Kelták és Magyarok
Timaru-Kast Sándor
KELTÁK ÉS MAGYAROK
A magyarok eredete és az Őshaza
„Mi nem a
történelemírásra alapozunk, hanem emlékeinkre; a történelmünket elnyomóink, a
felettünk uralkodók írták. Légy óvatos minden olyan emberrel szemben, akim
kioltani akarja az igazság tüzét, az emlékeink lángját.” – figyelmeztet egy Navajo indián mondás.
A történelemírás
az a hazugsággyűjtemény, mellyel többnyire mindenki egyetért. – mondta hajdan nagyon találóan Napóleon Bonaparte.
Ugyanakkor, egyik
közmondásunk arra bíztat, hogy:
Az jut el a
forrásig, aki az ár ellen úszik, mert csak döglött halak úsznak az árral.
A keltákról – A
keltákat először Hérodotosz, a történelem atyja, közvetve említi meg, a szkíta
eredetmondák közlése kapcsán. Ők voltak a második Thargitaosz-fiú, Arpoxais,
vezette gelonok. Én, a gelonokban a kelták őseit vélem felfedezni, akik majd
Nyugatra költöztek.
A mondából
tudjuk, hogy a legkisebbik fiú, Koloxais, népe maradt az őshazában, az
Anyahonban. Fivérei által vezetett népek pedig tovaköltöznek.
A szkíta eredetmonda egyetlenegy nép történetét írja
le, amely isteni akarat folytán három testvérnépre oszlik. Két testvérnép
kiválik az ősnépből és elhagyja az Őshazát, majd külön-külön letelepedik. A
különválás után, a három testvérnép külön fejlődésnek indul, külön utakon járva
külön történelmet ír, de ősi gyökereit máig megtartotta.
Ezekkel az okosságokkal
felvértezve, induljunk el a forrás felé.
Ha valaki úgy érzi majd, hogy
rossz filmbe csöppent, mintha a magyar múltról szóló előadás hallgatna vagy a
magyar ősi mondavilág képeit látná, azt biztosítani szeretném, hogy ami úgy néz
ki az, az is, ami hasonló, vagy horribile dictu, netán azonos, az nem a
véletlen műve.
A kelták
A keltákról bőven
megemlékeznek a középkori krónikák, úgy a brit, mint a ófrancia, és még magyar krónikák is, így az Írország
Honfoglalások Könyve, a Historia Regnum Britanniae, a Fredegar-krónika meg a
többi ófrancia krónikák, a magyar Tarih-i Üngürüsz és a Képes Krónika. A
középkori krónikák abban mind egyetértenek, hogy a kelták (szkíta) őseit trójai
menekülteknek írják le, a Tróját megsemmisítő háború utáni anatóliai
menekülőinek, akik Európába érkezve letelepedtek. A krónikák szerint első
lépésben letelepedtek Pannóniába és Galliába, illetve a Turánba is eljutottak.
Innen majd ugyancsak a Kárpát-medence felé indultak el, de előbb még
megpihentek a Meotiszban, megsokasodni és megerősödni.
A Kárpát-medencéből kiindulva, a
Duna vonalát követve, benépesítették az Alpok alját a Duna-Majna-Rajna
vonaláig, és a Brit-szigetekre is megérkeztek.
Kik
voltak és honnan jöttek a kelták?
„Az
első, e földön [Magyarországon] lakó nép, melynek neve megmaradt, a kelta nép volt, mely Krisztus születése
előtt 5 - 6 száz esztendővel rajzott ki Ázsiából. Ez a nép már ismerte a kőnél,
bronznál tökéletesebb vasat. Ez már vasból kovácsolt fegyverrel foglalta el a
földet, lett ura ennek a hazának. Művelte a földet, foglalkozott
állattenyésztéssel, űzte a kereskedést...“ – írja Benedek Elek ‘Hazánk
története’ (1927/1995, 5. old.) című könyvében.
Ha a keltákról szó esik, mindenkinek eszébe jut Asterix rajzfilm figura, de eszünkbe
jut az is, hogy az, aki Első Szentkirályunk fejére tette a koronát ugyancsak
egy „kelta“ volt ? – Asterik. A
turistát, aki Budapestre látogat, természetesen felviszik a Gellérthegyre
(KELEN-hegyre). Itt menhírek őrzik a kelták emlékét. Vajon hány magyar tudja,
hogy Budapesten a 3-ik kerületben van egy ‘Kelta utca’ is, vagy hogy maga
Budapest is egy ősi kelta település helyén épült: Aquincum. E római kori név nyilván a település ősi kelta nevének
fordítása (vagy latinosítása), amely feltehetően AUBHWN [ejtsd: AVÚN] „Vízhon”
volt („Ofen” a koraközépkorban a város német neve, aminek semmi köze a német
kemencékhez). Tőle északra emelkedett hajdan a SICAMBRIA büszke kelta vára, aminek
neve SICAN[1]-BHARR
lehetett ellatinosítása előtt, azaz ‘Szék-bérces’ (magas dombon álló ‘Szék’) –
ilyen (is) volt hajdan a magyar nyelv szerkezete, lásd még: ‘Hegy-magas’ a
Balatonnál vagy ‘Becs-kerek’ a
Bánságban. Írül SUÍOCHAN [szíkán] azt
jelenti, hogy: szék, ülés, pad; szék >
székhely, lakhely; ülés, gyűlés, törvényszéki ülés(-szak) [ó vö. ótörök SÄKU szék, tatár SEKE pad,
japán SEKI ülés,
ülőhely] + BARR csúcs, bérc.
Myles
Dillon és Nora Chadwick szerint a brit szigeteken az első kelta települések a
korai bronzkorban (Kr.e. 1180 körül) jelentek meg, ők Anglia kőkorszakvégi
őslakóit is protokeltáknak minősítik. Leon E. Stover és Bruce Kraig angol
régészek Wessex és Magyarország egyes történelem előtti korból származó
leleteiből arra következtetett, hogy a kelták talán már a harmadik évezredben
is jelen voltak Európában. Régen meghaladta az idő azoknak a 19. századi
nyelvészeknek és néprajz-kutatóknak elképzeléseit, akik indoeurópai eredetűnek
vélték a keltákat...(Caitlín Matthews, 2000)[2]
A kelták nyugatra vándorlásakor még Nyugat-Európa
középső részét, az Alpok északi lejtőitől a németföldi Középhegységig, azaz a
Duna-Majna-Rajna vidékét sűrű és kiterjedt erdők borították. Itt számottevő
lakossággal nem lehet számítani.
Valamikor
háromezer évvel ezelőtt az égetéses erdőirtások mennyisége Nyugat-Európában
ismét ugrásszerűen megnő, amire a talajrétegekben talált elégett fa és faszén
mennyisége után lehet következtetni. Ez azzal függ össze, hogy belső-ázsiai
(eurázsiai) lovasnépek fokozatosan Nyugat-Európába nyomultak. Arra a kérdésre,
hogy miért indultak el Nyugat felé, egyértelmű választ nem kapunk: talán ez a
túlnépesedéssel magyarázható, de lehet, hogy klímaváltozások is okolhatók
ezért. A terjeszkedést, illetve elvándorlást azt tette lehetővé, hogy ezen
lovasnépeknek sikerült szállításra alkalmas szekereket gyártani és olyan izmos
lovakat kitenyészteni, amelyek elég erősek voltak ahhoz, hogy ezeket a
szekereket hosszú távolságokra elhúzzák. Ehhez a terjeszkedéshez tartozik
egyébként a szkíták és a kimmerek (a kelták egyik ősének) a (hon)foglaló és
portyázó hadjárata is, az utóbbiak, amikor a Duna-medencébe benyomultak,
magukkal rángatták a trákokat is a Balkán északi tájaira. (Förster, Spielvogel,
Nägele)[3]
A keltákat Ephorosz,
a Kr.e. 4. században élő görög krónikás, a szkítákkal, a perzsákkal és a
líbiaiakkal együtt a világ legnagyobb népéi közé sorolja. A kelták népesítették
be Európát a Brit-szigetektől az Al-Dunáig és még azon is túl, Scythia és
Kis-Ázsia felé. Kr.e. 500 körül egész Európa "kelta kézen" volt.
A keltákról részletesen megemlékeznek a régi francia
írások, mint az ófrancia krónika is, szerzőjeként Gregorius de Tour-t
(540-594) tartják számon, valamint a Fredegar gyűjtemény és a Frankok
története a 7-8. századból, ismeretlen szerzőktől feljegyezve. A régi
krónikások a keltákat "frankoknak" nevezik, és Trójából származtatják
őket. Az ófrancia krónika megjegyzi, hogy: „a frankok (a bretonok) rokonai a
magyaroknak és a törököknek, mert mindhárman ugyanattól a Troillustól, Trója
királyától származtak.” – olvasható a Francia Akadémia honlapján a
világhálón. A frank szó bretonul szabadot jelent, így a frankok törzse a
"szabadok" törzsét jelölte. Attila sikeres galliai hadjárata után
megalakult a független, a „Szabad Birodalom” (breton „Bro Frankíz”) – amit a
történelem „Frank birodalom”-nak nevez.
A kelták krónikásaink előtt sem voltak ismeretlenek. A
Képes Krónika első részében, Josephus Flaviusra és Ieronimusra hivatkozva Noé
három fiairól ad rövid tájékoztatót: "szétszéledtek három részébe a
világnak, Sam Ázsiát, Cam Afrikát, Japhet Európát kapta osztályrészül."
(Berenik)[4].
Josephus Flavius-nak ‘A zsidók történeté’-ből tudjuk, hogy ennek a Japhetnek
hét fia volt (> hettiták ?), "akiknek országai az ázsiai Taurus és
Amanus hegyeitől a Tanais (Don) folyóig és Gadiráig terjedtek Európában."
Ezek a területek addig lakatlanok voltak, így az ott letelepedő népek saját
neveiket adták. A zsidó történész Japhet fiainak nevét is ismerteti: Gomár,
Magóg, Madai, Javán, Tubál, Mosoch és Thyras. Népük tőlük kapta nevét: "Így
hívták egykor a mostani galatákat gomároknak és a mostani Scythákat magogoknak
ősapjuk Magóg után..." – mondja Flavius.
A Képes Krónika a galatákat GALLOK-nak nevezi, és azt írja, hogy Trója eleste
után Pannóniába menekültek.
Összegezve,
tehát, Japhet fiától, GOMÁR-tól származtak a kelták (gallok, galaták) és testvérétől, MAGÓG-tól a magyarok (magogok, magorok, szkíták).
Az
ír hagyományban Partholón és Nemed, honfoglaló vezérek, Magóg utódai voltak (Ellis)[5].
A theológus és kozmográfus Sebastian
Münster (1489-1552) Cosmographia universalis harmadik könyve, második
fejezetében (A régi frankok, ahogy Galliába költöztek) olvashatjuk, hogy: Miután
Ilium városa vagy Trója elpusztult, Priamus unokái a Hellespontos tengerén
jöttek át és a Meotiszi Tengeren telepedtek le és maguk fölé egy királyt tettek.
De mivel a gótok, akik tőlük nem messze éltek, háborúban gyakran támadták őket,
és nem tudtak eléggé védekezni, királyuk Marcomirus tanácsot tartott az ország
uraival, hogy azt az országot, Scythia nevüt, elhagyják, és új országot
keressenek, ahol nyugton élhetnének. (…) Azután Krisztus születése előtt
433-ban ezek a szkíták, Marcomirus és népe Németországba jöttek, ott
letelepedtek azon a helyen, ahol most Gellern és Hollandia van: akkor a szászok
Neomagos-nak nevezték őket, németül Newmag… (Berenik).
Nemed („Nemes”)
kelta vezér honfoglalásának mondája a krónika közlésével teljesen megegyezik.
Noviomagus a mai Speyer régi neve. Itt a mai Speyernél, közpkori nevén: Civitas
Nemetum, a német Pfalz tartományban, a Rajna és a Mosel között telepedtek le a
„nemet(es)ek”. Őket a mai történelemírás keltának tekint. Itt állott hajdan a
rómaiak által Mogontiumnak (a mai Mainz) hívott város, amely nevét a kelta
Napisten neve után kapta (latinul: Mogon), meg a rómaiak által Bormatiának
(Worms) mondott, a kelta alapítású BORMAT „Bórföld” városa is. Ez a vidék a
kelta kurgánok („Hünengräber”) vidéke, a Hunsrück („Hunhát”) lábánál. Utóbbinak
neve a hun nép nevéből származik, ezt alátámasztja az is, hogy a nép ajkán a
hegyhátat körülölelő környéki dombokon álló kőből épült védőgyűrűk neve „Hunnenrige”
(Hungyűrűk)[6].
 |
| Hungyürü a Hunháton. |
A
Kárpát-medencében született, itt néppé összeforrt kelták, nyugatra
költözésükkor, sajnálatukra, nem tudták magukkal vinni az Ősanyát / Anyaistent
(Anu / Danu, a Jóanya), de nevét továbbéltették folyóik nevében. Az addig csak
„Folyónak” (Ister) nevezett hatalmas vízfolyam most nevet kapott, Danu (Jóanya)
neve nyomán Dunának nevezték. Danu nevét továbbéltették folyóikban: az angliai
és skóciai DON-ok-tól a franciaországi DON-ig, mert ők a „DANU-fiai“ (Tuatha Dé
Dannan ‘Danu’ törzse) Danu, azaz az
Istenanya gyerekei voltak. A DUNA lett a druidák „szentfolyója“ mivel benne élt
az Ősanya, DANU. Azt a vidéket, ahol kénytelenek voltak az Ősanyát, vagyis
Istent ! – hisz Anya vala az Isten – hátrahagyni, „Anyahonnak“
vagyis ANNWN-nak [ejtsd: annún] nevezték. Az ANNWN lett a „Másvilág“ neve is,
ahová szeretetteik vissza-/ megtértek. Ez volt másik nevén az „Asszony országa“
– a BANNWN [ejtsd: bannún], szó szerint: NÉNE-/ BANYA-HON[7]. BANNÚN
nevében könnyen felismerhetjük a későbbi latin „Pannóniá“-t, a DANU/DUNA országát, a „Jóanya“, a Boldogasszony, a későbbi „Szűzanya“ országát.
Ezt az országot még úgy is hívták, hogy MAGH MÁR,
magyarul: „Mező-széles”, amely „édes
langyvizű folyók országa“ hol „bő
választéka mézsernek és bornak“ és ahol „fedhetetlen
szép emberek“ élnek; ebben az országban „nincs
sem ‘enyém’ sem ‘tiéd’ [...] vendéglátóink pompás öltözete kész gyönyörűsége a
szemnek; gyűszűvirág-színű árnyalatokban tündökölnek az orcák“ és „bár szép elnézni Fál Síkságát (írországi
„alföld“), Magh Már után kopár vidéknek
tetszik...“ (Mac Cana)[8]
Európában csak egy „Széles Mező“ (Magh Már) van, ahol még
ma is elevenen él az „Ősanya“ emléke: Magyarország a „Boldogasszony országa“ –
Európában egyedülállóan !...
Figyelemre
méltó, hogy Írország is az „Isten anyjának országa”: Az a tisztelet, amely a
pogány Írországban az istennő (ANU, DANU) számos megjelenési fórmáját övezte,
részben átszállt a Szűzanyára. A kelta társadalomban az anya központi
szerepéről egy a szájhagyományban fennmaradt, a Hebridákról származó mondás
szól: „Isten szívében egy anya szíve van.” (Matthews, 2000)[9]
Érthető
tehát, hogy az íreknek is csakis „Anyaországuk” van. Margaret Mac Curtain, ír
történész így vélekedik: Az agresszív-imperialista országoknak egy
„Apaország”-uk (pátriájuk) van, míg, az évszázadokig idegen uralmat megszenvedő
országoknak, mint amilyen Írország is, Anyaországa van. ([10])
 |
| Dá Chich Annan - Az Anu Csecsei (Írország) |
William
Butler Yeats (1865 – 1939), ír költő, aki az íreket „a Nyugat magyarjainak”
nevezte, végigjárta az ír vidéket, és gyűjtötte az ír népmeséket, mind annak
idején nálunk Benedek Elek a székely-magyar népmeséket. Ezeket két jelentősebb
gyűjteményben angolul jelentetette meg: Fairy and Folk Tales of the Irish
Peasantry – Az ír parasztság tündér és népmeséi (1888), Irish Fairy
Tales – Ír tündér mesék (1892).
Dr. Selahi Diker, török történész, „And the
Whole Earth Was Of One Language” 1996-ban illetve 1999-ben kiadott könyve,
„Türk Dili’nin Beş Bin Yılı” (A török nyelv öt évezrede) című hetedik
fejezetében írja, hogy az ógörögben nem ejtették ki a kezdő „h” hangot (ma sem,
ezért áll „Ellas” a „Hellas” helyett), csak ha ezt egy kemény mássalhangzóhoz
(T, K) kapcsolták. Így a kezdő H-hangot TH vagy X (kh) betűre cserélték fel,
ami egyszerűen az „érdes kilégzést” jelölte. Sőt, írásban sokszor átalakult Q
betűre, ami ugyancsak a „h”-hang kemény kiejtése volt. Így nyilvánvaló, hogy
„Thargitaosz” király nevében, ha a görögösített végződést elhagyjuk, valójában
a „Hargita” neve olvasandó.
Koloxaisz,
tehát, az a harmadik fiú, aki az atyja országát örökli a Hargita ősi földjén.
Mellékneve alapján – írja Hérodotosz – népét Skolotoknak hívták. A
skolotok/szkoloszok neve, mint említettem, közel áll a latin „siculus”-hoz, a
székelyek középkori nevéhez. Így ezért nyilvánvaló, hogy Hérodotosz a
szkoloszok (skolotok) alatt a ma is a Hargita földjén élő székelyeket érthette.
Az
ótörökben KAL- az, aki hátra marad – vö. kelta, ír CÚL hát, CÚL-igh hátrálni,
visszavonulni, magyar KULL-og lassan
bandukol, vonakodva megy, nagyon lemarad.
Tehát,
KÁL (magyar Kál – ír Cael, Caelan erős harcos, főnök), a kelta Kai, vels
Cai, illetve az Artúri legendakörból ismert Sir Kay, a magyar Kál (lásd: a 10.
század első felében élő Kál harka[11],
Bulcsú harka apja és a Kál nemzetség névadója) annak a fiúnak a neve, aki az
apai birtokot örökli, a család háztüzét hivatott volt őrizni, kicsi korától
fogva, akkor is mikor a bátyai kilovagoltak apjukkal vadászni. Háborúban
vonulás esetén, ő volt a hátvéd, aki a hont, a szülőföldet megvédte, népének
őshazája nyugalma felől őrködött.
A
szkíta eredetmondában nem véletlenül születtek meg ezek a nevek, nem véletlenül
KÁL vagy KOLOS az, aki az istenek akaratából az ősi Hargita földjének a
fejedelme lett, és uralkodott népe, a székelyek felett, őrizte a székelyek ősi
földjét. (Lásd még: Kolozsvár).
Tehát,
még egyszer: az ősök földjén, az öreg Hargita király birodalmát a harmadik, a
legkisebbik fiú, Kál (Koloxais) örökölte, míg a bátyai, Lipoxais és Arpoxais,
az ősi hagyomány szerint, az istenek akarata szerint, népükkel továbbköltöztek.
Lényeges kérdés az, hogy ki volt a két nagyobbik fivér, kik voltak az általuk
alapított, vezetett „népek”, és ezek hová költöztek, amikor elhagyták az
őshazát. Ezen izgalmas kérdésekre – legalábbis részben – választ kapunk
Hérodotosz által lejegyzett szkíta eredetmonda másik változatából, a szkíta
világ peremére költözött görögöktől hallottak alapján leírt mondaváltozatban.
Mielőtt
rátérnénk ennek a mondaváltozatnak az ismertetésére, egyet le kell
szükségszerűen szögezni, éspedig:
A szkíta eredetmonda
egyetlenegy nép történetét meséli, amely isteni akarat folytán három
testvérnépre oszlik. Két testvérnép kiválik az ősnépből és elhagyja az őshazát,
majd külön-külön letelepedik. A harmadik testvérnép pedig az ősök földjén
maradt, és ott él ma is. A különválás után, a három testvérnép külön
fejlődésnek indul, külön utakon járva, külön történelmet ír, de az ősi
gyökereit sosem veszítette el.
A második
mondaváltozatban ősapaként Héraklész (Hercules) személye jelenik meg.
Nyilvánvaló, hogy a görög hős neve egy olyan szkíta ős-hős nevét helyettesíti,
akit a görögök Héraklésszel azonosítottak. Vagyis, ő maga a Naphős, a Napisten.
Akárcsak az első mondaváltozatban, ahol Hérodotosz Jupitert teszi meg a szkíták
ősnemzőjének, itt is, a második mondaváltozatban, maga Isten, a Napisten
(Héraklész, Zeusz fia) a szkíta ősatya. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy
Héraklészt a Rodosz szigetén élő „görögök” Magar (Makar[12])
névvel illették, szépen kikerekedik a szkíták eredete. Josephus Flavius-nak ‘A
zsidók történeté’-ből tudjuk, hogy a szkíták Magógtól, Japhet fiától
származtak, ezért hívták őket az ősi időkben magogoknak, azaz „magoroknak”.
[1] "Ezt a paradicsomi vidéket ő [Páris] azonnal megkedvelte, és
megparancsolta, hogy a Szikan hegy tetejére egy
hatalmas várat építsenek." (‘Tárih-i Üngürüsz’ avagy a Magyarok
Története).
[2] Matthews, Caitlín: Kelta hagyományok, 13-14. old.
[3] Förster, O., Spielvogel, G., Nägele, G.: Auf der Suche nach dem Gold
der Kelten, 52. old.
[4] Berenik Anna: A
félre-magyarázott Anonymus: 1. rész 'Magurától Lebediáig, 62. old.
[5] Ellis P.B.: Die Druiden (A Druidák), 127. old.
[6] Wikipedia: Hunsrück – Namensherkunft.
[7] Írül BAN férjes asszony, öregasszony – vö. BÉ fiatal (férjetlen)
asszony.
[8] Mac Cana, P.: Kelta Mitológia, 125. old.
[9] Matthews, Caitlín: Kelta hagyományok, 165. old.
[10] Susanne Tschirner: Irland, 20. old.
[11] Wikipédia: Kál harka (Györffy György István király és műve című
könyve nyomán).
[12] Görög: makasriosz – magyarul „áldott, boldog, szerencsés, gazdag”.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése