének nevezi. A név spanyol katona-ként való magyarázása csak krónikási okoskodás. Inditéka a Míl és a latin miles zsoldoskatona szavak összecsengése. A Honfoglalás Könyve szerint Míl hét (késöbb nyolc) ‘fiúnak’ az apja. Míl népe hét törzs szövetsége és ő e törzsszövetségnek a vezére. Megválasztásakor —kelta szokás szerint— pajzsra emelték. Nem ismerjük Míl népe vezéreinek nevét, de a Honfoglalás krónikája megörökítette ezek feleségéinek nevét: Tea, Fial, Fás, Liben, Odba, Scota és Scéne. Amairgin druida (a milék tordája) felsorolja versében az asszonyok nevét és a vezérek nevét is megemlíti. Ezek szerint Tea Éremón a lovas felesége, Fial a harcosnő Luigaid-é, Fás Unmac Uicce-jé, Scéne meg maga Amairgin hitvese, Liben Fuad vezér asszonya, Odbá-nak férjét nem említi, Scota meg özvegy, mert ő Míl felesége volt. A késöbbiekben Scota Skóciába költözött. Scota nevét a krónikások a Fekete-tenger északi partján élő szkítáknevéből származtatják (Botheroyd)[54]. Bizony előfordulhat, hogy a „tudós kompilálók“ most éppen nem tévedtek. Tömérdek földrajzi név őrzi máig a vezérasszonyok nevét szétszortan Írország egész területén. Scota Skóciába vitte nevét.

Mílnek valójában két fia volt: Éber és Éremón. A krónikakutatók szerint nevük ugyanolyan alliteráció módszerrel képzett (ugyanannak a hangnak egymást követő szavak elején, esetleg belsejében való ismétlődése, összecsengése) mint a világ más tájáról ismert ‘honfoglalások’ meséjében szereplő testvérpárok neve (vö. Ed és Edömén vagy Hunor és Magor).

Míl maga a Honfoglalást nem érhette meg, mert még mielött lába érinthette volna Írország szent földjét, meghalt. Így a Honfoglalás valós végrehajtói a Míl-fiuk. Honfoglalás körüli harcokról a krónika nem tudósít. A Tuatha Dé Dannan (Danu Istenanya törzse) varázzsal (druidák) próbált ellenállni, és sikeresen meg is gátolta milék partraszállását. Így a támadók cselhez folyamodtak, éspedig visszahúzódást színleltek a kilencedik hullám mögé, ahól már nem hatott a druidák varázsigéje, azonban váratlanul és egyszerre két helyen, északon és délen partraszálltak, és a Tailtiu-i csatában Istenanya-népe alulmaradt. Ezt követően Tuatha Dé Dannan-ék „visszahúzodnak a sídhekbe“ (sírhalmokba). Éber és Éremón testvérpár testvériesen kettéossza Írországot, egy északi és egy déli félre. (Matthews)[55]

Kelta "Szarvas isten" -- a kelták a Szarvas népe.

Tuan Mac Carill (vagy Cairell) Mac Muredach története

A főhős Tuan, Cairell fia. Tuan az öreg harcos, aki Partholón egyik unokaöccse, elmeséli történetét Szent-Finniannak (Kr.u. 579 körül élt). A monda szerint Tuan Írország legidösebb embere, mivel ő átélte különböző állatok képében mind az öt honfoglalást. Mindig mikor új ‘nép’ jelent meg az ír szigeten Tuan más állat képét vette magára.

Tuan Partholónnal érkezett Írországba, és Partholón testvérének fia volt. Partholón, állítólag egyszeműnek született, és emiatt őshazájában (Sziciliában vagy valahól a „görögök földjén“) nem lehetett király. Ezért felkerekedik népével egy új haza felkutatására. Tuan az első (partholóni) Honfoglalást a következő képpen meséli el: 312 évvel az özönvíz után Partholón, aki Sera fia, 24 párral indult útjára. Letelepedésük után, törzsük hamarosan 5000 emberre szaporodott. A fomoriaktól elszenvedett vesztes csata után, amit mérhetetlen pusztítás, mészárlás követett, mindegyikük meghalt, egy kivételével. Tuan maradt egyedül életben. Ezután 22 évig Írország „üres“ maradt.

Aztán majd jött Nemed népe. Nemed, Argoman fia, nevének jelentése: szent, nemes, kiváltságos (Botheroyd)[56]. Nemed népe eleinte másfél évet bolyongott a Káspi-tóban, majd 34 csónakkal és 30 emberrel minden csónakban, sok viszontagságok után, megérkezett Írországba. Nemed megérkezésekor Tuan álmában észlelte, hogy szarvassá változik. Szarvas képében várta Nemed népének megérkezését. A partraszállás után, ezek a keletről jövő bátor harcosok – Tuan versbe foglalt szavai szerint: Ezek a keletről jött férfiak, kopjákkal, melyek célt sohasem tévednek – vadászatra indulnak, de mikor Nemed ‘fiai’ a Szarvast (Tuan-t) üldözöbe vennék, neki hatalmas agancsai nőnek, és szíve is megfiatalodik. Így Nemed fiai nem ejthetik el a táltos szarvast, aki/ami elvezeti őket letelepedésük (honfoglalásuk) helyére. Az ír mondában is felfedezhető a magyar Csodaszarvas motivuma. Röviddel a Csodaszarvas vezérelte letelepedésük után Nemed népe 4030 párra szaporodik. Nemed három csatában legyőzi a fomoriakat, két királyukat is megöli. Nemed uralkodása alatt tizenkét mezőt megműveltek és négy (halas)tóval gazdagították Írországot, sőt még két királyi erődöt is felépítettek. Mikor mindez megvalósult Nemed súlyosan mebetegedett, és hamarosan meg is halt. A vezér nélkül maradt népét a fomoriak leigázzák és mérhetetlen adókkal sújtják: át kellet adniuk a gabona, a tejtermés és a gyermekek kétharmadát. Emiatt Nemed fiai fellázzadtak, de leverik és lemészárolják őket, csak egy hajónyí ember menekülhetett meg. A menekültek utódai mint Fir Bolg és mint Tautha Dé Dannan visszatérnek visszaszerezni nemedi jussukat. Nemed felesége Macha az Em(e)se volt, akit áldott állapota ellenére az ellenség arra kényszerít, hogy egy lóversenyen résztvegyen, amibe belehal. Halála előtt még életet ad két fiúnak (à Hunor és Magor). Macha az „Em(e)se“ öléből születik Nemed két fia, aki majd a két nemed-utódnépnek lesz fejedelme. Az elmenekült nemedi utódok, megsokasodva és felerösödve, mint a harcias Fir Bolg (Hunor-ág) és a táltosi Tuatha Dé Dannan (Magor-ág) visszatér és fegyverrel visszaszerzi örökségét. Nemed népének pusztulása után Tuan ismét behúzódik barlangjába/házába, hogy elrejtőzzék a „farkasok“ elől. Egyik napon észrevette, hogy teste ismét megváltozik és egyben megfiatalodik. Tudta, hogy Nemed utódai visszatértek. Tuan most vadkanná változott. Megérkezetek Fir Bolg, a „hólyag vagy zsák“(-nadrágú) férfiak. Ők addig lakták Írországot míg ez lakható volt. Delgas öt fia, a Fir Bolg nép vezérei (fejedelmei), az ír szigetet elosztják egymásközt (az ötös  felosztás máig megmaradt) és bevezetik a királyságot mint új államfórmát (vö. ceann fejedelem).  Az első királyuk a krónika szerint Eochaid mac Erc volt, aki „mindenben megfelelt királyi mivoltának”. A Fir Bolg neve egyes tudosók szerint a bőgatya, bő nadrág viseletükből származik. Mások ellenben azt valják, amit a 17. században fogalmazott meg O’Flaherty, hogy a Fir Bolg neve a Kr.e. 100 körül Belgiumból áttelepült keltákkal állhat kapcsolatban (Botheroyd)[57]. Belgium neve a Fir Bolg törzs nevéből származott. ([58])

A negyedik honfoglalási hullámmal a Tuathe Dé Dannan népe érkezett, még a Fir Bolg népe uralmának idején. Danu/Anu istennő népe Írország mondabeli honfoglalásai utolsóelöttiének a végrehajtója, amiről az Írország Honfoglalásának Könyve beszámól (Botheroyd)[59]. TUATHA törzse (népe) DÉ isteni DANAAN Jóanyának a monda szerint egy teljesen ismeretlen helyről érkezett az ír szigetre, és „eredetükről senki sem tud semmit, még a tudosok sem, de feltehetően az Égből jöttek, mert annyira okosak, annyira bölcsek és olyan sokat tudnak“ — írja a krónikás. Bejövetelükkor Tuan a sólyom képét ölti magára, mivel a Tuatha Dé Dannan a „Sólyom“ (Isten) népe. Jóanya-Törzse átveszi a szigeten a hatalmat a Fir Bolg népe kezéből és bevezeti a „Táltos-királyságot“. A nép által megválasztott táltoskirály csak akkor foglalhatta el trónját, ha testileg és szellemileg is megfelelt szerepkörének. Különböző (királyválasztási-)próbat is ki kellett állnia.([60]) Tuatha Dé Dannan népe a druidizmus (táltosság) megalkotója. A druidák (tordák) négy igen fontos ereklyével rendelkeztek, ezek: Fál kőve, Lugh téveszthetetlen kopjája, Nuadu félelmetes kardja és Daghdha örökké teli üstje. Jóanya/Anyaisten népe adta a kelta mondavilág összes ‘modern’ istenségét: Dagda a Jóisten, Goibniu a Kovács, Ogma az Égisten, Lug a Legényisten, Birgit a Pirkadatistennő, Macha az Emse, Morrígan a gyógyforrások (borvizek) istennője, a gall Borvo isten megfelelője, stb. A Fir Bolg népe nem mondott le könnyen elsőbbségéről és fegyveres összecsapásra is sór került a két testvérnép között. A Mag Tuired-i („szárazmezei“) csatát a Fir Bolg népe elveszíti, habár sikerült Tuatha Dé Dannan királyának, Nuadu-nak a jobbkarját levágni. Ezt később a király kovácsai egy ezüstből készült karral pótolják (hisz jobbkar nélkül nem maradhatott meg királynak!). Isten törzse nevéhez füzödik a griffes-indás művészet megjelenése a Brit-szigeteken.

Az ötödik Honfoglalás a Míl népének honfoglalása. Ezt a korszakot Tuan egy pistráng (pér) vagy lazac képében éli meg (à breogain törzs). Tuan ismét emberré vált mikor Szent Patrik, azaz Naomh Padraig = Nemes Patrik (Patricius), a hitet behozta Írországba.

Kelta boltíves, keresztántos (druida) korona, Norfolk, Anglia.

Fintan története

A harmadik monda, amely megemlíti az ír honfoglalásokat Fintan meséjéhez fűződik. A fejezet címe: „Tara háza felosztásának története“. Diarmauid Mac Cerball nagyfejedelem fel akarta osztani országát alattvalói között. Az igazságos végrehajtáshoz ellenben senki sem értett az udvarban. Ezért a király felkutatja országa legidősebb emberét, Fintan Mac Bóchrát, aki elmeséli Írország „valódi történetét“. Ezt a Lencan-i Sárga Könyvbe (The Yellow Book of Lencan) jegyezték föl. Fintan hét honfoglalásra emlékszik. Ám először elmeséli Írország első felosztását. Ui Neill-ék gyüllést (scer = szer) tartottak Magh Bregh („Pusztamező“)-nél. Itt az egybegyültek megegyeztek abban, hogy Tara, a főváraos, helyzete nem előnyős, mert habár egy síkságon fekszik és innen hét irányba lehet látni, nincs egy méltó udvarháza sem, ami háromévenként megvendégelhetné Írország összes férfiát és asszonyát. A krónikás a követkeőképpen írja le azon a bizonyos ‘Pusztaszeren’ történő Írország felosztását: Minden egyes vezérnek kijelölték birtokát (briod) és minden egyes tartománynak egy hegyláncot (BARR bérc) és egy dülőt (TULAN), egy nagyobb folyót (AUB) és egy hágót (óír BRÍO szoros, hágó ó csángó VÖR völgy, szoros, hágó à vö. VER-ecke, BER-eck), egy mezőt (óír MAGH, ír MÁ, breton MAEZ) és egy legelőt (FÉARACH füves ó féar fű) meg egy partot (PORT) jelöltek ki. Meghatározták TARA (királyi szék) helyét. ÚISNECH dombja lett Írország szent hegye, a druidák központja. Itt minden vidék számára kijelöltek egy-egy FORÁISTE-t (FORRÁS-t). Ez egy bölcs felosztás volt – mondja Fintan szavaival a krónikás –, mert az utak által kijelölt határokkal ötödrészekre sikerült Írország felosztása (Matthews)[61].

Mindegyik vidék csúcsa Úisnech irányába mutatott, ahol ötfelé szeltek minden követ is.

Fintan előadja majd a honfoglalásokról szóló emlékeit. Az egyik változat szerint az első honfoglalást Cessair asszony vezeti, aki Noé fiának, Bithnek a leánya (neve a Bibliában nem szerepel). Cessair úrnő hét évig tartó vándorlás után megérkezik népével az ír szigetre. Cessair férje maga Fintan volt, aki a brehon (bíró) címet viselte. Ebben a tisztségében Patrik eljöveteléig Írország sok kormányát megélte, és mint (fő)bíró mindenkinek kijelölte bírtokát (Matthews)[62]. Ennek az első honfoglalásnak van egy másik változata is miszerint Cessair vezér férfi volt és keletről jött. Kiséretét felesége, Bith leánya, valamint az 50 leányuk és még három férfi alkotta. Egy napon nagy áradás támadt, és csak Fintannak sikerült megmenekülnie, úgy, hogy „az özönvizet Tul Tuinde-nál a víz alatt vészelte át“. A monda második felében felsorolja a már ismertett honfoglalásokat, az egyiket, a „fír bolg” népének honfoglalását megduplázva, hogy kijöjön a bűvos hetes szám. Majd egy eredettörténetet is elmesél: Nimrod tornyának megépítése és a nyelvek összezavarása után a Fárao meghívására Egyiptomba mentünk. Fintan meséje szerint, kijőve Egyiptomból, a kelták északra vándoroltak a Kaukázusba, majd áthajózva az ottani Káspinak nevezett tengeren Szkitiába és Indiába jutottak. Késöbb a Malus maeotis (à Palus maeotis), a meotiszi öböl-höz költöznek.

Figyelembe véve a Honfoglalásokról szóló egyéb krónikarészeket, megállapíthatjuk, hogy: A kelta „őshaza“ (Anatólia?) vidékéről egy (ős)kelta törzs Cessairasszony vezetésésvel elhajózott és letelepedett az ír szigetre. Trója eleste után, a kelták egy része, a „görögög földjéről“ Aeneas népével egyűtt a tengeren elmenekült Sziciliába. Majd innen Partholón vezér vezetésével népe elindult hontfoglani. A kelták egy másik része, ugyancsak tengeren, a Fekete- és/vagy a Káspi-tengeren át letelepednel ennek keleti partján, ahol elérték Szkítiát és Indiát. Majd egy idő után ismét felkerekedtek és a Meotiszban találtak szállásra. Innen a „nemes“ Nemed, sok kalandozás után, letelepíti népét Írországba. Itt Honfoglalásukat a Csodaszarvas vezérli, mivel Nemed népe a „Szarvas“ népe volt. Nemed, hirtelen halálát követően, a fomoriak pusztításai után, az életbemaradtak egy hajóval elmenekültek a szárazföldre (Európába?). Nemed halála után megszületett fiait a menekültek fejedelmükké választják. Így ők, Nemed és az „Em(e)se” fiai, a két uralkodóház, a Nemed-házból származó fejedelmi családok megalapítoi lesznek. Az egyik ágon uralkodnak a Fir Bolg fejedelmei, a másikon a Tuatha Dé Dannan-é. Egyes történészek szerint a Fir Bolg-nak nevezett nép Belgiumból telepedett át i.e. 100 körül. Őket követi Tuatha Dé Dannan, az Anyaisten népe, és majd ezután jönnek Ibériából Míl fiai. Kr.e. 45-ig a rómaiak hódításai elérték Ibéria legdélibb csűcskét. Valamikor ekkortájra tehető Míl keltáinak bevándorlása.

Úgy a magyar, mind a francia krónikák is beszámolnak a trójai menekültek egy másik, most már egy szárazföldi vándorlásáról. Ezek alapján, a szárazföldön menekülők átkeltek a Boszporuszon, majd a később Macedóniának nevezet vidéken megpihentek. A menekülők nagy része tovább vándorol, de két részre szakad. Az egyik részük továbbmegy a „balkáni” úton, míg eléri Galliát. Útjukat a Trója településnevek révén lehet követni. Utolsó állómásuk a mai franciaországi Champagne-Ardenne[63] vidéken fekvő Troyes volt. A tovaköltözők másik része Turchot (a Tarih-i Üngürüsz szerint: Páris) vezetésével Pannóniába érkezve letelepedik. Itt körülbelül négy-ötszáz évet töltöttek, majd Páris népe Galliába ment, és ott egyesült a már korábban megérkezett „trójai” gallokkal (keltákkal). A pannóniai kelták vezérük, Franció vagy Firangó (Páris utóda) neve után, magukat franknak fogják hívni. 

A frank krónikában a Kárpát-medencébe érkező nép vezére Turchut, a turkok első királya (à lásd: Thargitaosz, a szkíták első királya, Hérodotosz Históriájában).

A „meotiszi” kelták (frankok) Nyugatra vonulását igazolja Sebastian Münster Cosmographia nevű Világtörténelme (lásd feljebb). Ők, áthaladva a Kárpát-medencén, letelepednek a Rajna nyugati partján. Erre a vidékre, a Rajna bal partjára, Julius Caesar a De Bello Gallico írásában a Nemet(esz)ek nevű népet helyezi (i.e. 70 körül). A nemetek voltak a 7 (hét!) törzs egyike, akiket ő, Caesar, egy Rajna melletti csatában Kr.e. 58-ban legyőzött. Ezek a nemetek a helvétek és a raurakok szomszédai voltak, és a Duna mentén egészen a dákok és anaritek földjéig laktak. A nemetek „fővárosa” a mai Speyer volt, akkori nevén: Noviomagus Nemetum. A nemetek főistene Mogon, a Napisten, volt. Feleségét Sironának írták a rómaiak – vö. ír síor örök – magyarul „Örökanya” volt a neve. Mogon adta a mai Mainz (rómaikori „Mogontiacum”) és feltehetően Majna folyó nevét is. Mogon napistent tisztelték Britannia szerte is, számos nevét tartalmazó feliratot találtak Northumberland és Cumbria vidékén. Mindkét területen a lakosság kelta eredetű, és ma is kelta tudattal bír. A Wales-i „druidák szigetét” hívják ma is velsül Ynys Môn-nak (angol: Anglesay). Az [ô] írásmód – úgy mint franciául – egy hang kiesését jelzi. A kelta nyelvekben gyakori a [g]-hang kiesése, akár a törökben. Tehát, Ynys Môn, azaz Mogon, a Napisten nevét örzi.

Nemetek kelta törzse. Nemetek földje.

Sokáig vitatárgyát képezte a nemet(esz)ek eredete. Sokan germánoknak akarták őket látni. A régészet segítségével sikerült bebizonyítani a nemetek kelta voltát (tork, pénz, sírhalmok). Ma a tudomány kelta törzsnek, népnek tartja őket. A német (germán) Wikipédia megjegyzi, hogy a germánok magyar „német” neve a kelta nemetek nevéből származik, ahogyan Germániát (Deutschland) is Németországnak hívják, olvashatjuk a „Wikipedia, die freie Enzyklopädie”-ban [64]. Mind ismeretes, az első Germániából Magyarországra érkező telepeseket „németek”-nek hívtak (lásd még: Németi[65] település Szatmár mellett, Németvásárhely – Moldvában).

Hun gyürü (Hunnenring) a Hunsrück-/Hunháton.

A nemetek földjén találjuk a Hunsrück (Hunhát) hegyláncot. Neve a hunoktól származik. Itt, Mainztól északra, a Bingen-i gázlón keltek át a Rajnán Attila hunjai, és itt emelkedik a Hunhát. A környéken található kőépítményeket ma is „Hunnenringe” nevezik, azaz Hungyűrűknek, amelyek a legenda szerint csak egy óriás (titán) vagy „Hunnen” (régiesen „óriás” vagy „hun”) építhetett. A történet része egy helyi monda, amely azt meséli, hogy amikor Attila felhajtott lovával a Mainz feletti Lerchenberg („Pacsirtadomb”) dombra, egyszer csak lova megbotlott. Ekkor Attila megszólalt, és azt mondta kíséretének, hogy ezen a helyen egy templomot fogok építeni. Ez a mai Szent Márton dóm keletkezésének mondája. A Hunsrück (Hunhát) túlsó oldalán fekszik Trier, a kelta treverek, a nemetek egyik rokon törzsének fővárosa. A Gesta treverorum szerint a várost Nimrud (Ninus) fia Trebeta alapította, Kr.e. 2000-ben.

Kelta halomsírok a Hunsrück aljában (Waldalgesheim határában).

A nemeteket utójára Ammianus Marcellinus említi i.u. 300 körül, Nemetae néven.

Találkozhattak-e hát a magyarok a nemetekkel? Igen, csak akkor még hunoknak mondták őket.

A dormageni "hunok".

A „frank” Merovingok eredetmondája szerint egy hatalmas fehér emse („Emese”?) – kelta Macha – kijőve a tengerből megszüli az első Meroving királyt[66].

A meroving uralkodók szakrális királyok voltak, és így teljesen érthető a „másvilági” eredet. A hatalmas fehér (mennyei!) emsétől való származás a meroving királyok isteni eredetét volt hívatott hangsúlyozni. A brit-kelta mondák a fejedelmek szakrális állatoktól való származásáról mesélnek. A „meroving” (Mervengus) név először 640-ben jelenik meg Jonas Bobienisis írásában, majd a Fredegar-krónikában, és ismét a 8. századi krónikában. A Fredegar-krónikában a tengeri szörny egy „tengeri bika”. Felbukkanása a fürdőző Chlodios felesége előtt, egyes vallástörténészek, mint a német Karl Hauck szerint, a tipikus „mennyei nász” (heilige Hochzeit) krónikás megjelenítése: az állatképében földre szállt égi isten ősnemzése az ősanyával. A hasonló Ősnemzés képében, Emese álmában, a magyar krónikák arról számolnak be, hogy Álmos anyjának, Emesének álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reászállva teherbe ejtette őt [67].

A meroving királyok, a régi kelta szokást követve, részleges lovas temetkezéssel lettek elhantolva, akár a magyar „honfoglaló” Árpád-háziak. Urunk születésének 496-ik évében sor került Reimsben Clovis megválasztott meroving király megkeresztelésére, pontosabban római-katolikus hitre való térítésére. Szent Rémy vezette le ezt a formális megkeresztelést. Ekkor itt Reimsben hangzottak el a püspök híres szavai: Megszelídülve hajtsd le fejed, szikamber, imádd, amit eddig felgyújtottál, gyújtsd fel, amit eddig imádtál.

A meroving uralkodók a jellegzetes „szakrális királyság” példaképe voltak. Ez főleg uralkodásuk vége felé, az utolsó meroving királyok esetében mutatkozik meg nyilvánvalóan, mikor ők már csak névlegesen uralkodtak, a politikai döntés és hadsereg irányítása a palotamesterek kezében volt. Ekkor már a meroving királyt ide-oda utaztatták a carpentum-nak nevezett „nagy szekérben” (kelta carbantu), azaz hurcoltatták magukat ide-oda az országon keresztül (vö.: az avar kagán „szekérpalotája”) – írja Einhard, aki Nagy Károly krónikása volt. A nép a szakrális királyokra mindig, mint az ősi hagyományok és ősi szokások őreire, az ősiség megtestesítőire és őrzőire tekintet.

Az utolsó valójában uralkodó meroving király, I. Dagobert volt. Ő Paris városát tette meg országa központjának, és a Saint-Denis bazilikát is felépítette, ahová majd el is temették. Dagobert nevét a kelta dago (óír dagh, vels iach) jó és beirt hozó, vivő, bíró szavakból alkothatták: „jó-hozó”, „jót-bíró” értelemmel. Dagobert 638-ban vagy 639-ben uralkodásra alkalmas utódok nélkül meghalt. A merovingokat 751-ben sikerült egy Pipin nevű palotamesternek véglegesen a hatalomból eltávolítani. Puccsal, és a pápa áldásos segítségével, mert Dagobertnek – nota bene[68] – két nagy bűne volt, ami miatt befellegzett a merovingoknak: megadóztatta még az egyházat is, azaz a Fredegar-krónika szerint: „meggazdagodott az egyház kárára”, és ezen felül, megkeresztelkedési kényszert is bevezetett a zsidókkal szemben. És, a Meroving királyi családot (is) sikerült kiirtani…

Számomra az előbb említett „nemetek” neve megegyezik Nemed vezér népe nevével (Clann Neimhidh). A Leabhar Gabhála na hÉireann (Írország Honfoglalásának Könyve) szerint, amit a 11. században írtak, vagy különböző ma már ismeretlen források felhasználásával állították meg, Nemed vezér („ceann” fejedelem) népe a harmadik honfoglaló. Őseik Anatóliából, Trója bukása után, Kelet-felé menekültek, és végül Szkítia és India határán, azaz a Turánban telepedtek le. Egy idő után áttelepednek a Meotiszba, innen először Pannóniába mennek, majd Nyugatra költöznek. A kelták Nyugatra vándorlását a régészet is jól végig tudja követni.

Érdekes könyvet írt három bajor régész: „A kelták aranya nyomában” címmel.

A „Die Kelten: Herkunft und Seesshafzwerdung” (A kelták: eredet és letelepedés) című fejezetben a bajor szerzők a következőképpen vélekednek: Háromezer évvel ezelőtt az égetéses erdőirtások mennyisége Közép-Európában ismét ugrásszerűen megnő, amire a talajrétegekben talált elégett fa és faszén mennyisége után lehet következtetni. Ez azzal függ össze, hogy belső-ázsiai lovasnépek fokozatosan (nyugati) Közép-Európába nyomultak. Arra a kérdésre, hogy miért indultak el Nyugat felé, egyértelmű választ nem adhatunk: talán bajok voltak a túlnépesedéssel, de lehet, hogy klímaváltozások okolhatók. A terjeszkedést, illetve elvándorlást azt tette lehetővé, hogy a lovasnépeknek sikerült szállításra alkalmas szekereket gyártani és olyan izmos lovakat kitenyészteni, amelyek elég erősek voltak ahhoz, hogy ezeket a szekereket hosszú távolságokra elhúzzák. Ehhez a terjeszkedéshez tartozik egyébként a szkíták és a történelmileg nehezen megfogható kimmerek (hon)foglaló és portyázó hadjáratai is, az utóbbiak, amikor a Duna-medencébe benyomultak, magukkal rángatták a trákokat is a Balkán északi tájaira. (Förster, Spielvogel, Nägele)[69] :

A szkíta – kelta viszonyról így vélekednek Kinder és Hilgemann német történészek: A (szkíta-)kimmerek, tauricai (meotiszi) kulturelemek átvételével, erős hatást gyakorolnak a Hallstatt-i kultúrára, és így elő-ázsiai kulturelemek közvetítői lesznek, a szkíták a fiatal (késői) Hallstatt-kultúrára és a La Têne-kultúrára hatnak.[...] A holtakat sírhalmokba temetik egy szekérre fektetve (jóllehet szkíta hatásra)[70]. A szerzőpáros a La Têne kultúráról így folytatják: A kisugárzó területeken az őshonos lakóság erős keltásítása megy végbe. Ezt a folyamatot Christiane Éluêre, francia történésznő is, a ‘Die Kelten’ (1994) című könyvében: Keltisierung Europas – Európa elkeltásodásának nevezi. A Kr.e.-i első századig, a görögök és a rómaiak, minden észak-európait, határozattan keltáknak és szkítáknak tekintenek[71].

O.F. Meinander finn történész, aki, miután leszögezi, hogy a tipikus fésűs-kerámia kultúráját hordozó ős-finnek letelepedése a Kelet-Baltikumban lezárult Kr.e. 3. évezredben, megállapítja, hogy: A fonaldíszes-kerámia, csatabárd-kultúra hordozóinak [értsd: előszkíták] megérkezése (Kr.e. 2400-1900), akiket habár nyelvileg gyakran indogermánnak tekintenek, mégis egy fontos szerepet játszott a finn nép kialakulásában[72]. Más szóval, az ős-finnek és az ősszkíták, a Baltikumban lezajlott, keveredéséből megalakult a finn nép és nyelv. Ezzel a finn történész kellőképpen meg is magyarázza a magyar-finn „nyelvi rokonságot“!

A ‘csatabárd’-(fokos)-népének indogermánságát megcáfolja a már előbb említett Kinder és Hilgemann német szerzőpáros, akik rámutatnak, hogy: A fonaldíszes-kerámia (csatabárd) népe habár nem indogermán, Európa indogermánosodásában kivette részét.([73]).

Mára már ezt az „indogermánosodásban” betöltött szerepet is kétségbe vonják: Az akkori közép-európai és a kurgán-kultúra között észlelt egyes hasonló vonások miatt azt képzelték egyes történészek, hogy nyelvi párhuzamokat is rekonstruálhatnak. Így jött létre az az elmélet miszerint „dél-orosz” félnomádok célzottan nyugatra vándoroltak és ott beindították Európa indogermánosítását. Ennek az elméletnek a leghíresebb képviselője az 1994-ben elhunyt, balti (litván) származású Marija Gimbutas volt, aki Los Angeles-i egyetem régész-tanáraként szerzett magának hírnevet; elméletét sokan elfogadták és így közismerté is vált. Csak hogy nem minden kutató értett ezzel egyet, és meg is cáfolták. Rieckhoff a „Faszination Archäologie” (1990, 52. old.) című könyvében írja, hogy: Sok jel arra mutat, hogy Európa az újkőkor végére az indoeurópai nyelvcsaládba tartozott. De semmi nem bizonyítja, hogy ez az eredménye lenne egy dél-orosz sztyeppei harcos-nomádok beözönlésének, egy olyan időben mikor még sem harckocsi, sem lovas-harcosok nem léteztek. A pusztáról valami más jött: gazdasági és technikai újítások, amelyek meghatározóan befolyásolták Nyugat-Európa kultúráit. A kurgános temetkezés (kunhalmok) valamint az arany kultikus és ékszerként való használata bizonyára alkotórészei voltak ennek az (kultur-)importnak.([74])

3

A szkíta-magyar viszonyról már bővebb bizonyítékokkal rendelkezünk. Erről Barry Cunliffe, angol történész így ír: A Kaukázustól északra [...] Egy végtelen Puszta, amely, Kínától Európáig terjed s az állandó vándorlásnak szükséges feltételeket biztosítja. Hatalmas folyok: Volga, Dón, Dnyeper, Búg, Dnyeszter és az Al-Duna szabdalják ezt a vidéket, amely délen puszta és északon meg tundra. Ebben a „végtelenben“ kóboroltak még névtelen lovas és állattenyésztő népek, akiket majd később, a különböző történelmi írásokban kimmereknek, szkítáknak, szarmatáknak, alánoknak, hunoknak, magyaroknak, bolgároknak és mongoloknak neveztek. Ők is befolyásolták Európa kultúráját, amikor a Duna-folyóson átjutottak vagy, a Kárpátokat megkerülve, Észak-Európa sík területeire terelődtek. […] a Puszta népei fontos szerepet játszottak az európai kultúra kialakulásában.([75])

Ezt az újonnan érkezett népet „bell beaker”-nek, azaz a harangedény kultúra népének nevezi a történelem, és a Stonehenge építőit látja benne. I.e. 2500 körül megalakul Közép-Európában a harangedényes műveltség, mint a fonaldíszes kerámia egyik változata. A fonaldíszesek, a csatabárd kultúra hordozói, az erdélyi eredetű (Erösd-)Kukutyin-Tripolje műveltség folytatásaként, Etelközben alakultak ki. Nyilvánvalóan a harangedényesek, akik ugyancsak ivókelyheket akasztottak övükre, akár a rokon szkíta-székelyek, a fonaldíszes-csatabárdosokból válhattak ki, és vándoroltak vagy terjeszkedtek a Kárpát-medencéből nyugat felé. A tipológiai azonosságok a korai harangedények és a fonaldíszes ivócsésze között nem véletlenek, mert a harang alakú edények a fonaldíszes csupor egyik alsó-rajna-deltai helyi változatából alakult ki. (Cunliffe)[76]

Ez a továbbfejlődése a csatabárd-fonaldíszes műveltségnek elterjed egész Közép- és Nyugat-Európában. A harangedényeseknél, a keleti harci fejsze, szekerce helyét átvette a számukra fontosabb szerepet játszó rövid kard, a tör és az íj.

A késő neolitikus – korai bronzkor harangedényesek népe Európa mérsékeltebb vidékén éltek. Nevűket a jellegzetes harang alakú edényekről kapták. Sírjaik általában egyszerű el voltak, de főleg Nyugat-Európában előfordulnak a megalít típusú sírok is. A rendkívül harcos néppel állunk szemben, amely első sorban íjfeszítő volt, de a harcosok használtak rövid tőröket és réz hegyű kopjákat is. Az extenzív réz (és arany) bányászatuk meggyorsította a bronz fémipar elterjedését Európában. A műveltség hamar elterjed Közép- és Nyugat-Európában. A harangedényes műveltség a kelet-európai eredetű csatabárd műveltség továbbfejlődésének tekinthető, amelyet ugyancsak a harang alakú edények jellemezték. A lovak tenyésztése és használata legyőzhetetlenné tette őket. A bell-beaker-  kultúra rohamosan elterjed Európa középső sávjában, és hamarosan Britanniában is megjelenik. Egy ausztrál szakemberekből álló kutató csoport genetikai vizsgálata érdekes eredményre jutott. Kimutatta azt, hogy a harangedényesek megjelenésével 4000 évvel ezelőtt, megváltozott Európa genetikai térképe.

A harangedényesek voltak a Stonehenge monolit kör építői, és ennek a genetikai változásnak az okozói. A műveltség népének rendkívül gyors elterjedése eredményezhette ezt a változást. A harangedényes műveltség volt az első összeurópai kultúra. Elterjedésével kötik egyesek össze az elő-kelták első megjelenését Nyugat-Európában.

A kelták ebbe a gyéren lakott „baszk” Európába érkeztek. Először a lakatlan, középső, a Duna-menti sűrű erdős sávban telepedtek le, erőteljes erdőirtással maguknak szállást, és nagyállataiknak (marca), lovaiknak és a szarvasmarhacsordáiknak, legelőt teremtettek. Később, elindul a terjeszkedés a baszk telepek irányába, és végbemegy az ún. Európa nyelvi keltásítása (Éléure) és kulturális keletiesítése (Kinder / Hilgemann). Erről majd később még bővebben. A baszk „gén” kimutatható, felhígulva ugyan, még a mai francia, német, svájci lakosság nagy részében. Ezek az őseurópai baszkok feltehetően azok, akiket a különböző (főleg kelta) krónikákban „pikt” néven (feketék? – sötétebb bőrűek vagy fekete hajúak) gyakran emlegetnek. A sok feketefejűek miatt nem tud letelepedni Parthólon népe a mai Normandiában. Ezen a vidéken találjuk ma a Pikárdia nevű tartományt.

Legkésőbb i.e. az ötödik században erőteljes kelta befolyás alá kerülnek a germán nyelvet beszélők, akiket maguk a kelták illették a „tuatha” (teut = tót) névvel, ami annyit tesz mint „nép, törzs, közösség”. Ekkor, i.e. ötödik századdal kezdődően végbemegy az a folyamat, amit Christiane Éluére francia történésznő „Európa keltásításának” nevez. Kelta befolyás alá került, majd keltává vált baszk eredetű népek sora alakult ki Nyugat-Európa középső sávjában. A kelta nyelv mély benyomást hagyott a germánok nyelvében is, ami még ma is jól kimutatható. A kelták nyelve révén „magyar” elemek kerültek a germánok nyelvébe, amelyek ma is egyaránt nyomon követhetők. Ehhez társultak majd a hun nyelvi hatások is.

Ekkor, a kelta hatások idején, kerülhettek át a germánokhoz a fő istenségek neve, mint Odin (à kelta Duinn > vö. etruszk Tin, székely Ten, Is-Ten) vagy Thor (à kelta Tarran), az „as” nemzetség istenei. Ők voltak az istenek „as” család tagjai, az „asok”, vagyis az „ősök” (kelta ais ó magyar ős) és helyettesítették a régi germánok „van” (vízi) nemzetségből származó istenségeit, mint Frey (Frej, Freyr – jelentése: úr) és nővére Freyja (Freja, Fröja – jelentése: úrnő), a Vánok legfontosabb istennője, Njörd gyermekei, avagy Nix (Niss, Neck, Nöck) és a Nixe vízi szellemek. Miért időzők ennyit a germán ősi istenek nevénél? – hogy bemutassam, hogy semmi közük a keltákhoz!

Kik voltak és honnan jöttek a kelták?

Myles Dillon és Nora Chadwick szerint a brit szigeteken az első kelta települések a korai bronzkorban (Kr.e. 1180 körül) jelentek meg, ők Anglia kőkorszakvégi őslakóit is protokeltáknak minősítik. Leon E. Stover és Bruce Kraig angol régészek Wessex és Magyarország egyes történelem előtti korból származó leleteiből arra következtetett, hogy a kelták talán már a harmadik évezredben is jelen voltak Európában. Régen meghaladta az idő azoknak a 19. századi nyelvészeknek és néprajz-kutatóknak az elképzeléseit, akik indoeurópai eredetűnek vélték a keltákat...(Caitlín Matthews, 2000)[77]

A mai kutatások eredményeként nyilvánvalóvá vált, hogy a keltáknak nagyon kevés közük van az ún. indoeurópai népekhez, akiket az újkőkor vége felé beállott masszív belső-ázsiai bevándorlási hullám itt talált Európa peremein, az északi és a déli tengermellékeken. Ekkor még Európa középső részét, az Alpok északi lejtőitől a németföldi Középhegységig, azaz a Duna-Majna-Rajna vidékét sűrű és kiterjedt erdők borították. Itt számottevő lakossággal nem lehet számítani. Ezt a vidéket a mai baszkok genetikai rokonságot matató népesség lakta gyéren.

A legkorábbinak tekintett kelta régészeti leletek Kr.e. ezerből származnak. Kr.e. 800 körül kialakult a korai vaskor urnamezős műveltségének keleti hatásra továbbfejlődött kései változata, a hallstatti kultúra, egy Keletről származó „protokelta” honfoglalás eredményeként – „protokeltischen” Erobern aus dem Osten[78]. Ezek képezik a bronz- és a vas-kultúra közti átmenetet. Ugyanitt egy bronzkori „szkíta” kurgánt is felfedeztek. A település Kr.e. 4. században, egy "földindulás" következtében, elpusztult. Ennek egyenes folytatása az ún. "La-Tène" kultúra, ami Kr.e. 450 körül alakult. A szkíta területekről Kr.e. 500 körül sem szakadt meg a bevándorlás, népek, törzsek behatoltak Európa nyugati tájaira is. Kialakult a marne-mosel-i harcos-lovasok köre, amely létrehozza a La Tène-kultúrát. Ezzel megindul Nyugat-Európa rohamos nyelvi „keltásítása”, valamint a művészetek terén beindul ennek „keletiesítése” (Orientalisierung Europas – ahogyan a francia Christiane Éluére régésznő fogalmaz). Az így kialakult kelta telepek kisugárzó területén az őshonos lakosság erős keltásítása megy végbe – „In den Ausstrahlungsgebieten findet eine starke Keltisierung der einheimischen Bevölkerung statt.” ([79])

A  La Tène a már tipikus vaskori kelta település. Friedrich Schwab, a La-Tène-civilizáció felfedezőjétől tudjuk, hogy a svájci Neuenburger-tó környékén végzett ásatásai közben bukkant, a ma már vízzel fedett ősi település nyomaira. Ez a kelta "falu" egy olyan helyen került napvilágra, a tó keleti partjánál, ahol a vízállása nagyon alacsony. Ezt a helyet a helybeliek, a velsek (francia-svájciak) úgy hívják, hogy "LA-TÈNE", amit a tudós ‘Untiefe’ – vagyis "zátony"-nak fordít ([80]) à ZÁTONY, írül ATÓIN [atóny] ó "La-TÈNE" (> lásd még: BALATON: BALA öblös folyószakasz + TANAÍ sekély vízű tó).

Szarvasok tánca, Abbots Bromley, Anglia.

A keltákra gyakorolt szkíta „hatás“ kimutatható a „kurgános“ temetkezési szokásban is. Számtalan ilyen „szkíta” sírhalmokkal (kunhalmokkal)[81] találkozunk úgy a Brit-szigeteken – New Grangetől Stonehengeig, vagy a híres ‘búzakörök’ vidékén álló Marlborough megyei Óriás-kurgánig –, mind a Bretagnéban, Karnagban, a jól ismert kelta ‘kőtenger’-telepen, ahól a „Szent-Mihály tumulusz“ (sírdomb) áll. Karnag neve a breton-kelta kurgán-ból származik, amelynek az ír carnán dombocska, sírhalom[82] a megfelelője. Az addigi lapos guggoló temetkezés helyett magas halomsírokat építettek. A hatalmas „kunhalmok”-kal egy időben megjelennek az első jelentősebb aranyleletek is Közép-Európában (ennek nyugati tájain), a korábbiak általában a kereskedelemmel kerültek ide. Ezek a sírhalmok azonosak a Káspi- és a Fekete-tenger feletti részeken élő lovasnépek kurgánjaival, népek, amelyeket az arany imádata és a fémfeldolgozás tudása tett híressé. Jellemző rájuk még az állattenyésztés, a vadló megszelídítése és az áru szállítására alkalmas nagy szekerek gyártása. Társadalmuk egy tiszta (áttekinthető, világos) felépítés mutatott, keménykezű fejedelmek (kánok) uralkodtak a törzsek felett. (Förster, Spielvogel, Nägele)[83]

Silbury Hill, Anglia (Nuygat-Európa legnagobb kurgánja).

A lovas-nomád kelták Közép-Európába érkezve, letelepedtek. A már eddig is többször idézett 'A kelták aranya nyomában' című könyvben, a kelták eredetéről és megtelepedéséről (Die Kelten: Herkunft und Sesshaftwerdung) szóló fejezetben magyarázatot kapunk a letelepedés okairól és körülményeiről is: Azt, hogy milyen módszer szerint keresték ki maguknak az új hazát, csak feltételezni tudjuk. Bizonyára az arany szerepet játszott ebben a kiválasztásban, hisz aranyat birtokolni, annyit jelentett, mint részesedni az örökkévalóságban, és így kapcsolatban lenni halhatatlan istenségekkel. A nemesfémnek csak másodsorban volt anyagi értéke. A kelták magukkal hozták az őshazából, a Káspi- és a Fekete-tenger feletti területekről nem csak az arany imádatát, de az arany kitermelésének és megmunkálásának tudását is. A bevándorló nomádok óriási mennyiségű aranyat találhattak itt háromezer évvel ezelőtt – a későbbi évszázadokhoz képest – mivel ők voltak az elsők, akik képesek voltak ezt az aranyat rendszeresen kibányászni (> ír BAIN bányászni, kiásni). Keleti bevándorlók révén, a Duna völgyét, mint természetes utat, használták a közlekedésre. A folyót követni többet is jelentett, mint egy természetes utat választani, hisz a Dunában még ma is lehet aranyat mosni, mint például Magyarországon. A lovas-nomádok követték az arany nyomvonalát.

A letelepedés választásánál, a megtelepedett életforma előnyeinek túlsúlya, az ebből származó hátrányokkal szemben, döntő lehetett. Mert a letelepedés nehézségekkel is járt. Mint minden lovas-nomád nép, a kelták számára is a legnagyobb gondot a megváltozott lótartás jelentette. Lovakat nem lehet olyan könnyen tartani, mint a kutyákat, mivel a végtelen puszta életteréhez szokott állatnak szüksége van megfelelő környezetre. Aki a lovait kihozza a megszokott világból és egy teljesen megváltozott környezetben tenyészti, ahol nincs természetes száraz legelő (aszó), legelőket és mozgásteret kell nekik biztosítson. A Kelet végtelen pusztájával szemben Nyugat-Európa, különösen az Alpok előterében, hatalmas és sűrű lomberdőkben, lápokban és vizes rétekben bővelkedett. Ezért a megérkező lovas-nomádok magaslatokon telepedtek meg – távol a folyóktól – mert csak így tudták lovaikat megfelelő környezetbe hozni és megvédeni a nedves rét okozta patagyulladástól. – írják könyvükben a bajor régészek. (Forster, Spielvogel, Nägele)[84]

A Kárpát-medencében megszületett, néppé kovácsolódott kelták, nyugatra költöznek, terjeszkednek, a mai Ausztria érintésével, letelepednek a Rajna vidékére. Ez a marne-moseli lovaskultúra a „La-Tène” műveltség létrehozója. Idővel benépesítik egyrészt Galliát, és Ibériában is letelepednek, másrészt terjeszkednek Germánia déli részén (a Majna vonaláig). Később megjelennek Bohémia és Bajorország területén. Az utóbbi vidékek neve a kelta bojok törzsének nevéből származik. Innen majd egy visszaköltözési hullám indul el az Őshaza (Anyaország) irányába, a Kárpát-medencébe, sőt ezen is túl Kis-Ázsia felé (galaták). Emléküket őrzi a török Galatasaray („Keltapalota”) isztambuli labdarugó csapat neve is. A kelták nyomát Nyugaton megtaláljuk nemcsak Gallia, és a mai spanyolországi Galícia, de Portugália („gallpart”) nevében is. Galliából és Ibériából költöznek majd a kelták Britannia szigetére és Írországba. Mindkét sziget az Anyaisten országa, a keresztény koraközépkorban is. Britannia első keresztény templomát, egy kelet-angliai falúban építették föl, és Máriának ajánlták fel még Artúr király idejében.  Írország a mai napig is Muire Ógh (Szűz Mária) védelme alatt áll. Sok falunév, úgy a Brit-szigeteken, mint a Bretagnéban Mária nevét viseli, kihangsúlyozva a kelták ragaszkodását az ősi hit Anyaisten alakjához, akit a kereszténységben Máriához kapcsoltak. A világ leghosszabb helységneve Walesben van: Llanfair, azaz teljes nevén Llanfairpwllgwyngyllgogerychwyrndrobwll, ami azt jelenti, hogy: Máriafalva-fehérmogyorósvölgyi-öböl-közeli-gyorsörvényesnél – azaz –  

       „Fehérmogyorósvölgyközeligyorsörvényesöbölmáriafalva”.

A térképet csak röviden szokták jelölni: Llanfair = Máriafalva (Boldogfalva). A névben a „fair” a Mária név simított (lenition) alakja (mint az ír „Mhurie” vagy a breton „Vorie”), de lehet ugyanakkor az ír „fair” szó óvels változata is, aminek magyar fordítása: „szertetett, jóságos, boldog” – ami tökéletesen illik Máriára,  Boldogasszonyunkra, az ősi Anyaistenre.

A kelta világ legismertebb emlékműve a jólismert kőkör, a Stonehenge. Építői az ún. "bell-beaker" harangedényesek voltak.

A harangedényes kultúra, avagy a bell-beaker kultúra, a kőrézkorból a kora bronzkorba való átmeneti korba, i.e. 2800 – 1800 között, fejlődik ki, és Nyugat-Európa egyik fő régészeti kultúrájaként jelenik meg. Vezérleletei a harang alakú edények, réztőrök, csuklóvédők. Magyarországon Budapesttől délre a Csepel-szigetén fekvő Tököl község határában, 1876-ban tárták fel az első harang alakú edényeket.

Stonehenge népe a harang alakú edények kultúrájának népe. (Grandpierre)[85]: Öt kilométerre Stonehenge-től, Amesbery mellett 2002-ben rendkívüli leletre bukkantak (…) A feltárt lelet az Íjász király, Stonehenge királya nevet kapta. A feltárt sírban csupa rendkívüli tárgyra bukkantak. Amíg a korabeli Európa sírjaiban öt tárgy, köztük egy aranytárgy tulajdonosa már gazdagnak számított (Knight, 2003), addig Stonehenge Íjász királyának sírjában mintegy száz tárgyat találtak… Az Íjász király fogazatának, csontvázának és tárgyainak (két arany fülbevaló vagy hajcsat, három rézkés, 15 darab finoman megmunkált kovakő nyílhegy, homokkő alkarvédők és fazekak) izotópos elemzése váratlan eredményre vezetett.(…) A vizsgálatok szerint az Íjász király nem a későbbi Angliában, hanem Közép-Európában élte le fiatal éveit (…). Érdemes megjegyezni, hogy a kortárs és korábbi Kárpát-medencei kultúrákban (pl. Hódmezővásárhely környékén) a férfiak sírjában rézkést tettek.

A harangedény kultúrája Magyarország, a Kárpát-medence területéről indult el, és folytatása volt a szinten itt kialakult vonaldíszes kerámia műveltségnek. A szkíta eredetmonda Hérodotosznál fennmaradt változatában az ivócsésze a szkíták szent edénye.

Itt Stonehengeben működött a kelta világ legfontosabb vallási központja, itt székelt a Fődruida (Főtáltos). Stonehenge fontosságát kiemeli az is, hogy az óriás-kőkört fehérlovak veszik körül félkörívben, Cornwalltól Oxford vidékéig: Anglia szívében van egy völgy, s a völgyben van egy ló, fehér. Ott van már emberemlékezett óta, s ott van az emberek emlékezetében. Afféle őskép, vágtató mén, tiszta, nemes és szabad. A völgyben a lankás domboldalakon ligetek, berkek, ősi táj, Oxfordtól dél felé indulva gyalogosan félnapi járóföld, vagy még annyi sem. A Temze folyótól délre a Fehér Ló völgye tizennyolc mérföld hosszan nyúlik el kelet-nyugati irányban Abingdontól Shrivenhamig. A völgy névadója az Uffington közelében található 374 láb (kb. 112 méter) hosszú földábra, a Fehér Ló. Hogy mióta őrzi a vágtató mén a gyönyörű völgyet, a helybeliek sem tudják, csak azt, hogy ápolni, parázzsal etetni és éltetni kell. A régi időkben hétévente összegyűlt a Fehér Ló völgyének népe, és megtisztította, gondozta a zöld fűbe vágott földábrát, kitépkedték a felesleges gyepet, lesöpörték, lesúrolták, lemosták a pórt a fehér krétarajzról, s újabb hét évre szép volt, mintha aranynyereg, meg aranykantár került volna reá, s a ló vitte a lelküket. (…) Hétévente sátoros ünnep kerekedett a Fehér Ló körül, mert a tisztítás, súrolás mellett különböző sportrendezvényeken tehették próbára erejüket a helybeliek. Szólt a muzsika, illatozott a lacikonyha, de a legnagyobb esemény a birkózás, meg természetesen a sajtgurítás volt. […] a Fehér Lótól, a domb tetejéről telihold alakú kerek sajtokat hengerítettek a Jászol-völgybe, ahová a legenda szerint maga a mén is lejárt enni minden holdfényes éjszakán. (Bajkán)[86]

Máig élő kelta emlékek sokaságát csodálhatjuk meg a Brit-szigeteken. Ugyan ilyen ősi kelta motivum képezi Szent-Kolumbán mondájának lényegét. Itt a szent életű térítő egy templomot kezd építeni Jona szigetén. De minden amit nappal felépítettek éjjel összeomlott. Egy napon Szent-Kolumbán egy ‘biast’-ot észlel a parton. (PÉIST a sárkány neve írül). Ez egy félig nő és félig hal vagy kígyó alakú lény, amely kijőve a partra megrázza pikkélyeit, mire az egész Jona szigete megremeg. Ugyanakkor olyan hangot ad ki magából mintha cserepeket kongatnának. Ekkor megkérdezi a szerzetes a különleges teremtménytől, ha ő okozza-e az épülő templom falainak összeomlását. A sárkány természetesen igennel válaszól, és mintegy jóravaló sárkány megtanítja Kolumbánt (ír Colomán ó vö. magyar Kelemen), hogy mit kell ellene tennie. Az ellenszer roppant egyszerű, s a kínai Nagyfaltól a magas Dévaváráig, a szittyaföld teljes széltében-hosszában ismerték: másnap reggel meg kell kérdeznie az építőmunkásokat, ki hajlandó magát élve befalaztatni.([87])

A magyar-kelta mondavilág közös motivumai az Attila—Artúr-legendakörben is példamutatóan jelentkeznek („Isten kardja”). Mint érdekességet meg kell említeni, hogy Artúr király halálát megörökítő brit festő, E. Burne-Jones a ravatalon fekvő brit-kelta Artúr ágya mellé a földre a magyar Szent Koronát festette (leszállt a Korona a fejéről), az Artúr legendák szent ereklyéje, a Szent Grál, helyett. A kép címe: „The Last Sleep of Arthur in Avalon“ (Artúr elszenderülése Avalonban)[88]. Attila és Artúr kortársak voltak.

Ha egy király (Artúr) úgy hal meg, hogy halálos ágya mellett a gyászoló tündérek közt ott a fejéről leszállott magyar Szent Korona, akkor a személyéhez kapcsolódó mondákat annak ellenére is érdemes és fontos a magyar hagyományban megkeresni, hogyha a britek legendabeli Arthur királyáról van is szó. Arthur szellemi vezetője Merlin, akinek személyét érintő első monda meglehetősen hasonló a mi Könyves Kelemenné balladánkhoz. A legenda a Walesben található Dinas Emrys várához kötődik. A várat lehetetlen volt felépíteni, mert amit felraktak estig, leomlott reggelik, hiszen ismerjük. Áldozatra volt szükség, […] egy olyan fiút kerestek, akinek úgymond nincs apja, azaz származása szellemi eredetű. […] Az Arthur-mondakőr legismertebb része a kőben fogva tartott kard, melyet Merlin készít el, s csak Britannia igaz királya húzhatja ki, az, aki meg tud birkózni a sárkányok küzdelmének minden nehézségével. Mert ez a küzdelem végigkíséri a brit történelmet, a középkorban azonban már a vörös és a fehér sárkány helyett új formában jelenik meg: a vörös és a fehér rózsa harca, a York- és a Lancaster-ház küzdelme, az úgynevezett Rózsák háborúja. (Bajkán)[89]

Artúr idejében, a brit-kelta királyt megválasztották. A királyválasztás élőéjjelén, a fődruida (főtáltos) meg kellett, hogy álmodja, azaz álmában „meglátta” a megválasztandó király személyét, akit majd javaslatára másnap, közakarattal a nép megválasztott, kikiáltott királynak, fejedelemnek (ceann), és őt „kelta módra” pajzsara emelt.

A nép által történt megválasztását követően, az új király csak akkor ülhetett az ország „székén” (suíochan), és lehetett ő a valódi király, ha személyét elfogatta az Istenanya (ANU). Artúr nem húzhatta volna ki a kardot a sziklából az Ősanya segítsége nélkül. A király elismerése, azt jelentette, hogy az Anyaisten, ideiglenesen átruházza a „Hatalmat” a királyra, és ennek a jele volt az Excalibur, valódi nevén a CALAD BORAMH („vízbe merült kard”). Ezt, a kardot, „Istenkardját”, vagyis a hatalom jelképét, kellett visszaszolgáltassa a király, halála előtt az Ősanyának. Ez az értelme annak a mondai jelenetnek, mikor is, Artúr király kilovagol arany nyeregben, arany kantárral feldíszítet fehér lovon (mert „fehér” a Másvilág színe!), a Bala-tóhoz, másik nevén a Tegid-tóhoz (vö. ír tóg emelkedik, dagad, ír téag- megdagad, kideged). Neve abból származik, hogy a Bala pataka medrébe egy szikla gurult és ott egy tó „dagad” belőle. A tó közepén állott a Tündérek szigete, a Tündérország, ahol az Anyaisten honolt. Itt Artúr, röviddel halála előtt bedobja Istenkardját a tóba, visszaszolgáltatja Anunak a tőle kölcsönkapott hatalmat, visszadobja a Hatalom jelképét.

Érdemes még egyszer összegezni: a király „megálmodása”, majd közös akarattal való kikiáltása és pajzsra emelése (szkíta módra), majd az Anyaistentól (Boldogasszonytól) kölcsönkapott Hatalom visszaszolgáltatása, a hatalom jelképének (Excalibur / Szent Korona) „felajánlása” az Anyaistennek, röviddel a király halála előtt, mind ismeretes a magyar krónikákból. A Tündérország fogalmáról nem is beszélve, amely Európában egyedülállóan csak a magyaroknál és az íreknél létezik. Egyesek ezt Glastonburyban vélik felfedezni.

Glastonburyről a keltáknak mondott közép-európai eredetű népek Ynys Witrin (vö. vels YNYS sziget, WYDYR üveg) néven beszélnek, tündérhagyományuk üvegszigetének tartották. Szigetnek, mivel a régi időkben itt még inkább mocsaras volt a vidék. Az üvegsziget a túlvilági, tiszta tündérország helye, Avalon szigete, ahová megtér Arthur […]. Mary Caine már kifejezetten a közép-európai tündérhagyományok üveghegyének tartja a Tort (torony), és használja is Glastonburyre a Glass Mountain (Üveghegy) kifejezést. (Bajkán)[90]

Mary Caine brit kutató […] Cymru őslakosainak az Ázsiából érkezett kimmereket tartja. Ezekről a kimmerekről a történettudomány azt jegyezte fel, hogy a fekete-tenger északi partvidékéről, Etelközből a szkíták előtt a Kárpát-medencébe telepedtek, s tulajdonképpen ők az első kelta nép. (Bajkán)[91]

Artúr a „Fehérló népének” királya. A középkori asztrológia a keltákat a Nyilas népének tekintette, és „Artúr”-nak nevezte az Orion (Nimrud) csillagképet. Ő a Nimrud-Artúr, aki a Tejutón álló „Unicorn”, egyszarvú fehér ló „vadászatára” indul. A „szarvas-ló” vagyis a szarvas aganccsal feldíszített fehér ló a szkíta-hun-magyar szertartások egyik fő eleme volt. Arthur király és Uffungton (> uffigtoni fehér ló) kapcsolatát a közelben található Sárkány-dombbal magyarázták. A dombhoz ugyanis az a legenda fűződik, hogy itt győzte le Szent György a sárkányt. (…) Szent György Anglia védőszentje, ám Arthur nem rajta keresztül, hanem a sárkányon keresztül kötik a Fehér Ló völgyéhez, Uffingtonhoz. Arthur apja, Uther Pendragon, a Sárkányfej, a Pendragon nemzetség feje. A legenda szerint a Sárkány-domb az ő temetkezési helye. (…) Az V. században Arthur lovasai az Uffington közelében található Badonnál legyőzték a szászokat. A Fehér Ló akár ennek az ütközetnek a tiszteletére készített emlékmű is lehetne. (Bajkán)[92]

Vannak olyan elképzelések, miszerint az Artúr-mondakör a szarmatáktól származott. Ennek igazságát nem is kutatom, mert abból a szempontból mindegy, hogy az Artúr-i legendakör a rómaiak által betelepített szarmata harcosok hagyománya volt-e vagy sem, mert a szkíta eredetű szarmata csapatok a kelta testvérnép vidékére érkeztek, s nyilván hamar bele is olvadtak a brit-kelta világába. A szarmata kulturális behatás nem hozhatott nagy újítást, hisz a Csodaszarvas, az ivókehely és a reflexíj, a ló és a lovak imádata, a lovas temetkezés, a szarvas agancsokkal eltemetett fehér ló, kurgánok (sírhalmok) „kunbabákkal”, a szarvasünő motívuma s az Anyaisten (Anu) imádata már mind ismert volt a Brit-szigeten, a szarmata harcosok megérkezése előtt is. Elképzelhető, hogy a szarmaták megérkezése felfrissítette a régi emlékeket, megerősítette az ősi, szkíta gyökerű, kelta hagyományokat. A kelta kereszt szerkezete tisztán mutatja a kulturális hovatartozást, a kulturális gyökereket. (Zsombori)[93]

Könyvében a szerző bemutatja az egyik legrégebbi magyar pénzt, Géza nagyfejedelem dukátusát, amelynek egyik oldalán rovással a következő felirat áll: „dukatus Geszéja szin pésze” (vö. régi magyar PÉSZ = vels PYS pénz). A másik oldalára latin azt írták, hogy: Stephanus rex” (Géza megkeresztelkedésekor felvett „keresztény” neve)[94]. Zsombori Sándor megemlíti, hogy: Szarmata tükrön látható olyan motívum, mint amilyen Könyves Kálmán és II. Géza pénzének közepén található. Könyves Kálmán pénzén az életfák egy körben keresztformában vannak felrajzolva – hasonlóan mint a szarmata tükrön… A kör és a keresztezési pont (a központ) pedig a nap jele az ősi kultúrákban. A nap van tehát a világ „középpontjában” – vagyis a mi világunk középpontjában –, s az életfák a kerek világot körülölelik, összetartják. A világszemlélet azonos a szarmatáknál, az őket követő hunoknál és a magyaroknál. Ez a kulturális azonosság letagadhatatlan...

Cunobelin, római kor elötti brit-kelta király (Kr.u.  10 - 40) pénze.

Ez a világszemlélet, és ennek jelképes ábrázolása a keltáknál is azonos!

Mi köze a magyarságnak a szarmatákhoz? Az őskrónikák szerint Attila hunjai itt a Kárpát-medencében az ő nyelvüket beszélő népeket találták. A szarmata törzsek akkor voltak itt. A krónikák leírják, hogy Árpád és népe, amikor beérkezett a Kárpát-medencébe, a székelyek olyan nyelven szóltak hozzájuk, amit ők megértettek –, vagyis magyarul beszéltek a székelyek. Ők egyébként a hunok itt maradt leszármazottainak tartják magukat! ([95])

A hunok egy nyelvet beszéltek itt a Kárpát-medencében talált szarmatákkal, a magyarok pedig egy nyelvet beszéltek az itt talált hunokkal – következésképpen a szarmata, a hun és a magyar nyelvileg is testvérnép. A hivatalosított, megélhetési történészek mindig arra hivatkoznak, hogy nincsenek szarmata, vagy hun nyelvemlékek. Mivel a magyar nyelv nem halt ki, kézzelfogható a hun és a szarmata nyelv vizsgálhatósága, hiszen a magyar élő nyelv, ezáltal van szarmata és hun nyelvemlék, de nem is kevés! – Vagyis ezek a nyelvek ma is élő használatban lévő nyelvek, éppen a magyarság által.

Ennél a pontnál megint elbukott a finnugor elmélet, hiszen ha mi minden szavunkat átvettük volna valahonnan, akkor a Kárpát-medencében itt talált hunokkal (székelyekkel) csak tolmács útján tudott volna beszélni Árpád és népe. (Zsombori)[96]

A római Britanniában érkező szarmaták egy hasonló nyelvet beszéltek az ott talált keltákkal (brit-kimmerekkel). Attila sikeres galliai hadjárata után, mikor a kikényszeríttet római kivonulás után, Britannia felszabadult (akár a kelta Gallia: Bro Frankiz), a szarmata harcosok nem hagyják el a római visszavonulással új hazájukat, Britanniát, hanem együtt harcolnak a keltákkal a betolakodó szászok ellen, és egy néppé forrnak velük össze.

A keltákat már Caesar is, a 'De bello Gallico' című írásában, kimondottan lovasnépnek ábrázolja. A lovak központi szerepet játszottak a kelták életében. A "lovak bolondjai" voltak, egy jó lóért, amit „keletről” szereztek be, összes vagyonukat képesek voltak odaadni. A kelta vitézeket szeretett lovaikkal temették el. Ilyenek a bronzkori sírok képe, a Ribemont-sur-Ancre vidékén vagy akár az i.u. III. századból származó, Chartres környéki lovastemetkezések a mai Franciaországban. Tehát, nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy folyamatos lovastemetkezéssel számolhatunk a keltáknál is. Még teljes ügetésben is megtartották lovaik felett az ellenőrzést, irányítást, és vívni a  hírhedt kétélű "kelta karddal". Az ellenség fejét, a lovakon rohamozva, egy csapásra levágták, és kantárjukra akasztották. Mint minden lovasnép számára a lélek óriási szerepet játszott hitvilágukban. Az ellenség fejének (ahol a lélek "kapu"-ja van) levágása, nem csak a vitézség igazolását szolgálta, hanem a legyőzött lelkének birtokbavételét is, hogy a lélek bosszúállását megakadályozzák. A vezérek sisakot hordtak, rajta a SOLYOM madárral, mert a "sólyom" volt az (Had-)Isten képe, jelképe, "aki a harcban megsegít".

A harcba indulás előtt "óriási lármát" csaptak – írja Livius, egy római krónikás Kr.e. 1 században, "szörnyű dalokkal és ordításokkal" bátorították magukat (és riogatták a rómaiakat), "csatakiáltásaik és csataénekeik, valamint a szörnyű zaj, amit a pajzsok döngetésével csaptak, egyetlen célt követett, éspedig az ellenség megfélemlítését" – fejezi be a krónikás. Ugyancsak a megfélemlítést szolgálta a hajuk mészkővel és egy növényi eredetű „sapo”-nak nevezett vörös festékkel[97] való megkeményítése, hátrafésült állapotban (a lovak sörényét utánozva) valamint a hosszú, lelógó, dús és lombos bajusz, ami Diodor szerint a riasztó képet még fokozta. A kelta sapo (iszap) nevéből származik Pécs rómaikori neve is: Sopiane. A kelta férfiak és nők egyaránt a hosszura növesztett hajukat copfokba (ír ciab) fonták. A kelták viselete rendkívül színes és tarka volt: a férfiak bőgatyát (bolag „zsák- vagy hólyagszerű széles nadrág”) viseltek, amihez – a rómaiak szerint rikító színű – inget és sötétkék vagy fekete mellényt (maellan), gyapjúköpenyt (seac) – magyar/székely zeke vagy rövid, testhezálló kabátot (cabhail) hordtak, ruhájukat (gúna) összefogó széles derékszíjon (crios) díszes tarsoly lógott, a lábukon meg rövidszárú csizmát (bróg)[98] hordtak.

A kelták a harcban rendkívül bátrak voltak, vakmerőek, önfeláldozóak és a vitézség számított a legnagyobb dicsőségnek. Strabo beszámolója szerint azt mesélték a kelták, hogy az ég-világon semmitől sem félnek csak attól, hogy "a fejükre esik az ég"!

Melyik nép tud még magának vallani egy ilyen kitekert észjárást ?  Csak a magyar ! Nekünk is fejünkre "szakadhat (és szakadt már egy jó néhányszor) az ég". Égszakadás-földindulás, fejemen egy koppanás, szaladj te is pajtás… – olvashatjuk népmeséinkben.

Egy angol, feltehetően kelta eredetű gyermekmese szerint a Henny Penny nevű kis tyúkocska éppen az erdőben sétált, mikor a fejére esett egy makk. Rémülten felnézett, de a feje felett nem volt más, mint a hatalmas kék ég. Ekkor aztán elkezdett rohanni, és rohant, és rohant egyre gyorsabban, hogy a királynak elmondhassa, hogy the sky is falling[99] (leszakad az ég)!

Véletlen párhuzam lenne ez csupán?

"Leszakad az ég!"

Az ír népmesék központi alakja a tündérek és az Európa mesevilágban egyedül az íreknél és a magyaroknál létező Tündérország. Akárcsak a székely-magyar tündérek, az ír tündérek (ír LEANNÁN-SIDHE fairy mistress = „sír leányai”) is az éjszakákat végigtáncolták, néha egy-egy arra járó földit is befogadtak maguk közé, és minden alkalommal egy pár cipőt szakítottak el. Ezért volt nekik egy cipészük is, a már fent említett Leipreachán, aki éjjel-nappal készítette a tündér sarukat. A „Leiprachán” (angolosan Lepracaun) valódi ír neve: LEITHBHROGAN, ami a LEITHBROG félcipő szóból származik, vagyis „félcipész” az ő neve (a félcipőgyártó). Érdekes még megfigyelni, hogy az ír BRÓG rövidszárú csizma, bakancs, félcipő, szóban benne rejlik a magyar VARGA szavunk. A tündérek létének tudata a vidéki írek mindennapjaik valóságának része, talán még ma is. Yeats jegyezte fel, hogy amikor egyszer megkérdezte egy Silgo vármegyei öregasszonytól, ha látott-e ő már tündéreket, azt felelte: Amn’t I annoyed with them – Nem bántom én őket.

Még ma is faluhelyen, ha valaki az ajtóban állva, este vagy éjtáján, ki akarja dobni a vizet a mosdótálból az udvarra, először, hangosan kiáltva jelzi, hogy „jön a víz” mielőtt cselekedne, nehogy az éppen a ház közelébe elvonuló tündérekre öntse a mosdóvizet. A tündérek világa átszövi az írek, a kelta tudattal és hagyományok tiszteletében élő ír emberek egész életét.

A Tündérkert a mesés virágok és gyümölcsök hona, közepén az élet vizével. Az ír népmesékben a tündérek országa egy „tengerentúli” szigeten, vagy éppen a tenger alján, hét tengeren, hét világon túl van, és oda a réz, ezüst és arany erdőn vagy hídon át lehet eljutni. Az út rögös, és csak az arra érdemes járhatja be. Halandónak a lehetetlenséggel határos megközelíteni, ha a tündérek nem akarják. A Tündérkert kapuját, lángot okádó sárkányok vagy lángcsóvák védik. A tündérek palotája egy kristálypalota, amely még forog is. A kristálypalotában lakik a tündérek királynője. A tündérek kincsét, mint az Artúr-i mondakör részét képező Grál, aranykehely, az Üveghegy (Ynis Witrin = Glastonbury) mélyében őrzik. Néha a tündérek maguk mellé fogadnak egy-egy igaz embert, de amazt is előbb emberfeletti próbák elé állítják, melyekben ügyességét, furfangját vagy lelkének tisztaságát mérik meg.

Az ír népmesék főképp tündérlányokról szólnak, csak néha tündérfiakról. Szépségük egyedülálló, aranyhaj övezi alakjukat és tucatnyi sarut képesek elnyűni, ha áttáncolják az éjszakát. A tündérek az egekbe közlekednek. Vagy madár alakban szárnyalnak, többnyire hattyúk vagy ludak, vagy szekerükkel (a Kis Göncöl)[100] a Tejúton hajtanak végig. Néha az emberek világában is megjelennek, s ősi várak romjai között mulatoznak éjjeleken át.

Dr.Corbett, Oxford és Norwich püspöke – írja Yeats – búsulta egykor az angol tündérek eltávozását. Mária királyné idejében, esténként még láthatták az angliai tündérek táncát, de most James (Jakab) idejében mind elmentek (they had all gone).

Ők, a tündérek, a régi idők része, énekük „Áve Máriák” voltak – vélte a püspök. A tündérek Írországban még élnek, megajándékozzák a jókat, és boszantják a mogorvákat.

A középkorban (13. században) még bánkódott Giraldus Cambresis szerzetes, hogy az összes királyi hadak sem elegek megváltoztatni a kelták gondolkodását, ősi hitét. A szerzetes a Nyugati Szigetek népet még mindig pogánynak találta. Innistor szigetén megkérdezte egyszer az egyik helybelitől, hogy hány isten lakik itten, mire a paraszt válasza: Csak egy, de ez egy tágas hely… ([101])  Íme, az ír-székely észjárás mintaképe!

Az ír népmesék másik jellemzője a csodás lények megjelenése. Az egyik ilyen, a táltosló (LÓTH DRAOIDHEACHT = druidás, azaz táltos ló), amely repül, beszél és a mesehős tanácsadója, illetve védelmezője, minden helyzetben önzetlen kiszolgálója. Az ír tündérmesék a táltosló-királyfi páros. A királyfi, néha szegénylegényből lett legyőzhetetlen mesehős. Ide tartozik természetesen a csodálatos, varázslatos, „lángoló” kard, amellyel mesehősünk képes mindennel és mindenkivel megbirkózni, sőt még a sárkányt is legyőzni, hogy a szíve királykisasszonyát kiszabadítja, vagy az aranyalmákat megszerezze. A mese mindig egy pompás esküvővel zárul. Ellenben semmi sem sikerülhet a kis bolyhos lovacska nélkül, amit/akit a szegénylegény/királyfi szeretete és gondozása táltos paripává változtat.

A kelták ismertető jele a nyakék, az ún. torques (TORC) nyakperec volt (vö. ótörök TARYQ-mag szorossá válni). Európa egyik népére sem volt ez jellemző, egy kivétellel: „A hun vezetőréteg keletről nyugatra vándorlását Belső-Ázsiából, a nyugat-szibériai Léna folyó egyik mellékfolyójának vidékétől egészen a Rajnáig a férfisírokban talált, igen súlyos arany torquesek / nyakperecek előfordulásain keresztül követi a régészet. Igen jellemző, hogy e nyakperecek majdnem egyharmada, s tegyük hozzá, a legsúlyosabbak, a Kárpát- és a Bécsi-medencéből került elő.“ (Garam / Kiss)[102]

Kelta arany tork, Derry, Anglia.

Csomor Lajos ‘Őfelsége, a Magyar Szent Korona’ című könyvében megállapítja, hogy: „Nyugat-Európa ötvösművészetének a kora középkor tekintetében a legfőbb alapja a sumér és egyiptomi eredetű kelta ötvösség.“ Maga a Magyar Szent Koronával kapcsolatban hozzáfűzi, hogy: „Az ilyen jellegű csüngőket először Mezopotámiában készítették. Innen a technika - módosult fórmában - eljutott a keltákhoz. [...] Ez a művészet – később a hunokkal és a magyarokkal együtt – Urartun és Iránon át, jut el Baktriába a Kr.e. II. század és a Kr.u. II. század között, és jelen van a Turáni-alföldön a hunoknál – egészen az V. századig. Feltehetően ugyanitt sajátítják el az avarok, akik alkalmazzák mind kelet-európai szálláshelyükön mind a Kárpát-medencében (Darufalvi lelet).“ (Csomor)[103]

Ki tehát a kelta ?

A kelta egy szkíta eredetű lovasnép, mely a Kárpát-medencébe szerveződött néppé, és majd Nyugat-Európába érkezve letelepedett. A keltákat a középtermet, zömök testalkat, kerekfejűség, ovális arc kiálló járomcsontokkal, barna haj copfokba fonva valamint hosszú, lelógó, dús és lombos bajusz (féss) jellemez.

Társadalmuk ugyanazt a hármas felosztást mutatja, mint a magyar honfoglalóké: Nagyfejedelem (ír CEAN fej, fő, fejedelem) és kísérete, a harcosok (ír FLATHA lófő) és a bő-nemzetségfők ill. nagyállattartók (ír BÓ-AIRIGH).

A kelta orvosok (druidák) ismerték az Eurázsiában egyedülálló, és csak a „magyar” (turáni) népeknél használt koponyalékelést, mint gyógyítási módszert[104].

A kelták zenéje ma is pentatonikus, és a magyarra nagyon hasonlít, egyik legszebb táncuk a COR (fordulni, forogni, pörögni a táncban), amely a DEAS szép, díszes értelmű szavukkal a magyar „CSÁR-DÁS“-t eredményezi. A rómaiak egy „transalpinus“ (alpokontúli, idegen) nép táncát úgy hívták, hogy CORDAX – a latin-német szótár szerint: „díszes, pompás tánc“ (üppiger tanz)! Vajon milyen nép, kelta vagy szittya-hun-magyar volt-e az, amelynek tánca annyira megtetszett a rómaiaknak?

„Az írek és a moldvai magyarok zenei világa nemcsak lelkületben, az azonos hőfokban találkozik, de pentatóniában, a táncok tagozódásában, felépítésében és fajtáiban is megegyezik. A jig (kapaszkodó, fogodzó), a legrégebbi ír legényesek egyike erősen hasonlít keleti párjához, az összekapaszkodó férfi és nő forgást és megtorpanást váltakoztató lépései mindék vidéken megtalálhatók.“ – olvashatjuk a Magyar Nemzet 1998. november 5. számában: Tiszán innen Dublin túl (Ír és moldvai csángó népzene a Fonóban) cím alatt.

Az ír zenéről írja Lars Kabel ‘Irisch-Gälisch Wort für Wort’ zsebkönyvében: „ein uns fremd anmutender, beinahe orientalisch klingender Klagegesang“ (egy reánk idegenen ható, majdnem keletiesen hangzó sirató).

Breton "autó" müvészet, Kemper.

A kemperi breton népmvészeti múzeum plakátja.

Breton díszes edény.

Breton faragott fakanalak.

Breton legény.

Breton minta.

A máig élő kelta (breton) népviselet, akár a zene gyökereit is, maguk a bretonok a Turánban keresik. A breton népművészet, a breton népviselet, népszokások, „botostáncok” vagy lovas felvonulások a magyar párjukhoz közel állnak.

Írország ma Nyugat-Európa legnagyobb ló tenyésztője. A felnőttkort elért ifjú, akár csak a breton legény egy lovat kapott ajándékba, hogy azzal vigye babáját (ír BÁB menyecske, szerető), a nyeregbe ültetve, a templomi menyegzőre (ír MIONN eskü, óír NAS-adh  nász).

Az ősi kelta írás a rovásírás volt. A kelta rovásírás egyik legszebb példánya a spanyol-országi Saragosa-vidéki bronz lemezen található. Az írek botokra róttak, amiről már Sebestyén Gyula is beszámol a ‘Rovás és Rovásírás’ cikksorozatában, az „Ethnographia“ folyóiratban (1903 - 1904): „Írország őslakói között az öregebb írek az imádságaikat nem ún. rózsafüzérről, hanem rovásbotról olvassák le.“ A skóciai, írországi és észak-angliai óriás-köveken fennmaradt írásjeleket OGHAM-írásnak nevezzük (vö. óír OG bevés, bevág) ~ magyarul ÉK-írásnak [> magyar ‘ÁKOM-bákom’ ormótlan, gyerekes írás]. Ez az írás a kövekbe vésett egyenes, vonalszerű ékekből álló jelrendszer, amit csak a különböző szertartásos eseményekre, ünnepélyekre való megemlékezés céljából használtak.([105])

Manapság a latinnak nevezett betűsírást használják, és kínlódnak vele, akár csak mi is. A „rovás“ fogalmát nem vehettük át semmilyen más néptől, hisz a „rovás“ csak magyarul és írül érthető (magyar ROV-ás ó ír RIABH csík, sáv, nyom), és a RÓNI (bevésni) igéből származik (vö. ír RIONN bevésni, róni). Az írás a kezdetben még minden nép saját „titka“ volt: írül RÚN titkot jelent. Ezt a „titkot“ vette át a korai germán, és így a más néptől átvett írását "Runenschrift" vagyis ‘titkos írásnak’ nevezte – a rovás német neve „gravieren, stechen, einmeißeln“ (> gót ‘gameleins’ írás).

Ha most befejezésül a magyar-ír lelki rokonságot akarjuk megismerni, elég felidézni Margaret Mac Curtain ír történésznőt, aki így fogalmaz: Agresszív-imperialista országoknak van egy „Apaország”-uk (pátriájuk), míg, az évszázadokig idegen uralmat megszenvedő országoknak, mint amilyen Írország is, egy Anyaországuk van. – Aggressiv-imperialistische Länder, so sagt die irische Historikerin Margaret Mac Curtain, haben ein Vaterland, Jahrhundertelang von fremden Herren besetzte Länder wie Irland dagegen ein Mutterland.[106]

Breton zeke (suba).

Mai nyelvünk annyira hozzánk nőtt, hogy senkiben sem merül fel az a kérdés, hogy milyért is használunk a mindennapi beszédben olyan fogalmakat, mint: SRÁC, CSITRI, BAKA, GÓBÉ, BALHÉ vagy BAKI. Ebben semmi különös nem volna, ha ez nem keltául is így lenne. A fenti szavak értelme a mai ír nyelvben: SRAC derék, élénk, izgága, csintalan (legény), CAITHRE serdülő (leány), BUACHA fiatal közkatona (BACÁIN katonai kiképzés), GOBÁN tréfás, furfangos, ‘minden lében kanál’,  BUALLEY [balljé] viszály, veszekedés, vita és  BACAÍ botlás; nyelvbotlás (BAC akadály, korlát > vö. magyar el-BUK-ni, át-BUK-ni)!

Az említettek fényében jogosnak látszik a kérdés, hogy: Milyen nyelvet beszélnek a kelták? Rokona-e a magyar nyelv a keltának, és rokona-e a kelta a magyarnak?

A kelta nyelveket is két csoportra osztják. Van egy „kontinentális” kelta is, a gallok nyelve, ami sajnos nem maradt meg, csak ellatinosított szövegfoszlányok, illetve a rómaiak által feljegyzett és ellatinosított „istennevek” fórmájában. Ez túl kevés, hogy tanulságokat és következményeket levonni lehessen. Megmaradtak ellenben a szigeti kelta nyelvek, a gael (ír és skót) és a kimmer vagy brit (vels), valamint az innen elvándorolt breton. A bretonok a galliai Armoricára (Tengermellék), mai nevén Breizh (francia Bretagne = magyar Brithon) költöznek és ott élnek mai is. Itt a római megszállás előtt a Veneti (Venétek) kelta törzs élt. Ők voltak, Caesar szerint, a legjobb kelta hajósok. A rómaiak egy hatalmas hadiflottát kellett építsenek, hogy le tudják őket győzni, és országukat elfoglalni. Milyen kicsi a világ! A Római Birodalom bukása után, éppen a „venétek” (velenceiek) lettek az akkori világ legjobb tengerészei, és Velence lett a Mediterráneum tengeri nagyhatalma, a „Tengerek Királynője”.

A nyelvi rokonsággal most részletesen nem foglalkozom. Ezt el lehet olvasni a ZMTE korábbi kiadványaiban, bővebben a Kelta magyarok, magyar kelták, és kijavítottan és kibővítetten A Fehérló Fiai könyvekben.

            Ez volt a Nyugat Magyarjainak rövid története, annak a testvérnépnek, amely a Kárpát-medencébe megszületett, és vitte szkíta-magyar nyelvünket Európa nyugati felébe. És vitte lovas műveltségünket, a lovak szeretetét és a lovastemetkezés szokását, nagyállattartásunkat, az arany tárgyak imádatát (ami nem anyagi jellegű, hanem az istenekkel való kapcsolat, teremtés és őrzés, eszköze volt), ősi ékszer és aranymívességünket, ősi mondáinkat, népmeséinket, szokásainkat és hitünket a messzi nagyvilágba, egészen a breton Világvégéig (Pen Ar Bed) és a távoli ír Tündérszigetig. Vajon csak a véletlen műve lenne-e, vagy valamilyen a tudatalattiban rejtett ősi bölcsesség vezette az íreket, hogy a belfasti repülőtéren, elsőnek éppen magyarul üdvözöljék az odalátogatókat.

Aki nem hiszi, járjon utána…

A kelta Ösnemzés "griffes-indás" képe à

FORRÁSMUNKÁK

A felhasznált irodalom:

Bajkán László: Fehér Lovakról (Debrecen, 2005)

Bárányi Éva: Szkíták, etruszkok, magyarok (Budapest, 2008)

Benedek Elek: Hazánk története (Budapest, 1927/1995)

Berenik Anna: A félremagyarázott Anonymus, I. Magurától Lebediáig (1993)

Botheroyd, Sylvia / Botheroyd, Paul F.: Lexikon der keltischen Mythologie (München, 1999)

Botos, Margaret: Horse-archers and „Head-hunters”: The Fearsome Warriors of the East and the West, Magyarságtudományi Füzetek, Budapest, 2016.

Chadwick, Nora: The Celts (London, 1970)

Cser Ferenc / Darai Lajos: Magyar folytonosság a Kárpát-medencében (2005)

Csomor Lajos: Őfelsége, a Magyar Szent Korona (Székesfehérvár, 1996)

Cunliffe, B.: Illustrierte Vor- und Frühgeschichte Europas (Frankfurt, 1996)

Cunliffe, B.: The Celtic World / Die Kelten (Maidenhead, 1979 / Bergisch Gladbach, 2000)

Éleuére, Christiane: L’Europe des Celtes / Die Kelten (Paris, 1992 / Ravensburg, 1994)

Ellis, P.B.: Die Druiden (München, 1996)

Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig (Lakitelek, 1994)

Förster, O. / Spielvogel, G. / Nägele, G.: Auf der Suche nach dem Gold der Kelten (München, 2002)

Garam Éva / Kiss Attila: Népvándorlás kori aranykincsek a Magyar Nemzeti Múzeumban (1992)

George / Brown / Anker: Die Kelten – Europas Volk der Eisenzeit (Time Life, 1995)

Götz László: Keleten kél a nap (Budapest, 1994)

Grandpierre K. Endre: Attila és a hunok (Budapest, 2006)

Grandpierre K. Endre: Aranykincsek hulltak a Hargitára (Budapest, 1990)

Kervella, Divi: Emblèmes et symboles des Bretons et des Celtes (Spézet/Coop Breizh, 1998)

Kinder, H. / Hilgemann, W.: Atlas zur Weltgeschichte (Köln, 1987)

Mac Cana, P.: Kelta mitológia (Budapest, 1993)

Makkay László, Mócsy András: Erdély története, I. kötet (Budapest, 1987)

Marcantonio, Angela: A finnugor elmélet végnapjai (2007).

Matthews, Caitlín: Kelta hagyományok (Budapest, 2000)

Matthews, Caitlín / Matthews, John: Das große Handbuch der keltischen Weisheit (München, 1999)

Matthews, John: Keltischer Schamanismus (München, 1998)

Matthews, John: The Song of Taliesin (London, 1991)

Matthews, John: Taliesin. Shamanism And The Bardic Mysteries In Britain And Ireland (London, 1991)

Mesterházy Zsolt: Honfoglalások kora, Kr.e. 2200 – Kr.u. 1250 (Budapest, 2005)
Mesterházy Zsolt: A Kárpát-medencei etnogenezis története (Ősi Gyöker, 2005. 1-2., 30-33. old.)

Millenniumi Magyar Történelem: Képes krónika (Budapest, 2004)

Pitkin guides (Parker, Michael): King Arthur (Norwich, 1995/2004)

Rieckhoff, S.: Faszination Archäologie, Bayern vor den Römern (Regensburg, 1990)

Schiltz, Veronique: Die Scythen (München, 1994)

Tedzsüman, Mahmúd: Tárih-i Üngürüsz / Madzsar Tárihi (Cleveland, 1988)

Télfy János: Magyarok őstörténete (Pest, 1863 / Budapest, 2001)

Thierry Amadé: Attila történelme (Pest, 1865 / Budapest, 2001)

Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták (Budapest, 1999)

Timaru-Kast Sándor: A Fehérló Fiai (Budapest, 2008)

Tschirner, Susanne: Irland (Köln , 2000)

Vasconi, Marcella: La leggenda degli Etruschi. Una civiltà spirituale, misteriosa (1998)

Yeats, W.B.: Irish Fairy and Folk Tales (London, 2004)

Zsombori Sándor: Ősi jelképek árpád-házi királyaink pénzén (Pécel, 2005)

Egyéb források:

An Gúm: Foclóir Póca English-Irish • Irish-English Dictinary (Dublin, 1993)

Goodwin, Edmund: First Lesson in Manx (Douglas, Isle of Man, 1987)

Ingelheimer Zeitung (1995)

Jones, W.J.: Welsh with Easy (Denbigh, Wales/UK)

Kluge, F.: Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache (Berlin, 1999)

L’Archoelogue (Paris, 2007/No. 89)

Spektrum der Wissenschaft / Scientific American (New York, 2002/05)

The Art of Celtia (London, 1995)

Világháló (Internet): Wikipédia (magyar, német, angol, olasz, francia).

London (Llwandún) védöóriásai, örei.

---

[1] Dún Éideann – ejtsd magyarul: tún éjgyen vagy tún éjdzsen – skót főváros nevének értelme: Dún = Tanya (vár, sárvár, sövényvár) + Éid-eann = „Ejt-ény” – azaz: Tanya a Lejtőn (Le-Ejtőn).

[2] Glaschú (Glas + Cú) – ejtsd: hlasz-khú – Skócia legnagyobb városa. Sajnálatosan annyira bizonytalan az ókelta nyelv értelmezése, hogy a város nevét, tetszés szerint, kétféle képpen is fordítsák: Zőld-Hely (Zöld-Föld) a brit-vels (kimmer) nyelv szerint, illetve Szürke-Kutya, az írrel rokon gael-skót nyelv alapján.

[3] "Ezt a paradicsomi vidéket ő [Páris] azonnal megkedvelte, és megparancsolta, hogy a Szikan hegy tetejére egy hatalmas várat építsenek." (‘Tárih-i Üngürüsz’ avagy a Magyarok Története).

[4] Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták, 5. old.

[5] Benedek Elek: Hazánk története, 5. old.

[6] Télfy János: A magyarok őstörténete, 13-17. ill. 24-27. old.

[7] Ír CEAN (breton PEN, vels PENN) = magyarul: fej, fő, fejedelem (vö. magyar FEN-, FENN)

[8] Wikipédia: Kál harka (Györffy György István király és műve című könyve nyomán).

[9] Görög: makasriosz – magyarul „áldott, boldog szerencsés, gazdag”.

[10] Nagyszentmiklósi kincs, 2. számú korsó képe (amit egyesek „állatküzdelmi” jelenetnek hisznek).

[11] Steinbauer, Pia: Die Magyaren und das ungarische Reich, Ingelheimer Zeitung (1995. április 28.).

[12] Mesterházy Zsolt: Honfoglalások kora (i.e. 2200 – Kr.u. 1250), 115. old.

[13] Alinei, Mario: Ősi kapocs (A magyar-etruszk nyelvrokonság), 424. old.

[14] Vasconi, Marcella: La leggenda degli etruschi (una civiltá spirituale, misteriosa), 8-9. old.

[15] Cunliffe, Barry: Illustrierte Vor- und Frühgeschichte Europas, 373. old.

[16] Fodor I. [et al.]: A Magyar Nemzeti Múzeum (Múzeumi kalauz), 46-47. old.

[17] Kinder, H. – Hilgemann, W.: dtv Atlas Weltgeschichte (Kőln, 1987).

[18] Óírül BAN (ma: BEAN) férjes asszony, öregasszony – vö. BÉ fiatalasszony, BÁB menyecske, szerető.

[19] Mac Cana, P.: Kelta Mitológia, 125. old.

[20] Matthews, Caitlín: Kelta hagyományok, 165. old.

[21] Cunliffe, B.: Illustrierte Vor- und Frühgeschichte Europas, 11. old.

[22] Télfy János: A magyarok őstörténete, 13-17 old.

[23] Grandpierre K. Endre: Attila és a hunok, 62. old. (> Metcalfe, C.T.: The Rajput Tribes, 1982, I. 38.).

[24] Hérodotosz (i.e. 484 - 425) egyetlen fennmaradt műve a Historia (Történelem). Ebben értesít a szkíták eredetéről. Cicero nevezte őt „pater historiae” – a történelem atyjának.

[25] Télfy János: A magyarok őstörténete, 13-17. illetve 24-27. old.

[26] Makkai L. / Mócsy A.: Erdély története, I. kőtet, 17. old.

[27] Marton Veronika: A sumir kultúra története, 84. old.

[28] A térkép az Erdély története I. kötetéből származik.

[29] Péterfalva falu Erdélben, Alsó-fehér megyében, közigazgatásilag Szászsebeshez tartozik.

[30] Az etruszk „Maris” volt a férfiasság, termékenység és a harcművészet istene. A római Mars tőle származik.

[31] Kukutyin ősi magyar (csángó) település Moldvában, a Prut mentén, Jászvásár közelében.

[32] A régészeti korszakokról szóló adatok a Világhálóról, a Wikipédiából származnak.

[33] Kinder, H. / Hilgemann, W.: Atlas zur Weltgeschichte, I. kőtet, 19. old.

[34] Grandpierre K. Endre: Attila és a hunok, 6. old.

[35] Ellis, P.B.: Die Druiden, 9. old.

[36] Mesterházy Zsolt: Honfoglalások kora.

[37] Kirké tündér, a Nap leányának mondája. Szigetén a disznóvá változtatja Odüsszeusz katonáit, akik megtalálni és „kiszabadítani” akarták őt a tündér varázslatos fogságából. Ezek egész nap az iszapban disznó módra dagonyáztak. Így talál rájuk Odüsszeusz is.

[38] Alinei, Mario olasz kutató szerint, aki Ősi gyökér című könyvében az etruszk nyelvet egy ősmagyar nyelvnek (una lingua archaica ungarese) tekint.

[39] Mahmud Tercüman, I. Szulejmán szultán bajor származású tolmácsa, diplomatája mentette ki Székesfehérvár  égő könyvtárából (1543) és ültette át oszmán-törökre

[40] "Ezt a paradicsomi vidéket ő [Paris] azonnal megkedvelte, és megparancsolta, hogy a Szikan hegy tetejére egy hatalmas várat építsenek." (‘Tárih-i Üngürüsz’ avagy a Magyarok Története).

[41] Diker, Selahi: And the whole Earth was of One Language, 1996/1999 (Wikipédia).

[42] Feltehetően kimmerekről van szó. Kimmerek a brit-kelták ősei, és kimmerek (kimberek) éltek a Rajna-Majna vidékén is, a teutonok szomszédságában. A kimmereket az asszírok gimmirainak nevezték.

[43] Berenik Anna: A félre-magyarázott Anonymus: 1. rész 'Magurától Lebediáig, 62. old.

[44] Ellis P.B.: Die Druiden (A Druidák), 127. old.

[45] Vetráb József Kadocsa: Trójaiak, Szikamberek, Szikánk, Frankok… I. (elküldött írásáért hálás köszönet).

[46] Wikipédia (angol): The Franks - Mythological origins.

[47] Vetráb J.  Kadocsa: Magyarságtudományi Füzetek, 21., A magyarság és a Nyugat / A kelta kapcsolat,  53. old.

[48] Ausztriai előnevű Priam király nem létezett annál az egyszerű oknál fogva, hogy Ausztria sem létezett egészen a XI. századik. A jelzett terület elnevezése e Priam korában, a Kr.u. IV. században a latin Pannonia Superior (Felső-Pannónia) noricumi része… (Vetráb József Kadocsa magyarázata, u.o., 55. old.)

[49] Vetráb J.  Kadocsa: Magyarságtudományi Füzetek, 21., A magyarság és a Nyugat / A kelta kapcsolat,  55. old.

[50] Vetráb J.  Kadocsa: Magyarságtudományi Füzetek, 21., u.o.,  58-59. old.

[51] Nevük a kelta MAG mező szón alapszik, tehát: neomagos ~ newmag = magyarul „újmezei”.

[52] Népének a Meotiszból való elvándorolását elhatározó Marcomer, a feljebb említett Chlodio nagyapja volt. Marcomer meotiszi „szkíta” király neve, feltehetően „Fürgeló” vagy „Fürgelovas” értelemmel bír, lásd keltául: óír MARCA marha, ló, ír MARC-ach lovas + ír MEAR fürge.

[53] Wikipedia.

[54] Sylvia und Paul F. Botheroyd: Lexikon der keltischen Mythologie,  295-296. old.

[55] Caitlín und John Matthews: Das große Handbuch der keltischen Weisheit, 17-26. old.

[56] Sylvia und Paul F. Botheroyd: Lexikon der keltischen Mythologie, 318. old.

[57] Sylvia und Paul F. Botheroyd: Lexikon der keltischen Mythologie, 160. old.

[58] Timaru-Kast Sándor: A Fehérló Fiai, 75. old.

[59] Sylvia und Paul F. Botheroyd: Lexikon der keltischen Mythologie, 413. old.

[60] Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták, 88. old.

[61] Caitlín und John Matthews: Das große Handbuch der keltischen Weisheit, 71. old.

[62] Caitlín und John Matthews: Das große Handbuch der keltischen Weisheit, 42. old.

[63] Ardenne – kelta eredetű szó, értelme: „Erdőhona” (Erdőség) ó vö. Erdély.

[64] Wikipédia: Nemetes – „Denkschriften der Kaiserkichen Akademie der Wissenschaften” – Wien (Bécs), 1867. Csak az angol változatban maradt meg egy rövid megjegyzés, a német változatban ezt sötét kezek törölték! Éjjen a szólásszabadság, a szabad vélemény kinyilvánítása! A hivatalosított történészek ezt nem csípik. Íme egy újabb bizonyítéka annak, hogy a polcon ülők, az adófizetők pénzén élősködők rettegnek az igazmondás elhangzásától. à „A történelemírás az a hazugsággyűjtemény mellyel többnyire mindenki (minden hivatalsított, politikai megrendelésre dolgozó történész) egyetért.” – mondta Napóleon Bonaparte.

[65] Neve az 1000 körül Gizella királyné által betelepített királyi vadászok származásával állhat kapcsolatban.

[66] Origo gentis – Fredegar-Krónika (7. sz.) szerint Chlodio felesége mikor a tengerben fürdik, hírtelen egy tengeri szörny (bestia Neptuni) szökik elő, amely egy „Quinotaurus”-ra emlékeztetett, és ő megszüli, a később Merowechnek nevezett fiut. A latin szöveg fogalmazása kissé zavaros, és ezért nyitva hagyja azt a kérdést, hogy Chlodio felesége, vagy maga a szörny szüli meg a kisbabát, aki majd a „merovingok” atyja lesz. (à Krusch, B.: Monumenta germaniae Historica – Scriptores rerum Merovingicarum, 2. kötet, 95. old. szerint).

[67] Álmos az első vezér. Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik essztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő multán Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkitíának, aki feleségül vette Dentu-Mogyerben (Dentumoger) Önedbelia vezérének Emes nevű lányát (filiam Eune du beli anni ducis – nomine Emesu). Ettől fia született, aki az Álmos (Almus) nevet kapta. Azonban isten csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt… (Anonymus: Gesta Hungarorum).

[68] Magyarul: jól jegyezd meg! Semmi sem új a nap alatt. A történelem mindig ismétli magát. A múltban Róma,

    ma Brüsszel, régen egyházadó, ma bankadó… (no comment).

[69] Förster, O., Spielvogel, G., Nägele, G.: Auf der Suche nach dem Gold der Kelten, 52. old.

[70] Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták, 31-32. old. [à Atlas zur Weltgeschichte nyomán]

[71] Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták, 32. old.

[72] Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták, 32. old.

[73] Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták, 32. old. [à Atlas zur Weltgeschichte, 15.old. nyomán].

[74] Förster, O., Spielvogel, G., Nägele,G.: Auf der Suche nach dem Gold der Kelten, 51. old.

[75] Cunliffe, B.: Illustrierte Vor- und Frühgeschichte Europas, 11. old. Ugyan ő írja, hogy a kelták és a szkíták Európában való megérkezésével beindult „Európa keletiesítése” (’Die Kulturen der alten Welt’, 2000). Továbbá, az oxfordi egyetem professzora a dákokat is kelta-szkíta keverék népnek tekinti (’Die Kelten’, 2000).

[76] Cunliffe, B.: Illustrierte Vor- und Frühgeschichte Europas, 283. old.

[77] Matthews, Caitlín: Kelta hagyományok, 13-14. old.

[78] Éleuére, Christiane: L’Europe des Celtes / Die Kelten, 17. old.

[79] Kinder, H. / Hilgemann, W.: Atlas zur Weltgeschichte (Band I), 21. old.

[80] Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták, 23. old.

[81] Németül „HÜNEN-/ (régiesen) HIUNEN-gräber” – szó szerint: HUN-sírok  (> Kluge, F: Etymologisches Wörterbuch der Deutschen Sprache, 388. old.).  A 13. századtól a HÜNE „óriás” értelmet is kap. Lásd még: HÜNENHAFT óriási, hatalmas. A HUNNE hun a hunok népneve csak a humanizmus korában született meg.

[82] Írül SÍDH, vels SÍR sírhalom, tündérdomb; ír TUAIM a sírhely (TEM-et-ő) egyik másik neve.

[83] Förster, O., Spielvogel, G., Nägele, G: Auf der Suche nach dem Gold der Kelten , 51. old.

[84] Förster, O., Spielvogel, G., Nägele, G.: Auf der Suche nach dem Gold der Kelten, 53-55. old.

[85] Grandpierre K. Endre: Attila és a hunok, 25-26./29. old. (Hérodotosz, i.e. 440/1989, IV. könyv, 5. fejezet)

[86] Bajkán L.: Fehér Lovakról, 41-43. old.

[87] Caitlín und John Matthews: Das große Handbuch der keltischen Weisheit, 85-86. old.

[88] Pitkin guides: King Arthur, 14. old.

[89] Bajkán László: Fehér Lovakról, 7-8. old.

[90] Bajkán László: Fehér Lovakról, 27. old.

[91] Bajkán László: Fehér Lovakról, 35.old.

[92] Bajkán László: Fehér Lovakról, 51-52.old.

[93] Zsombori Sándor: Ősi jelképek árpád-házi királyaink pénzein, 13.old.

[94] Zsombori Sándor: Ősi jelképek árpád-házi királyaink pénzein, 24.old.

[95] Zsombori Sándor: Ősi jelképek árpád-házi királyaink pénzein, 32.old.

[96] Zsombori Sándor: Ősi jelképek Árpád-házi királyaink pénzein, 32. old.

[97] Innen származik az a hiedelem (klisé) miszerint a kelták vörös hajúak. A mai ír lakosságnak is csak elenyésző 3-4%-a vörös hajú [à Susanne Tschirner: Irland, 19. old.]. Bretagnéban vagy Walesben ez az arány 1% alatti. A kelták (írek, skótok, velsek, bretonok) döntő többsége (95% felett) barna hajú. 

[98] Vö. ír BRÓG  rövidszárú csizma / BRÓGAN ó magyar VARGA

[99] Botos, Margaret: Horse-archers and „Head-hunters”: The Fearsome Warriors of the East and the West, Magyarságtudományi Füzetek, 7. old. (The Sky is Falling!)

[100] A Nagy Göncöl a mondában Arthur szekere.

[101] Yeats, W.B.: Irish Fairy and Folk Tales,  23-24. old.

[102] Garam Éva, Kiss Attila: Népvándorlás kori aranykincsek a Magyar Nemzeti Múzeumban, 8. old.

[103] Csomor Lajos: Őfelsége, a Magyar Szent Korona, 157. old.

[104] A koponyalékelés tudományát ismereték az amerikai inkák is.

[105] Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták, 46. old. 

[106] Susanne Tschirner: Irland, 20. old.

Breton lányok népviseletben.