Timaru-Kast Sándor

AZ ETRUSZK REJTÉLY

            Rejtély, egy homályos dolog, amit az ész világosan, értelmesen felfogni nem képes, midőn annak más dolgokkal összefüggését át nem látja. Különösen, megfejteni, kitalálni való feladat, pl. szó, vagy eszme, képes kifejezésekbe burkolva, milyenek az úgynevezett rejtettszók, vagy találós mesék. Rejtélyes az, aminek értelme, jelentése ami felfogásunkhoz képest homályos, el van takarva, vagy amit nem értünk. Ezen szavak alapja a rejt ige. Az aki rejt, elrejt, az valamit úgy eltesz, eldug, hogy mások észre ne vegyék, meg ne lássák, meg ne találják, ami bizonyos takaró, lepel, burok által szokott történni. (Czuczor-Fogarasi)[1]

            A Wikipédia szerint pedig, a „rejtély” egy olyan tárgy vagy esemény amelyre nem ismert észszerű magyarázat. A rejtély lehet fiktív is, amikor például egy regényben szerepel. A rejtélyek közé sorolhatók a csodák is. A legtöbb rejtélyt a történelem során sikerül tisztázni, okaira tudományos magyarázatot adni. Léteznek kreált rejtélyek is. Ezeket sokszor politikai hátterű, esetleg „tudományos” köntösbe burkolt dogmák szorításában „kreált” titkok. A titok egy ismeret elrejtése mások elöl, megfejtését egy vagy több ember ismeri. Persze, ha a titok ismerője meghal, és később ezt nem sikerül megfejteni, a titokból rejtély lesz. Vannak olyan titkok, amelyet ismerőik nem akarnak nyilvánosságra hozni, csak a beavatottaknak tárják fel őket. Ilyenkor alakulnak ki a titkos társaságok. Ez utóbbiak motivációja különböző lehet: politikai, tudományos, vallásos stb. vagy ezek vegyesen. Közismert titkos társaság a szabadkőműves mozgalom. (Wikipédia nyomán)[2]

            A fentebb elhangzottak tökéletesen ráillenek az „etruszk rejtély” fogalmára, bármelyik oldaláról közelítjük meg. Rejtély az eredetük, a történelmük, az írásuk, bármennyire is akaratoskodnak egyes kutatók vagy önjelölt mindentudók. Ez a rejtély nyilván egy „csinált” (kreált) titok, melynek kotyvasztása már az ókorban elkezdődött. Az, ami addig bizonyára (köz)ismert volt – az a tudás, amit már időszámításunk előtt is apáról-fiúra adtak át – az, hírtelen ismeretlené vált. Így lett az etruszkok eredete is egy hétpecsétes titok, amit úgymond politikai, már akkor az ókorban is megnyilvánuló, irigységből fakadó nacionalista indítékkal kovácsolt vasládába zártak. A mai hivatalos történelemírás állása szerint: Az etruszkok ez idáig ismeretlen eredetű ókori nép Közép-Itáliában, akik a Római Birodalom felemelkedése előtt a legjelentősebb civilizációt hozták létre. Saját elnevezésük mek volt, de egyes kutatók szerint rasz(e)na (Halikarnasszoszi Dionüsziosz állítása nyomán), ami inkább országrészt, tartományt jelenthetett. Latin nevükből (etrusci > *trusci > tusci) ered a mai Toszkána neve. Származásukról már az ókor óta számos elmélet született. Hérodotosz szerint Kis-Ázsiából vándoroltak be, Halikarnasszoszi Dionüsziosz szerint őslakók voltak, egy modern elmélet (Pallottino, ill. Altheim) pedig azt állítja, hogy az etruszk nép a bevándorló indoeurópai népek és az őslakó mediterrán népesség egybeolvadásából jött létre. A 20. század második felében egyre több mítoszról derült ki, hogy nagyon is valós történeti magja van. Így az etruszkok származására nézve fontos momentumnak tűnik, hogy a Vilusza állammal kapcsolatos hettita dokumentumok ta-ru-ú-i-ša vagy ta-ru-i-ša nevet használnak Trója városára. Ez a névalak pedig kapcsolatot teremt az egyiptomi turusa népével, amely az ógörög nyelvben türszénosz lett. A Trója–etruszk kapcsolatot az Aeneis-féle eredetmítoszt erősíti meg. (Wikipédia)[3]

Etruszk táncospár (Tarchuna / Tarquinia, Museo Nazionale)

Etruszk írás, váza (Cleusin / Clusium / Chiusi, Museo Etrusco)

            Ezen felül már régebben is felmerült az etruszkok és a magyarok rokonságának gondolata. Az etruszk-magyar nyelvi rokonságot először 1874-ben vetette fel Isaac Taylor brit tudós pap. Mario Alinei neves olasz nyelvész, felelevenítette ezt az elméletet, és 2003-ban megjelent könyvében azon elméletének ad hangot, mely szerint az etruszk nyelv a magyar nyelv egy archaikus formája (Etrusco: una form arcaica di ungherese)[4], s így az etruszkok a magyarokhoz köthetőek és a finnugor nyelvcsaládba tartoztak. Elmélete végkövetkeztetése szerint az etruszkok a Kárpát-medencéből származnak, onnan vándoroltak dél felé, vettek részt a tengeri népek vándorlásaiban, majd telepedtek le Itáliában. Alinei feltevését olyan etruszk szakértők vettették el, mint Giulio M. Facchetti, A. Marcantonio, előbbi mint elvetemült indogermanista, utóbbi eleve azért, mert véleménye szerint „finnugor” nyelvcsalád nem is létezik. Ebbe a sorba beállt természetesen Brogyáni Béla magyar nyelvtörténész is, akinek rettenetesen viszketett, hogy beleszóljon ő is a vitába, hogy újra becsmérelje a magyar nyelvet és a magyar múltat. Érdekes, azért még senki sem hőbörgött, hogy az ős-etruszk egy indogermán nyelvet beszélt volna, de aztán, miután átkelt az Alpokon, ezt azon nyomban el is felejtette, és elkezdett magyarosan ragozni. A ma ismert etruszk nyelvnek semmi köze sincsen az indogermánhoz. Van ellenben egy jó pár etruszk szó, amit a latinok átvettek (örököltek), és továbbörököltették a mai, indogermánnak mondott nyelvekbe. (Wikipédia)[5]

            A mai tudományos álláspont szerint, mindhárom elméletnek igaza lehet. Ezt modern genetikai vizsgálatok is alátámasztják. Vegyük most sorra az ismert történelmi tényeket.

Őslakosság: A bronzkorra (az i.e. 2. évezred közepétől) Itália területén két kultúrkör alakult ki: az északi Pó-vidéki kultúra három jellemző településformájával: a palaffita cölöpépítmények, a torbierék, azaz tőzegmocsárra épített falvak, és a terramare-cölöpépítmények, amelyek felépítésükben a római castrum elődjének tekinthetők, és a közép-, illetve dél-itáliai barlangkultúra, az appennini-kultúra (olasz néven extraterramarricoli), amelynek népei transzhumáló pásztorkodást űztek (italikus népek ősei). Itália őslakosságáról, mivel összeolvadt a betelepülőkkel, helyneveken és néhány szón túl kevés emléke maradt. Az őshonos népekhez tartoztak még északon a ligurok és az eugenusok, valamint az őslakosság a nagy szigeteken, Szardínián (ős-szárdok), Korzikán és Szicíliában (protosiculi).

A bronzkor végén (i. e. 2. évezred – 1. évezred fordulóján) az európai urnamezős kultúrának helyi változataként kialakult a Proto-Villanova műveltség. Ide telepednek le az első hullámban érkező, a Kárpát-medencéből kivándorló agathyrszek (i.e. 8-6. század, kései bronz – korai vaskor, urnamezős-temetők), hogy létrehozzák a Villanova-műveltséget, az ebből kialakuló etruszk civilizáció alapját. Érkezésükkor az őshonos, ú.n. italikus népek java része, elmaradottságukból fakadó félelemből, a hegyek közé, illetve délre menekült. Nyelvi szempontból őket két nagy csoportra oszthatjuk: a latin–faliszkuszi és az oscus–umber csoportra. Az előbbiek közé tartozott a latin és a faliszkuszi, az utóbbiak közé pedig az umber, szamnisz, szabin, volscus, hernicus, aequus, marsus és lucanus nép. A latinok a Tiberistől délre, a róluk elnevezett Latiumban (Alba Longa, Róma, Praeneste stb.), a faliszkuszok a Tiberistől északra (Falerii, Pescennia) telepedtek le. A latinok és a faliszkuszok a későbbiekben az etruszkok déli terjeszkedésével a „határmenti” etruszk Rasena nevű tartomány részei és az etruszk műveltség élvezői lesznek. Az oscus-umber csoport népei Közép- és Dél-Itáliát foglalták el.

A vaskori Villanova-kultúra hordozói állandó frissítést kapnak északról, az Alpokon keresztül, a Kárpát-medencéből. A második hullámban bevándorolt szkíta agathyrszek (i.e. 6-4. század) „magyar” műveltségi elemeket hoztak magukkal: lovas-kultúra, nagyállattartás, asszonyok egyenjogúsága, Anyaisten-kultusz, táltosok tudása és kurgános temetkezés. Ekkor lett a toszkánból etruszk (Alinei).

Itália északkeleti részén a venétek telepedtek le (Este-kultúra). Nyelvüket, a venétet, a kutatók többnyire szintén az italikus nyelvek közé sorolják, egyesek ismeretlennek mondják, mások kelta (gall) eredetűeknek vélik. Armorica (a mai Bretagne) népét Venéteknek hívták, és ők voltak a kelták legjobb hajósai. Caesar egy egész flottát épített ellenük. Csak így tudta őket legyőzni. Észak-Itáliában a Golasecca-kultúra volt jelentős. Ez a Comói-tótól a Póig terjedt, és a 9-5. században virágzott. Elképzelhető, hogy itt már az Alpokon túlról, a Kárpát-medence felől érkező agathyrsz telepesek egyik ága, a raetek kultúrájával állunk szemben. A régészek a hallstatti urnamezős műveltség, az Alpokon túlra, délfelé való terjedésének tekintik. A raetek (későbbiekben raeto-románnak nevezett) népével ma is találkozunk a mai Dél-Bajoroszágtól, Tirolon át, a svájci Graubundenig.

Még a Proto-Villanova kultúra kialakulásával, közel egy időben települtek meg az Appennini-félsziget déli részén a Balkán-félszigetről tengeri úton érkező illír törzsek. Az illíreknek a helyi őslakossággal való összeolvadásából keletkeztek Apulia (a mai Puglia tartomány) területén a daunus, peucetius és messzáp népek – összefoglaló nevükön a japigok (Iapygi) –, valamint a mai Basilicata és Calabria tartományok vidékén az enotrus népcsoport. (A római forrásokban ezek a népek később Apuli, Sallentini és Calabri néven szerepeltek.)

A kora vaskori Itália tehát, az Etruszkföldtől délre eső vidékeken nem volt egységes. Több kisebb nép egymás mellett élő kultúrája jellemzi. Az egyes régészeti anyagok együtteseit a régészek nem mindig tudják egy-egy néphez hozzárendelni, emellett a kultúrák egymás utáni sorrendje is bizonytalan. (Wikipédia nyomán, saját kiegészítésekkel)[6]

            Róma felemelkedése előtt a legjelentősebb civilizációt az etruszkok (türrhénoi, Turuša, azaz „trójaiak”) hozták létre. Eredetük, mint már említettem, nem tisztázott, noha már az ókor óta számos elmélet próbál meg számot adni róla: Hérodotosz szerint Kis-Ázsiából (Lydiából) vándoroltak be, és megnevezi mitikus ősük (ősatyjuk) nevét: Atys is. Halikarnassosi Dionysios szerint őslakók voltak. Egy modern elmélet szerint pedig (képviselői többek között Pallottino, ill. Altheim) az etruszk nép a bevándorló indoeurópai népek, mások szerint (Mario Alinei) bevándorló magyar törzsek és az őslakó mediterrán népesség egybeolvadásából jött létre. Ahogyan Alinei fogalmaz, a magyar bevándorlás eredményezte azt, hogy a toszkánból etruszk lett.

            Az etruszk települések az i. e. 10–11. században jelentek meg először, előbb a Tirrén-tenger partján, majd a félsziget belsejében, a Tiberis (Tevere) és az Arnus (Arno) folyók közötti vidéken, a mai Toszkána és Emilia-Romagna tartományok területén. Az etruszkok nem hoztak létre kiterjedt államalakulatot, hanem keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek. Jelentősebb városaik Tarkhuna (Tarquinia), Caere (Cerveteri), Veii, Velch (Vulci), Fufluna (Populonia), Vetulonia, Clusium (Chiusi), Perusia (Perugia), Arretium (Arezzo) voltak. Ezek közül kiemelkedett Tarquinia, mely nevét a hagyomány szerint Tarchonról, az „ión szövetség mintájára” létrehozott tizenkét város szövetségének megalapítójáról nyerte. Az etruszk kultúra igen nagy hatással volt a római civilizáció kialakulására: az építészettől a várostervezésig, a vallástól az írásbeliségen át az államszervezetig, az élet csaknem minden területén felfedezhetők nyomai. (Wikipédia, u.o.)

Az etruszkok két irányból érkeztek Itáliába. Elsőnek érkeztek a kisázsiai, lydiai telepesek, akik Trója elestével kapcsolatos menekült hullámmal érkezhettek tengeri úton. Erről szól az etruszk eredetű, római költő Publius Vergilius Maro Aeneis utazása költeménye, amelyben Róma alapítását foglalja monda változatban. A Mantuában született Vergilius, aki a híres etruszk Gaius (Caius) Maecenas köréhez tartozott, ezt a mondát Augustus római császár megrendelésére írta, amit majd hivatalos eredetmondának, nemzeti mítosznak fogadtak el, miszerint Romulus és Remus megalapította Rómát i.e. 753-ban.

A trójai háború, Világháború (Mesterhazy Zsolt szerint) után egy Világ, az Óvilág addig ismert status-quoja, omlott össze. Ekkor egy világkorszak (Hősök, Héroszok kora) is lezárult. Ez volt az emberiség utolsó dicső korszaka. Ezután kezdődött el az a vaskor, az emberiség hanyatlásának mondott korszaka (Hésziodosz)[7], amit ma is elszenvedünk.

Hésziodosz görög epikus költő legfontosabb alkotásában, a Munkák és napokban a történelmet öt szakaszra (faj, genosz) osztja:

1.      Aranykor: az emberek az istenekhez hasonlóan gondtalanul, szenvedés és mindennapi munka nélkül éltek; békésen, öregedés nélkül haltak meg.

2.      Ezüstkor: kegyetlenség jellemezte és a háborúk tomboló szeretete; az emberek lázadtak minden isteni ellen és fiatalon haltak meg.

3.      Rézkor: rendkívüli fizikai erejű faj élt e korban, mely állandó háborúskodásban önmagát pusztította el.

4.      Hősök kora: nemes emberek és félistenek kora, de akik szintén háborúkban pusztították el magukat; ezek egyike a trójai háború volt.

5.      Vaskor: Hésziodosz szerint ez a hétköznapi emberek kora, ami nem kínál mást, mint szenvedést, igazságtalanságot, a jóindulat hiányát, öregedést és halált.

Mindezek alapján Hésziodosz szerint a történelemnek kontinuitása, folyamatossága és iránya van: a történelem a hanyatlás története. (Wikipédia)[8]

Halomsír (kurgán), Caisra / Cisra / Caere (Cerveteri necropoli)

A trójai háború előzményeit és kimenetelét mindenki ismeri Homérosz meséje alapján. Ennek van egy másik megközelítése is. Elsőnek vizsgáljuk meg ennek főszereplőjét, „trójai” vagy „szép” jelzővel illetett Helénát. Ő az akkori Spárta királyának, Tündareosz leánya volt. Ám valahogyan Zeusz is beleszólt nemzésébe, éspedig „hattyú” képében környékezte meg Heléna anyját, Lédát, Tündárosz feleségét. És itt nagyra kell, hogy nyíljanak alvó szemeink. A háború oka Spárta királyleányának, Tündareosz leányának, Heléna, aki nem más, mint a magyar népmesékből jól ismert és szeretett tündére, Tündérország királynője („istennője”?), Tündér Ilona „elrablása”. Vegyük most először górcső alá a történelmi hátteret.

Spártában járunk, i.e. 2. évezredben. Egykori lakossága a pelaszgok népe volt. Ezek a pelaszgok a ma „görög”-nek mondott világ őslakói voltak. Thesszáliában éltek ekkortájt a dórok, az Olympusz-hegy tövében. A görög történelem korai eseményeiben oly kevés részük volt, hogy a hőskorban még nevük sem ismeretes. Csak a Peneios-völgy melléki akhajeoliai uralomnak a thesprotiai thesszáloktól történt elpusztítása után a dórok egy része indult délfelé, és jött Közép-Görögországba (Hellasz), míg másik része az Olympusz tövében maradt s illir meg trák törzsekkel a macedon néppé olvadt egybe. A dórokból Közép-Görögországban hatalmas néptörzs lett, mely a delfii amfiktionok[9] élére állott és Dorisban az Oita alján hagyva a néptörzs egy részét, újabb népvándorlásra indult a Peloponnészosz felé i.e. 1104-ben. Ez volt az u. n. dórok vándorlása vagy „héraklidák visszatérése”, így neveztetve héroszuktól, Hérakléstől, akitől a dórok királyai magukat származtatták. És sötétség borult Görögföldre.

A dór vándorlás annak a főleg régészeti úton megfigyelhető jelenségnek a neve, aminek során a görög sötét korban a korábbi mükénéi civilizáció központi és déli, valamint a minószi civilizáció területeit a későbbi dórokkal azonosítható nyelvi és tárgyi kultúra rombolta le, majd váltotta fel az i. e. 12. századtól kezdődően. A folyamat hatalmas pusztulással járt, de a konkrét eseményekről lényegében semmit sem tudunk. Ez az időszak a tengeri népek támadásainak kora is. Mindezek valószínűleg egymással szorosan összefüggő folyamatok voltak. (Wikipédia nyomán, saját kiegészítésekkel és pontosításokkal)

A Peloponnészosz déli és keleti részén a dórok elfoglalták az ottani városokat, városállamokat: Messzéné, Spárta, Argosz, Korinthosz, Sziküón és Phleiusz; további előnyomulásuknak az ión (Homérosz szerint „pelaszg”) eredetű athéneiek szabtak határt (Kodros)[10]. A leigázott tartományok lakosai a perioikok („körül-lakók”) és rabszolgák (Spártában „heloták”) osztályait alkották, akikkel szemben a dórok harcias jellemüket nem vethették le. A délre vándorolt dórok alaposan megszaporodtak, az őshazában maradtakhoz képest. A dór vándorlás hullámai a Peloponnészoszból a szigetekre is átcsaptak; hosszú harcok után a dorok elfoglalták Krétát s itt egészen egy egész népet és kultúrát temettek a romok alá. A déli Kükládok is mihamar dór gyarmatokká lettek. Argosi dór telepesek alapították Kis-Ázsiában, Káriában Kos, Knidos és Halikarnasszos városokat. A további gyarmatosítások közül a Propontisz mellékén (Bizanc és Kalcedon), a Fekete-tenger partján (Herakleia), a trák és macedon partokon s az Ióni-tengeren (Ambrakia, Leukas, Kerkyra, Epidamnos), különösen Megara és Korint városok virágoztak. Számos dór gyarmat volt Alsó-Olaszországban, mint Taras (Tarentum), Herakleia, Kroton és Sziciliában (Szirakuza, Messana, Gela, Akragas). Thera városából indult ki a cirenei pentapolis (ötváros) alapítása Afrikában. Gyarmataikban kivétel nélkül megtartották a dór intézményeket, alkotmányukat, nyelvüket és kultuszokat; főistenük Apollon volt.

A dór bevándorlás, ennek kulturális főlényét és eredményéit keményen eltúlozták a mai történészek, mert nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, esetleg nem volt  szabad észrevenni, mert az alapdogma ezt szigorúan megtiltotta, hogy nem minden görög ami fénylik.

A Peloponnészoszon, pl. Püloszban talált hatalmas mennyiségú lineáris B írásos táblák tanúsága, de a Homérosz közvetítette hagyomány szerint is a mükénéi civilizáció nyelve az akháj volt, míg ugyanezen a területen a későbbi poliszok korában a dór nyelv volt a domináns. Az akhájok népe Homérosz Iliászában tűnik föl, mint a Tróját ostromló törzsek egyike. Területüket Homérosz a görög szárazföldre és a nyugati görög szigetekre teszi. Mivel a szintén Görögország nyugati részén található Kükládok szigetcsoporton a régészeti feltárások során a mükénéiek nyomait fedezték fel, egyesek az akhájokat a mükénéiekkel azonosítják. Önmagában azonban ebből nem lehet eldönteni, hogy a nyelvi változás vándorlás eredménye, vagy csak a korábban is helyben lakó, alávetett nyelvű népesség vált uralkodóvá. A Püloszban talált szövegek értesítenek bennünket arról, hogy az i. e. 13. században ott tengeri megfigyelőhelyeket kellett felállítani, ahol a tenger felől fenyegető veszélyt figyelték. Nem sokkal ezután Mükéné és Pülosz elpusztult. Ezzel egy időben a tengeri népek Egyiptomot, Kánaánt és Anatóliát támadták, ami pl. a Hettita Birodalom végét is okozta. A dórok jelenlétére régészeti bizonyíték viszont csak az i. e. 10. század közepéről van geometrikus díszítésű kerámiák formájában, azaz a pusztulás és a dórokra vonatkozó megnyugtató bizonyíték között mintegy két évszázadnyi űr tátong. Az ellentmondás talán úgy oldható fel, hogy a pusztulást nem a dórok okozták, hanem „átutazó” tengeri népek, a dórok pedig később beszivárogtak egy „üres” területre és az itt talált kis népsűrűség lehetővé tette nagy szaporodásukat. De erre a hipotézisre sincs bizonyíték. [11]

A dór támadás idején Spárta utolsó pelaszg királya Tündareosz volt. Miután szétverték a pelaszg Mykenét, a dórok Meneláosz (a „Népvezér”) vezetésével elfoglalták a pelaszg Spártát is, és túszul ejtik Tündareosz királyt. Ahhoz hogy megszerezze trónját, Meneláosz arra kényszeríti a királyt, hogy adja neki szép leányát feleségül, akit ugyancsak túszként kezelt.

Tudni kell még, hogy azelőtt Mykene és vidéke Tyndareosz király birtokában volt, amit harccal foglalt el, azzal a szándékkal, hogy megállítsa a dór előrenyomulást. Mykene elpusztítása után (Agamemnón), elindulnak öccse, Menelaosz csapatai délfelé, és elfoglalják Spártát, ami Peloponnézosz legerősebb vára volt, hogy véget vessenek a pelaszg uralomnak.

Ilyenkor következik be Párisz (Alekszandus), Trója hercege látogatása Spártába. Mint ismeretes, Tündareosz leányát Helénát „elrabolja”  Párisz. Ő a mesebeli Többsincs királyfi, aki kiszabadítja Tündér Ilonát a Gonosz (Sárkány) karmai közül, és magával hazaviszi Trójába. Trója volt abban a korban az ismert Világ, az Égei-tenger és környéke, vezető hatalma. Trója védte és ellenőrizte a Fekete-tenger kapuját (Dardanellák), a beszedett vámok, a hajózás és a kereskedelem gazdaggá tették a trójaiakat. Gazdaságuk, fényes életük az, amit az újonnan beözönlő görögök (dórok) megirigyeltek. Ez volt a görög támadás valódi oka, és egy ürügy kellett hozzá, egy casus belli.

Trója (görögül: Τροία (Troia), valamint Ίλιον, Ilion; hettita nyelven Taruiša, latinul: Troia, Ilium) a trójai háború legendás, központi szerepet játszó városa, melynek történetét Homérosz Iliasz című eposzából ismerjük. Trója ma Törökországban az anatóliai Hisszarlikban (Hisarlık), Çanakkale tartományban található, délnyugatra a Dardanelláktól, az Ida hegy lábánál. Török neve Truva. Később Trója helyén egy új Ilium-ot alapított Augustus római császár. A város egészen Konstantinápoly alapításáig virágzott, majd a bizánci időkben lassú hanyatlásnak indult.

Az 1870-es években a német amatőr régész, Heinrich Schliemann kezdte feltárni a területet. Az ásatások során kiderült, hogy 9 város épült egymásra az idők során, valamint a későbbi kutatások fel is borították a Schliemann által felállított rendszerezést. Egyes régészek feltételezik, hogy Trója VII/a[1] lehetett Homérosz Trójája. Bár ezt a nézetet nem minden szakember osztja, vannak olyan feltételezések, melyek szerint Trója VI-ot Wilušának is nevezték, amelyet hettita szövegek említenek. Az Ilion nevet a Wilion-ból (Wiluša → Wilwia → Ília-) származtatják. Ezt a teóriát az ún. Alakšandu szerződés (i. e. 13. század), egy írnoki pecsét luvi nyelven, valamint nevek és szokások elemzése támaszthatja alá. Wiluša első ismert uralkodója Kukkunniš volt, ennek utódja pedig Alakšanduš, majd őt Walmuš követte.

A trójaiak történetét legendákból ismerjük. A görög mitológia szerint a trójaiak az Anatóliában található Tróasz régió Trója nevű városának lakói voltak. A város híres volt gazdagságáról, melyet a kereskedelem biztosított, a drága kelméiről és erős falairól. A trójai uralkodó családot a legendás Zeusz és Élektra fiától, Dardanosztól eredeztetik. Dardanosz a görög mítoszok szerint Árkádiából, a római történészek szerint Itáliából származik, és Kis-Ázsiából, Szamothraké szigetéről érkezett Trójába, ahol feleségül vette Trója első királyának, Teukrosznak lányát és megalapította Dardania városát (ahol később Aineiasz uralkodott). Halála után unokája, Trósz lett az uralkodó, aki saját maga után Tróasznak nevezte el a területet, lakóit pedig trójaiaknak. Fia, Iliosz alapította Ilion (Trója) városát, melyet magáról nevezett el. Zeusz Iliosznak adományozta a Palladiónt, Athéné istennő csodatévő szobrát, mely biztosította a város biztonságát. A város falait a legenda szerint Poszeidón, a tenger istene, és Apollón építette Laomedón király (Iliusz fia) idején. A történet szerint Laomedón nem akarta kifizetni a munkát, ezért Poszeidón vízzel árasztotta el a területet és követelte, hogy a király áldozza fel lányát, Hészionét egy tengeri szörnynek. A területen Apollón akaratából pestis pusztított és ragadott magával sokakat. A trójai háború előtt egy generációval Héraklész elfoglalta Tróját, megölte Laomedónt és fiait, Priamosz kivételével. Priamosz király lett; uralkodása idején a mükénéi görögök foglalták el a várost az i. e. 1193-1183 között dúló trójai háborúban. Priamoszt általában egy ékírásból ismert luvi (vagy lük) személynévvel, Pariyamuwaš-szal azonosítják.

Az Iliaszban az akhájok a Szkamandrosz (valószínűleg a mai Karamenderes) folyó torkolatánál vertek tábort. Trója városa egy dombon feküdt. A mai maradványok mintegy tizenöt kilométerre fekszenek a tengerparttól, de a Szkamadrosz torkolata háromezer évvel ezelőtt körülbelül öt kilométerrel bentebb feküdt, és egy olyan öbölbe folyt, amely azóta feltöltődött hordalékkal. A legújabb kutatások megmutatták, milyen is volt a korabeli Trója partvidéke, bizonyítva, hogy Homérosz leírása hiteles.

Az Iliasz mellett az Odüsszeiában és más ókori görög művekben is találunk utalást Trójára. Az etruszk eredetű római költő, Vergilius is feldolgozta a legendát Aeneis című művében. A görögök és a rómaiak hittek a trójai háború megtörténtében. Nagy Sándor például i. e. 334-ben meg is látogatta a homéroszi hősök, Akhilleusz és Patroklosz állítólagos sírját. Ókori görög történetírók az i. e. 12., 13. illetve 14. századra tették a trójai háború idejét: Eratoszthenész szerint i. e. 1184-ben történt, Hérodotosz szerint i. e. 1250-ben.

Kenneth J. Dillon, a Georgetown University történésze szerint a trójaiak eredetileg sztyeppei nép voltak, a magyarok rokonai. Miután megtámadták és elpusztították a hettita birodalmat, birtokukba vették a Dardanellákat. A trójai háború ideje alatt a görögök tengeri blokáddal akadályozták meg, hogy az európai oldalon és Lemnoszon élő trójaiak és más szkíta rokonnépek Trója segítségére siessenek. Mikor Trója elesett az európai oldalon élők északra menekültek és Olaszországban telepedtek le; később etruszkok néven ismerték őket.

Achilles Troilust kelepcébe csalja_Tomba dei tori, Tarquinia

A város felett emelkedett az Ida hegy, ahol az Anyaisten, közismert nevein: hettita Istanu, lydiai Kybele, Zeusz által adományozott Athéné, római Rhea (a „második” Földanya) szobra és szentélye állott. Az Anyaisten bálványa őrizte a város és lakosainak nyugalmát és szabadságát. Ezt kellett lerombolniuk a görögöknek, ahhoz hogy legyőzhessék a trójaiakat, és elfoglalhassák a várost. A kis-ázsiai Ida hegy a helyszíne számos ókori mítosznak. Innen vitte Zeusz Ganümédészt az Olümposzra, itt csábította el Aphrodité Ankhiszészt, itt adott életet Aphrodité Aineiasznak, itt élt Párisz pásztorként, itt éltek a nimfák, innen nézték a trójai háborút a görög istenek. Ide menekültek az égő város lakosai, azok, akik elmenekülhettek a fejlett indogermán eredetű görög-dórok, a demokrácia letéteményesei, vad mészárlásából.

Trója városának elpusztítása után sokan menekültek el Kis-Ázsiából, úgy a tengeren mind a szárazföldön, a Balkánon és a Kaukázuson át Európa felé. Aeneis vezette menekülők az Ida-hegyen az Anyaistentől búcsút vettek, majd hajóra szálltak, és elindultak Nyugat felé.

A trójai Aeneis (Aeneas) hajón érkezett Karthágóba, ahol megismerkedett Didóval, akit feleségül is vett, majd vele Itáliába utazik és ott letelepedik. A trójai menekültek megalapították Alba Longa városát egy dombháton, az Albanus hegy alatt. Utódai itt 300 évig uralkodtak. Következett a trónon a fia Ascanius, másik nevén Iulus (vagy Julus), az etruszk „Gyula” (Zilath). Több generációval később Proca lett a király, akinek két fia harcolt a hatalomért: Numitor és Amulius. Numitor, mint elsőszülött fiú lett volna a hatalom örököse, de öccse Amulius megfosztotta őt a hatalomtól, fiát megölte, de megkímélte Numitor leányát, Rea Silviát, akit Vesta papnőjévé (Vesta szűz) tett, így elvileg nem lehetett volna gyereke. Azonban a szűzleány teherbeejtéséről maga Mars (etruszk Maris) isten gondoskodott („szűznemzés”), és a nász gyümölcse két kisfiú lett. Amulius tudomást szerzett az ikrek születéséről, s parancsot adott a megöletésükre. Szolgái azonban egy kosárba helyezték őket, és a Tiberis folyóra bízták. Az áradás a csecsemőket partra sodorta, ahol egy anyafarkas találta meg, s szoptatni kezdte őket, amíg Faustulus, a fejedelmi nyájak pásztora rájuk nem lelt, és feleségének, Acca Laurentiának gondjára bízta. A fiúk a Romulus és Remus nevet kapták, szép nagyra is nőttek, és a Quinctiliusok és Fabiusok törzsének vezetői lettek. E két törzs segítségével Amuliust letaszították a hatalomból, visszahelyezték Numitort, aki földdel ajándékozta meg őket. Itt a két hős megalapította Rómát. Az ókori rómaiak ettől a pillanattól (Ab urbe condita) számították történelmüket.

A város alapítását a korai római történetírók különböző időpontokra tették. Fabius Pictor szerint i.e. 747-ben, Cincius Alimentus szerint pedig i.e. 728-ban alapították Rómát. Az i.e. 753. április 21-ei dátumot az i.e. 1. századi tudós, Marcus Terentius Varro határozta meg, s ez vált hagyománnyá. Varro az ókori Róma egyik legnagyobb tudósa volt. Ezt az évszámot, nem mint az Örökváros alapítását, hanem mint az urbanizációs folyamat kezdetét a modern kutatás is elfogadja, hiszen a római királyság fennállásáról árulkodó első régészeti leletek ebből az időszakból származnak: az Alba Longából érkezett első telepesek a Palatinus-hegyen feltárt kunyhómaradványok, vízgyűjtő medencék és tárgyi emlékei – a Roma Quadrata. (Wikipédia nyomán, saját véleményemet tükröző kiegészítésekkel)[12]

A tengeri út mellett, a trójai menekültek egy része a szárazföldön indult el Európa felé. Több középkori krónika is megemlékezik róluk, és őket a keltákkal kapcsolja össze. Említésre kerül ugyanakkor, hogy Makedónia területén kettéváltak, az egyik csoport a Balkánon haladt Gallia felé, a másik meg Északra vándorolt Turchut vezetésével. Ő lett majd a turkok első királya. A turkok alatt a középkorban a szkítákat, illetve a magyarokat értették. Turchut nevével találkozunk Hérodotosznál is, a szkíták eredetmondáját megörökítő Historia (Történelem)[13] művében. Nála az addig ismeretlen és lakatlan (értsd: gazdátlan) területre (Kárpát-medencébe?) letelepedett szkíták első királyának neve Thargitaosz volt. Neve alapján azonosítható letelepedésének helye: a Hargita vidéke.

Dr. Selahi Diker, török történész, „And the Whole Earth Was Of One Language” 1996-ban illetve 1999-ben kiadott könyve, „Türk Dili’nin Beş Bin Yılı” (A török nyelv öt évezrede) című hetedik fejezetében írja, hogy az ógörögben nem ejtették ki a kezdő „h” hangot (ma sem, ezért áll „Ellas” a „Hellas” helyett), csak ha ezt egy kemény mássalhangzóhoz (T, K) kapcsolták. Így a kezdő H-hangot TH vagy X (kh) betűre cserélték fel, ami egyszerűen az „érdes kilégzést” jelölte. Sőt, írásban sokszor átalakult Q betűre, ami ugyancsak a „h”-hang kemény kiejtése volt. Így nyilvánvaló, hogy „Thargitaosz” király nevében, ha a görögösített végződést elhagyjuk, valójában a „Hargita” neve olvasandó.([14])

            A szkíta eredetmonda egyetlenegy nép történetét meséli, amely isteni akarat folytán három testvérnépre oszlik. Két testvérnép kiválik az ősnépből és elhagyja az őshazát, majd külön-külön letelepedik. A harmadik testvérnép pedig az ősök földjén maradt, és ott él ma is. A különválás után, a három testvérnép külön fejlődésnek indul, külön utakon járva, külön történelmet ír, de az ősi gyökereit sosem veszítette el.

Etruszk lovas harcos (Velathri / Volterra, Museo degli Etruschi)

Hérodotosz két eredetmonda változatott hagyott ránk.

Az első mondaváltozatban, amit a szkíták meséltek el Hérodotosznak, egy Targitaus vagy Thargitaosz nevű király fiairól szól. Thargitaosz király szülei az Égisten (Jupiter vagy klasszikus írásmóddal Iuppiter) és feltehetően maga a Földanya („Borysthén leánya”). Thargitaosznak három fia volt: Lipoxais, Arpoxais és Koloxais.

Egy szép napon aranytárgyak – az istenek adománya - hullottak az égből: eke, iga (járom), fokos (harci csákány) és serleg vagy kupa (kehely, csupor, csésze). A legnagyobbik fiú (Lipoxais) szaladt elsőnek oda, hogy felemelje, magához vegye őket. De mikor az égből hullott színarany tárgyakhoz közelített, tűz lobbant fel belőlük, jelezve azt, hogy az istenek nem neki szánták. Majd a második fivér (Arpoxais) akarta az istenek ajándékát megszerezni, de ő is ugyanúgy járt, mint a bátyja. Ezután a legkisebbik Thargitaosz fiú ment az égi eredetű tárgyakat fölvenni, s láss csodát, az aranytárgyak nem izztak fel többé, és Koloxais magához tudta őket venni, jelezve népének, hogy az istenek őt fogadják el királynak.

Ez a történet azt jelezte Thargitaosz népének, hogy ő, a legkisebb királyfi, Koloxais az, aki az istenek akaratából örökli az apai „házat”, birtokot az őshazában, meg a királyi trónt, és maradhatott az Anyaországban. A másik két fiú népével tovaköltözött és ott külön-külön alapított magának és követőinek (népének) országot.

A második mondaváltozatban ősapaként Héraklész (Hercules) személye jelenik meg. Nyilvánvaló, hogy a görög naphérosz neve egy olyan szkíta ős-hős nevét helyettesíti, akit a görögök Héraklésszel azonosítottak. Vagyis, ő maga a Naphős, a Napisten. Akárcsak az első mondaváltozatban, ahol Hérodotosz Jupitert, maga Istent, teszi meg a szkíták ősnemzőjének, itt is, a második mondaváltozatban a Naphérosz (Héraklész, Zeusz fia) a szkíták ősatyja. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy Héraklészt a Rodosz szigetén élő „görögök” Magar (Makar[15]) névvel illették, szépen kikerekedik a szkíták eredete. Josephus Flavius-nak ‘A zsidók történeté’-ből tudjuk, hogy a szkíták Magógtól, Japhet fiától származtak, ezért hívták őket az ősi időkben magogoknak, azaz „magoroknak”. A kelták Napistenének neve: Mogon.

Mindkét eredetmonda változatban felelevenedik előttünk a mennyei menyegző, az asztrális, a mennyei ősnemzés képe. Ez az, amit Hérodotosz nem értett, és ezért nem tudta elhinni a szkítáktól – azaz első forrásból – hallott ősrege eredetmagyarázatát. Az ősnemzés képét végig kísérhetjük úgy a szkíták, mint a szkíta utódnépek (magyarok, kelták, etruszkok) művészetében, freskóin, domborművein, kancsóin, halottas urnáin, nemesfémből készült dísztárgyain stb. Az ősnemzés szkíta képe a két isteni erő egyesülését, az égi atyai fényerő ráhatását ábrázolja a földi, anyai „anyagra”. Ettől az égi (Nap) ráhatástól az Ősanya/Földanya áldott állapotba kerül, és megszüli gyermekeit, a „Föld fiait”. Ez az ősnemzés egyetlen és örökké ábrázolt motívuma az égi fényerő, a Nap, a Napisten, azaz a szellemi jellegű atyai erő (energia) ráhatása a földi, de mégis másvilági (mennyei) Ősanyára, és az anyagi jellegű Ősanya/Földanya megtermékenyítése. Ez mindkét mondaváltozatban nyomon követhető.

Atyai ágon Thargitaosz (Jupiter fia) és Héraklész (Zeusz fia) szerepeltetésével, kirajzolódik a szkíták „égi” beavatkozással történő megszületése. A két égi személy a fény, a Nap, az égi erő hatását jelenti a Földanyára. Az ősi szimbolikában az atyai őserő, az ős nemzőerő jelképe egy vegyes állatalak, egy fénylény, a Nap szimbóluma, a „griff”, a Sárkány, a magyar Turul. A keltáknál is a Sárkány idővel sólyommá „szelídül” (Matthew). A magasan repülő sólyom az Isten képe, jelképe. Ő az égi világ urának megjelenési formája.

Mindkét mondaváltozatban megjelenik az Ősanya képe, egy vízi-(BOR)-tündér (Borysthén leánya), illetve „egy félig kígyó és félik nő” képében. Ezt megtekinthetjük a magyargyerőmonostori templom külső falának egyik domborművén is. A szimbólumok világában a kígyó a Földanya jelképe. A Földanya a földi, emberi világ úrnője, akit a szkíták szarvasagancsokkal ábrázolt szarvasünő képe olyan nagyszerűen megelevenít. Ez az ábrázolás jellemezte úgy a szkíta, mint a szkíta utódnépek (magyarok, kelták, etruszkok) művészetét.

A Földanya és a Turul (griff/sárkány) szerelmes egybekelése, a két másvilági, azaz mennyei erő egybeolvadása jelzi azt a pillanatot mikor a szkíták – isteni sugallatra, égi beavatkozással – megfogantatnak, mint a Földanya fiai. Ez az ősnemzés képe: a griff és a gyöngéden, szerelemesen hátratekintő szarvasagancsos szarvasünő szeretkezése[16]. A Turul (griff/sárkány) a felső, mennyei fényerő, az ős nemzőerő, melynek ráhatása áldott állapotba hozta a Szarvasünő/Fehérló-ősanyát. Az így megtermékenyített Földanya megszüli gyermekeit, a „Fehérló fiait” vagy a „Föld(anya) fiait”. A német Pia Steinbauer a „Die Magyaren und das ungarische Reich” című írásában (1995) állítja a magyarokról, hogy: A névük, Magyarok (a „Föld Fiai”), máig fenmaradt, mint a Hungarok megnevezése – „Sogar ihr Name, Magyaren (Söhne der Erde), hat sich bis heute als Bezeichnung für die Ungaren erhalten.” – a „magyar” népnév értelme tehát: a „Föld Fiai” (Söhne der Erde)[17].

A második mondaváltozat szerint ezeket a fiukat (Héraklész fiait) úgy hívják, hogy Agathyrszosz, Gélonosz és Skythesz.  Az ősi haza fejedelmének kiválasztása megtörténik itt is, de itt az atya, Héraklész, feltehetően visszacsapó (reflex-)íját kell kifeszítsék, illetve az övét kell ügyesen feltegyék. A mondából ismeretes, hogy ezen a szíjún aranycsésze lógott, és ennek emlékére – írja Hérodotosz – a szkíták mindig is övükre egy csészét aggattak. A székelyek még ma is ezt teszik. Természetesen ebben a mondaváltozatban is a legkisebbik fiú a legerősebb és a legügyesebb, s ő maradhat az őshazában, az Ősanya (Földanya) oltalma alatt. A legkisebbik fiú neve itt Skythesz, ezért íjfeszítő népét a görögök „szkítáknak” neveznek. (Emlékeztetőül: az első mondaváltozatban ugyanannak a népnek a neve „szkolot”, amit az ógörög „skolt” nyílhegy szavából származtatnak). A szkíta, tehát ugyanaz a nép, mint a skolot > szkolosz > siculus > székely nép, és a két népnév felcserélhető, sőt a két népnév váltogatja is egymást, még a középkori krónikákban is.

Nyilvánvaló, tehát, hogy a szkíta eredetmonda görög változatában Hargita három fia elvesztette már valódi nevét, amit felcserélt az általuk vezérelt nép neve. Így tehát érthető, hogy a legnagyobbik fiú az agathyrszek, a második a gélonok, míg a harmadik az őshazában maradt szkíták/székelyek fejedelme. S mivel a szkíták a legkisebbik Hargita-fiú népe voltak, őtőle „származtak”, ők magukat a világ legfiatalabb népének tekintették (Hérodotosz).  A két nagyobbik fivér kiköltözik követőivel (népével) az őshazából.

Lipoxais a legnagyobbik (legidősebb) fiú az agathyrszek (aga-thyrsz = aga-törzs) ősatyja, ami miatt a második mondaváltozatban Agathyrszosz a neve. Az agathyrszekről tudjuk, hogy régészetileg is igazoltan Erdélyben éltek, a középső és az alsó Maros mentén, egészen a Tiszáig, tehát a Hargitától, a Székelyföldtől nyugatra. Az i.e. 4. században – a régészeti anyag tanúsága szerint – az agathyrszek végképp eltűnnek Magyarországról. Nyomuk vész. Ugyanakkor i.e. (1200)-800-400-ban „ómagyarországi” Etrúriába és a Pó völgyébe történő kivándorlásokról számol be a régészet (Mesterházy)[18].

Mario Alinei „Ősi kapocs” című könyvében hasonló kirajzást feltételez a Kárpá-medencéből az észak- és közép-itáliai etruszk vidékekre. Ismeretes a Kárpát-medencei kisugárzás úgy az ősvillanovai (késői bronz-/ korai vaskor átmeneti szakaszában) mint a Villanova-kultúrára (vaskor), mikor végbemegy az etruszk vidékek „keletiesítése” (orientalization), és megjelenik itt is a kurgános temetkezés (i.e. 7. század). „Ekkor alakul a toszkán ’etruszkká’. (…) Az idevezető átalakulási folyamat igen gyors. (…) Ezekben a századokban a késő őstörténet törzsi közösségének átalakulása etruszk állammá rendkívül meghatározó a közép-itáliai területeken.” (Alinei, 2005)[19]

Az etruszk kronológiáról olvashatunk Marcella Vasconi „Legenda degli etruschi (una civiltá spirituale, misteriosa)” című könyvében. Az olasz történésznő azt írja, hogy igazoltan etruszk jelenléttel az i.e. 8. század végétől, a 7. század elejétől lehet számolni. Ekkor kivirágzik az a különös és egyedülállóan gyönyörű, keleties jellegű etruszk civilizáció, és ez a folyamat robbanásszerűen, minden előzmény nélkül megy végbe. (Vasconi, 1998)[20]

Az etruszkokat a görögök „thyrsenoi”-nak hívták. Ebből a görög elnevezésből lett a latin „turusci” > „etrusci” > „tusci” népnév, illetve a Tuscana / az olasz Toscana, az etruszkok országának a neve, valamint a „tirreni” népnév, Tirrénia (vidék) és a „Tirrén-tenger” neve.

A görög THYRS-(en)- szógyök azonos az ugyancsak görög (aga)-THYRS- szógyökkel. Az előbbi népnév az utóbbinak lehetett „modernebb” változata. Az agathyrszek áttelepednek az olasz félszigetre, és etruszkká válnak: az (aga-)thyrszból –  thyrszén lett. Az ógörög thyrszosz (ág, csira) és az ebből eredő latin thyrsus (olasz torso) magyarul tartóoszlopot, pillért, törzset jelent, de még fatörzset meg torzsát is.

Arpoxais a gelonok ősatyja, ezért a második mondaváltozat még Gelonosznak is nevezi. A gélonokról keveset tudunk. Én a gelon népnévben a gael, „kelen” (lásd: Kelenföld), vagyis a gel / gall / galata / kelta népnevet vélem kiolvasni.

Koloxaisz, pedig, az a harmadik fiú, aki az anyja földjét, születési helyét (Anyaország) illetve az atyja országát örökli, Hargita ősi földjét. Mellékneve alapján – írja Hérodotosz – népét Skolotoknak hívták. A skolotok/szkoloszok neve, mint említettem, közel áll a latin „siculus”-hoz, a székelyek középkori nevéhez. Így ezért nyilvánvaló, hogy Hérodotosz a szkoloszok (skolotok) alatt a ma is a Hargita földjén élő székelyeket érthette.

Az ótörökben KAL- az, aki hátra marad – vö. kelta, ír CÚL hát, CÚL-igh hátrálni, visszavonulni, magyar KULL-og  lassan bandukol, vonakodva megy, nagyon lemarad.

Tehát, KÁL (magyar Kál – ír Cael, Caelan erős harcos, főnök), a kelta Kai, vels Cai, illetve az Artúri legendakörból ismert Sir Kay, az etruszkból származó latin Caius (Gaius), és a magyar Kál (lásd: a 10. század első felében élő Kál harka[21], Bulcsú harka apja és a Kál nemzetség névadója) annak a fiúnak a neve, aki az apai birtokot örökli, a család háztüzét hivatott volt őrizni, már kicsi korától fogva, amikor bátyai apjukkal kilovagoltak vadászni. Háborúban vonulás esetén, ő volt a hátvéd, aki a hont, a szülőföldet, az őshazát megvédte.

Thargitaosz táltoskirály, Anyaisten (Földanya, szarvasünő) és Atyaisten (Nap, sólyom-oroszlán griff, sárkány, Turul) mennyei menyegzőjéből született fia nevében a Hargita nevét lehet gyanítani, annak a Hargita hegynek nevét, amely hegy a Székelyföld kellős közepén áll, a szkíták, székelyek, magyarok lelkében a Világközepén.

Hargita a székelyek „szenthegye”. Ide a Szenthegyre estek az égből az istenek ajándékai, az a négy aranytárgy: eke, iga (járom), kétélű harci fejsze (csatabárd vagy fokos) és serleg vagy kehely (kupa, csésze vagy csupor), amely ereklyéket a szkíta királyok legjobban őriztek, és nagy becsben tartottak. Évenként nagy ünnepségek keretében, áldozatokkal látogatják ezeket meg, hogy részükön maradjanak – olvashatjuk Hérodotosznál. (Télfy)[22]

A szenthegy eszméje az irániaknál is nyomon követhető: neve Hara. A Hara-hegység a világ közepén áll. Maga „Hercules” nevének eredeti alakja Hari-cul-es volt, s ennek jelentése a „Hari faj, klán vezetője („cul” = gyulája)” volt.[23]

            Minden nép számára az a hely, ahol megszületik vagy ősei megszületnek, főleg ha ez, mint a szkíták esetében, isteni akaratból, isteni beavatkozással történik, az a hely a Világközepe. A székelyek számára a Világközepe a Hargita, a székely Szenthegy.

A szkíta eredetmondában nem véletlenül születtek meg ezek a nevek, nem véletlenül KÁL vagy KOLOS az, aki az istenek akaratából az ősi Hargita földjének a fejedelme lett, és uralkodott népe, a székelyek felett, őrizte a székelyek ősi földjét. Ezen vidék fővárosának a neve is ezt igazolja: Kolozsvár.

Tehát, még egyszer: az ősök földjén, az öreg Hargita táltoskirály birodalmát, mint egy magyar népmesében, a harmadik, a legkisebbik és legügyesebb, ezért uralkodásra született fia, Kál (Koloxais) örökölte, míg bátyai, Lipoxais és Arpoxais, az ősi hagyomány szerint, az istenek akaratából, népükkel továbbköltöztek. Lényeges kérdés az, hogy ki volt a két nagyobbik fivér, kik voltak az általuk alapított, illeve vezetett „népek”, és ezek hová költöztek, amikor elhagyták az őshazát. Erre az izgalmas kérdésekre, részben válaszolunk majd a második fiú (Arpoxaisz) és népe, a gelonok – gaelek, kelenek, kelták – történetével foglalkozó: A kelták, a Nyugat magyarjai írásban is.

Kíséreljük meg most a legidősebb Hargita fiú, Lipoxais, és népe – az agathyrszek – történelmét megvizsgálni. Thargitaosz, ősszkíta királynak, akinek földjére aranytárgyak hullottak az égből, három fia volt. Lipoxais volt a legnagyobb fivér, aki az agathyrszek mondabeli első fejedelme lehetett. Emiatt Hérodotosz őt az általa közölt második (görög) mondaváltozatban Agathyrszosz néven említi.

Állatküzdelemnek mondott szkíta motivum (Velathri / Volterra, Museo degli Etruschi)

A hegyektől közrefogott Erdélyi-medence változatos őskori története nem választható el a szomszédos területektől. A Szamos, Maros és Olt völgye kereskedők és szállásterületet kereső népek megszokott útvonala. Az első jelentősebb művelődés a Körös-kultúra. Ezt anatóliai eredetűnek tekintik, vagy legalábbis Kis-Ázsiából a Balkánon (Starčevo) érkező néppel hozzák gyakran kapcsolatba vagy talán, az itteni őshonos lakóságra ható, művelődési ráhatások azok, melyek elindítják és megalapozzák, erdélyszerte egységes képet mutató a Körös-kultúra kialakulását. Az európai újkőkor legkorábbi műveltsége a Körös-kultúra, amely kialakulását i.e. 7000 körülire teszik. Az egész Kárpát-medencét egységesen magába foglaló műveltség területe kiterjedt ezen túlra is, Moldvába a Szeretig, a mai csángó földre, Havasalföldre a Szörény-Argyas vidékére (ahol még a 15. században is éltek őshonos magyarok, véletlenül?), valamint a Balkánra, a mai Szerbia és Makedónia területére. Felesleges arról töprengeni, vajon a helyi őslakosság képes volt-e fejlődni, létrehozni az egész Kárpát-medencét egyesítő Körös-kultúrát, bár ez a logikusabb, a leginkább elképzelhető elmélet, vagy anatóliai telepesek nagyszámú folyamatos beköltözése eredményezte (okozta?) ezt az egységesítést, mivel abban a korban feltehetően rokon népek lakták mindkét vidéket. Az ide-odaköltözés minden korban, minden nép esetében megfigyelhető, az „Anyahon”-ból el, majd pár század múlva visszafelé is. Ezt végigkövethetjük úgy a szkíták (magyarok) mint a kelták esetében is. A magyar krónika több beköltözésről tud a Kárpát-medencébe, de minden egyes „honfoglaló” itt olyan lakosságot talált, amely ugyanolyan nyelvet beszélt, mint az újonnan érkezettek (Tárih-i Üngürüsz). A Körös-kultúra hatására alakult ki Közép- és Kelet-Európába az ún. (alföldi) vonaldíszes kerámia műveltsége. A vonaldíszes kerámia (csatabárd, harci csákány, fokos) műveltsége elterjedt Belgiumtól a Dnyeszterig (az egész kelta-szkíta vidéken), és létezése a középső neolitikum közel egészét kitölti. Ez lehetett a már említett „Thargitaosz/Hargita király kora”.

Egy rövid átmeneti szakasz után, a középső neolitikumban megszűnik a korai új-kőkort jellemző egység. A Kárpát-medencében Erdély egykor egységes művelődési képe is három részre bomlik:

1. A Maros középső folyása mentén, a Déli-Kárpátok és az Érchegység között, keleten Fogarasig a Tordos-kultúra (és népe);

2. A Szamos mentén a Délkelet-Alföldön elterjedt a Szakálhát-kultúra (és népe), kolozsvári központtal (már a körös-művelődés idejében létező Bácstorok);

3. Délkelet Erdélyben, északnyugaton a Mezőségig, a vonaldíszes–csatabárd kultúra (és népe) jelenik meg, párhuzamosan az etelközi vidékkel.

Már ebben a korai szakaszban is körvonalazódik az őserdélyiek (ősszkíták) három testvérnépre (kultúrkörre) való tagozódása.

A Tordos(-Vinča) kultúra i.e. 5500 körül jött létre, és magába foglalta Dél-Erdélyt és a mai Bánságot, a Maros-Tisza-Duna-Kárpátok vidékét, valamint kiterjedt a Balkánra is, Kelet-Bulgária és Nyugat-Szerbia területére, szigorúan a régi Körös-kultúra határai között. Ez is azt bizonyítja, hogy a helybeli őshonos lakosság fejlődésének eredményeként születhetett meg a Tordos-kultúra, és nem egy „beköltözés” eredményezte ennek létrejöttét.

A dél-erdélyi Tordos-kultúra területén külön említést érdemelnek a közismert piktografikus táblácskák, melyek Alsó-Tatárlakán kerültek napvilágra (1961), és amelyek meglepően hasonlítanak protoelámi és protosumér (a sumérokat megelőző) darabokhoz. A két terület közötti kapcsolat azért is érdekes, mert a bizonyítottan írott értelmes szöveget, írásjeleket tartalmazó tatárlaki korong és táblácskák, jó ezer évvel megelőzik a mezopotámiai írás „feltalálását”. A tatárlaki táblák – mivel kétségtelenül írottak – lehetővé tették, hogy a Vinča-Tordos-kultúra agyagemlékein lévő jelek egy részét, mint korábban is gyanították, írásjeleknek tartjuk. A Maros mentén így valamikor 4000 körül kísérletet tettek az írás bevezetésére, ami önmagában is sokat jelent. Azt is, hogy valami egyszerű, szentélyközpontra épülő kvázi-államiságról számoljunk ezen a vidéken… (Makkai / Mócsy)[24] 

            A késő-neolitikum és a rézkor átmeneti szakaszában jól kirajzolódik Erdélyben, a Hargita körül egymásba fonódó hármas műveltségi terület: a dél-erdélyi csoport, az északnyugati irányban terjeszkedő Tiszapolgár, és ezt felváltó Bodrogkeresztúr népe, valamint a Délkelet-Erdélyben és Etelközben virágzó (Erősd-)Kukutyin-Tripolje-műveltség. Erősdön i.e. 5500 körül már többhelyiségű, központi kályhával ellátott kőházakban laktak. Ilyen házakat építettek később az etruszkok is az itáliai Toszkánában.

            Érdekessége a korszaknak az, hogy ha térképre vetítjük a három kultúrkör telepeit, akkor pontosan a Hargita vidékén érintkeznek egymással. A déli-erdélyi népcsoport halottait – elsőként Európában – elhamvasztja, pontosabban bevezeti a hamvasztásos, urnás temetkezés szokását. A korai időszak sírhalmai alatt még bőven találkozunk csontvázakkal. Egyre több fegyver is bekerül a sírokba az elhunyt mellé: laposbalták, balták, tőrök (Kálnok).

Etruszk nyilas, visszacsapó-/reflex-íjjal (Tarchuna / Tarquinia, Etruscopolis)

Agathyrszek 

Legkésőbb i.e. 1200-tól számolhatunk az agathyrszekkel Délnyugat-Erdélyben, a Maros középső folyása, a Küküllők vidékétől Fogarasig, illetve nyugaton le a Nagyalföldig: ez lehetett a Lipoxaisz-népe (Gáva-kultúra népe). A hallottaikat, mint a belőlük kifejlődő etruszkok, elhamvasztva, urnában elásó Gáva-kultúra népe, a késő bronzkor végén egyre nagyobb területet kerített birtokába. Telepeiket-temetőiket Erdélyen kívül megtaláljuk a Bánságban és a Tiszántúlon, az előbb említett Tordos-kultúra vidékén, ennek egyenes folytatásaként. Hérodotosz úgy tudja, hogy a Maros az agathyrszektől folyva ömlik a Dunába. Főként szarvasmarhát tartanak, jelentős lóállományuk van. Telepeik között erődített is előfordul, lakásaik talpas vagy boronaházak, ovális vagy négyszögletes, földbe süllyesztett kunyhók, amelyek közepén tapasztott tűzhely van.

Megjelenésükkel a történelem színpadán, felvirágzik az Érchegység környékének bronzművessége. Szinte minden eszköz, szerszám és ékszer bronzból készül: fejszék, sarlók, kardok, lándzsák, övek, tűk, bográcsok (Ispánlaka, Felsőmarosújvár, Nagysink, Marosfelfalu környékén találat leletek). E korszakban nem számolhatunk olyan jelentőségű népmozgásokkal, amelyek a népesség zömének kicserélődéséhez vezethettek volna. A Kárpátoktól délre, Havasalföldön és Észak-Bulgáriában is olyan népesség lakik e korban, amely anyagi kultúrájának maradványaiból ítélve, az erdélyi agathyrszek képviselte Gáva-kultúra népéhez hasonló nyelvet beszélhetett. (Makkai/Mócsy)[25]

Az Agathyrsok legelpuhultabb férfiak s többnyire aranyos ruhában járnak. A nőkkel közösen élnek, hogy rokonaik legyenek egymásnak, s mindnyájan egy családot képezvén ne viseltessenek egymáshoz se irigylettel se gyűlölettel. A többi szokásaik hasonlítanak a Thrákokéihez. – állítja Hérodotosz. (Telfy)[26]

Hasonlóan vélekedtek az etruszkokról is a régi történészek, krónikások.

Másrészt az agathyrszek a szkíta neurok szomszédai. Maga Hérodotosz írta róluk: A Neurok scytha szokásokkal élnek. Egy nemzedékkel Darius hadjárata (6. század vége) előtt kényszerültek kígyók miatt elhagyni az egész országot; mivel országuk sok kígyót hozott elő (lásd: a kígyók a Földanya/Ősanya jelképe!) s még többen csaptak reájok a fölöttök lévő pusztákból, úgy hogy szorongattatva elhagyták földjeiket és a Budinokhoz költöztek. ([27])

            A neurokról írja Diker, török történész, hogy nevükben az elgörögösített „on-o(g)uri” vagyis onogur (ejtsd: onour), a „tíz-nyílhegy” (tíz-törzs) népét kell érteni, a magyarok elődeit. A neurok fölött laktak az ugyancsak szkíta eredetű gelonok (gélek, gallok, kelták).

Időszámításunk előtt 800 körül észlelnek a régészek egy nagyobb kiáramlási hullámot, az első nagyobb kivándorlást a Kárpát-medencéből Észak-Itáliában. Ezzel a folyamattal párhuzamosan létrejön Bologna környékén az ún. Villanova-műveltség. A korszakot jellemzi a hamvasztás és az urnás temetkezés. A sírkamrában egy kőlócára lefektettek egy bábut, ami a hallottat képviselte, és melléje helyezték az elhunyt hamvait tartalmazó halottas urnát. A bábuk mindig kelet-nyugat irányban feküdtek, a fejet nyugat felé helyezve (Baratti-i leletek).

A vaskor elején a Kárpát-medence tájáról egy újabb „honfoglaló”-hullámmal benépesedik a mai Toscana területe. Ezzel elkezdődik Itália etruszk-korszaka.

Ugyanekkor Erdélyben, az agathyrszek i.e. 500 körül még terjeszkednek, jellegzetes agathyrsz telepek jelennek meg az Alföld keleti felén (Ártánd). A Kárpátokon belül és kívül elterjedt fémmunkákból (tükrök, tegezzárak stb.) azt is tudjuk, hogy továbbra is ők látják el a szomszéd vidékeket (néha távolabbi területeket is) közkedvelt szkíta tárgyakkal. Hérodotosz megemlíti egyik korabeli királyukat is, Szpargapeithészt.([28]) Mégis úgy tűnik, hogy szép lassan elhagyják a Kárpát-medencét. A 4. században – a régészeti anyag tanúsága szerint – nincs többé temetkezés az agathyrsz temetőkben. Úgy látszik, mintha magukra hagyván hallottaikat, szinte maradéktalanul elvándoroltak. Észak-Erdélyben ugyanakkor felszaporodnak a kelta leletek. A korai kelta stílusú  leletek, amelyeket az erdélyi La Tène-anyag többségétől (visszaköltözési hullám) eltérően helybeli kelták hagyatékának tarthatunk, jellemző módon az Érchegység közelében (Nagyenyed) és a Sajó, Nagy-Szamos vidékén kerültek napvilágra. A későbbiekben a rómaiak által „dákoknak” nevezett erdélyi népcsoportot, Cunliffe nyomán egy szkíta-kelta keverék nepnek kell tekintenünk.

Egészen az i.e. 400-as évekig, folyamatosan tart az agathyrszek fokozatos elvándorlása a Kárpát-medencéből: lezárul Erdély „kiürítése”. (Mesterházy)[29]

Agathyrs arany ékszerek (Gyulafehérvár, Nemzeti múzeum)

Sztephanosz Büzantiosz szerint Peiszandrosz o Larandinosz nevüket Dionüszosz, görög istenség jellegzetes kellékével, botjával (thürszosz: τυρσος) kapcsolta össze. Érdekes kapcsolat adódik ebből a thürszosz szó hallatán. A Dionüszoszi ünnepségek és mulatságok alkalmával a menádok, a bor istenének vidám női kísérői (bacchánsnők), ezzel a szőlőlevelekkel kidíszített bottal védekeztek, azaz távol tartották magukat az ittas, de rámenős szatíroktól. Hivatalosan a szó ismeretlen eredetű, és nem vezethető le az ógörögből. No, de ezt a szót ismerjük mi magyarok is: torzsalkodik, ami az ómagyar torzan, torzad (ellenkezik, szembeszáll) szóból származik. Ezt megtaláljuk a mongol nyelvben is: terszeldő (< tersz ellenkező oldal). Tehát: ógörög thyrsz-osz (thürsz-osz) ó ómagyar torz-an, torz-ad.

Vasmer iráni nyelvekből igyekezett levezetni nevüket: aghá (gonosz), *dars (megjelenés, külső)[30]. Az agathürsz név jelentése ezek szerint gonosz külsejűek. Iráni nyelvből? Miért éppen iráni? Ja, mert ezt parancsolja a dogma…

Semmilyen bizonyíték nincs arról, hogy a szkíták, és egyben az agathyrszek egy iráni nyelvet beszéltek volna. Ez a dogma közmegegyezéses alapon születet meg: A szkíták nyelvét a szakemberek többsége – közmegegyezéssel – az indoeurópai nyelvcsaládba, az indoiráni nyelvek csoportjába, a kelet-iráni nyelvek közé sorolja (Wikipédia)[31]. Ahogyan már Napoleon Bonaparte is megfogalmazta: A történelemírás az a hazugsággyűjtemény, amelyen többnyire mindenki egyetért. Vasmer meghatározása már azért is egy dölyfös hülyeség, mert az agathyrszekokat a gyönyörű és fényűző, arannyal díszített ruházat, illetve az arany és az ezüst ékszerek viselete, valamint a szeretet, a jámborság, valamint a harc megvetése jellemezte (Hérodotosz). Hát, Vasmer is csak írni szokott, olvasni már nem.

Fischer Károly Antal szófejtése szerint a népnév értelme: aga-törzs.

Szóba kerül olykor még velük kapcsolatban a thüsszagetai (θυσσαγεται) név – Valerius Flaccus Argonautica című művében thyrsagetae – is. Az említett nép, bizonyára szkíta, amely a kelet-európai puszta keleti felében, Hérodotosz szerint a Hürgisz (Υργις) vagy Szürgisz (Συργις: Donyec), a Tanaisz (Ταναις: Don), az Oarosz (Οαρος: Volga) és a Lükosz (Λυκος: az Urál) folyó vidékén lakott. (Wikipédia, kis módosításokkal)[32]

A thüsszageták (thürszageták) – görög hallás szerint lejegyzett nevük – a kelet-európai szkíta népeket képviselték. Hérodotosz tudósítása szerint az Ural folyó és a Donyec között elterülő pusztát birtokolták. Vékony Gábor szerint a thüsszageták – talán obi-ugorok – a Középső-Urál keleti oldalán élő isszedonok nyugati szomszédai voltak. A thüssza getákkal egy területen osztoztak, valószínűleg a Káma mentén laktak a iürkák, akiket talán a magyarokkal lehet azonosítani. A iürkák Harmata János szerint is „ősmagyarok” voltak. (Wikipédia)[33]

A iürkák a királyi szkíták egyik, az ősi lakóhelyen visszamaradt, vagy oda visszavándorolt csoportja volt. Hérodotosz szerint az i.e. 5. században a Déli-Urál vidéken laktak, a budinok, illetve a thüsszageták szomszédságában. Nevük Plinius munkájában tyrcae, Pomponius Mela művében turcae alakban szerepel. A görögös iürkai nevet a görög ióta (ι) és a tau (τ) betűképének hasonlósága okán olvasták türkai alakban, s ültették át latinra. (Wikipédia)[34]

Összegezve tehát: A királyi szkíták egyik része voltak a középkorban turkoknak nevezett ősmagyarok. A középkori frank krónikák szerint Turchut a szkíták első királya. Ő pedig az a Thargitaosz, aki az első szkíta király volt az „új hazában” Hérodotosz „Historia” művében.

Etruszkok

Az etruszkok eredetével kapcsolatban megállapítható, hogy valamikor Trója eleste után az i.e. 12-11. században Itáliába érkeztek a trójai menekültek (Aeneis mondája). Ők voltak a Kis-Ázsiából származó Hérodotosz említette „lydiai” ősetruszkok vagy „elő-etruszkok”. Ők magukkal hozták ősi nyelvüket, mely a szkíta egyik változata lehetett, ősi írásukat amely megegyezett vagy hasonlított a pelaszgok (Limnosz-szigeti rováslelet) írással, és amelyet az ógörögök is átvettek, illetve örököltek. Ide az elő-etruszkok vidékére érkezetek az i.e. 9-6. századokban folyamatosan betelepülő Kárpát-medencei eredetű agathyrszekből lett etruszkok. Ekkor lett a „toszkánból” etruszk (Alinei).

Párhuzamosan azzal a folyamattal, ahogyan az agathyrszkok kiürítik erdélyi telepeiket, megjelennek az olasz félsziget északi vidékein az etruszkok. Vagyis az aga-THYRSZ népéből, ami Hérodotosz szerint egy görög népnév (lásd: ógörög thyrszosz ág, csira > latin thyrsus tartóoszlop, pillér, törzs; torzsa, fatörzs > olasz torso törzs; torzsa), görög elnevezésük szerint: THYRSZ-en népe lett. 

Etrúria (Mekhlum)

A történelemírás eleinte az etruszkokat, Itália őshonos népének tartotta, akit a csodálatos indogermán rómaiak le kellett, hogy győzzenek, hisz már akkor is tudták jól, hogy:

„Aki a múltat uralja, uralja a jövőt is. Aki a jelent uralja, uralja a múltat is.” (Murphy)[35].

Később majd, ezt a, még Augustus császár bértollnoka (Halikarnaszoszi Dionüsziosz) által kitalált, de mára már tarthatatlan elméletet, felcserélte a Kis-Ázsiából való bevándorolás gondolata (Hérodotosz). Tény, hogy az etruszkokat is foglalkoztatta a trójai háború, s ennek a kimenetele. Több etruszk műtárgy központi motívuma a trójai háború, és nem valószínű, hogy a csodálatos görög műveltség (mert „indogermán”) mindent lenyűgöző hatására keletkezett. Egy ilyen jellegű ábrázolást láthatunk a tarquiniai tömbtemető egyik sírkamrájának, az ún. bikák kamrája középső falának freskóján: A freskó központi jelenete egy olyan történetet ábrázol, amely úgy tűnik, hogy több vázafestő is választott a késő i.e. 6. század Etrúriájában. Ez Troilos tőrbecsalását ábrázolja, ahogyan őt Achilles kelepcébe csalja – ez a trójai háború egyik alfejezete, amit maga az Illiáda nem is említ, de más feljegyzésekből ismert volt. Egy jóslás szerint Trója addig nem eshet el, amíg Troilos, Trója Priamos királyának legkisebb fia, életben van. Ezért Achilles megtervezi megölését. A kép a kelepcébe csalást ábrázolja: Achilles lesben áll a kút mögött, ahova a fiú (Troilos) lovait hozta itatni. (Spivey)[36]

A trójaiak vesztét, a monda szerint, a lovak imádata okozta. Gyalogos hadsereggel érkező görögök ezt nagyon jól tudták, és ezért Achilles javaslatára, a Falóval ajándékozzák meg a trójaiakat. Így csellel meghódították a „bűnös” várost, Tróját, s végül lemészárolják a védtelen lakosságát és felégetik büszke várát. Innen menekültek áradata indul a Kárpát-medence felé is, egy kisebb része hajóra szál, és Itália felé veszi útját.

A Kárpát-medencében érkezett Paris felépíti várát a Pilisben, a Szikan hegy tetején – „Ezt a paradicsomi vidéket ő [Páris] azonnal megkedvelte, és megparancsolta, hogy a Szikan hegy tetejére egy hatalmas várat építsenek.” (Tárih-i Üngürüsz)[37]

Őt, a Kárpát-medencébe érkezett trójai menekültek vezérét a frank krónikák Turchutnak nevezik. A trójai menekültek a Kárpát-medencéi rokonaiknál kerestek, és találtak védelmet. Egyébként ismeretes, hogy a trójaiak mellett a hódító görögök ellen hadba szálltak mind szkíták voltak, mint a trákok, és a többi kisebb kisázsiai rokonnép.

Az etruszkok a „titkok népe” – írja róluk Hankó Ildikó a Magyar Demokratában([38]):

Az ókori kultúrák létrehozói gyakran kerülnek a figyelem középpontjában. Különösen azok, amelyeknek eredetét és eltűnését máig homály fedi.(…) Az Appennin-félsziget északi részén letelepedett etruszkok eredetéről már az ókorban is sokféle legenda keringett…

Hamis az a tétel, miszerint az etruszkok kihaltak, eltűntek volna. Ma is élnek még (romanizált) etruszk népmaradványok az Alpokban. Nevük: rétorománok.

Ezt alapul véve, illetve a raeti Alpok etruszk lakóira és az ott talált feliratokra alapozva, a mai történelemírás azt véli valósnak, hogy Etruria népe az ősrégi időkben északról, az Alpokon át vándorolt Itália földjére. A régészet által a hetvenes évek óta kidolgozott nagyszámú megállapítás közül az egyik alapvető fontosságú az, hogy az etruszkok ősei az ún. villanovaiak, akik a Kárpát-medence területéről származtak. E fontos felfedezés az amerikai Hugh Hencken régésznek köszönhető. Megállapítását a későbbi kutatások megerősítették. Az áttelepedésre két utat feltételeznek a történészek: az egyik szárazúton, az Alpokon át ereszkedtek be a Pó völgyébe, majd Bologna (etruszk: Felsina) vidékére; a másik feltételezett út a tengeren, az Adrián keresztül zajlott. Egyes hajók megkerülték az olasz félszigetet, és Latiumban, illetve Toszkanában értek partot (Hencken).  Mario Alinei is, az etruszkok a Kárpát-medencéi eredete mellett tör lándzsát.

Alinei, az etruszk kutatás kiváló tudósa, és a magyar-etruszk rokonság megalapozója, azt is feltételezi, hogy az „etruschi” népnév: e-truschi (> tusci) a turchi (török) szkíta törzs nevével rokonítható. Vagyis – vallja az olasz kutató – (hogy az etruszkok „turk” neve) nem előzi-e meg az altáji vagy török eredetű törzsi nevek hosszú sorát, melyeket a történelem folyamán a magyaroknak adtak: magyarok, avarok, törökök, baskirok, hunok. (Alinei)[39]

Etruszk Életfa, madarakkal (Volterra, Museo degli Etruschi).

Augustus császár írnoka Halikarnasszoszi Dionüsziosz nevéhez kötődik az az elmélet miszerint az etruszkok Itáliában ősi nép, amire majd diadalmasan rátelepednek a felsőbbrendű rómaiak. Első könyvében, az Antik Rómaiak öt fejezetet szentelt annak, hogy megdöntse az addig közismert tényt, a nép ajkán élő ősi hagyományt, a „betelepülő” (honfoglaló) etruszkokról. Ismeretei az etruszk valóságról igen csekélyek, legfőbb – egyébként mosolyogni való – bizonyítéka, hogy népük neve Rasena volt. Sajnos, az ún. pre-indoeurópai, más néven mediterrán szubsztrátum vallóinak közkedvelt elméletéről van szó. Ez ma Renfrew követői közt ismét nagy népszerűségnek örvend, hiszen az indoeurópai népeknek a neolitikumban érkezvén szükségük van olyan pre-indoeurópai csoportokra, amelyek csak rájuk vártak, majd eltűntek a semmibe. ([40])

Tanulmányozva a magyar nyelv sajátosságait – vallja Alinei – a kulturális és etnikai eredet szétválasztása automatikusan megdől, minthogy a közép-kelet-európai kultúra és a magyar nyelv tökéletesen összeegyeztethető. (…) Nyilvánvaló tény, hogy azok a magyarok, akik a félsziget őslakóinak kultúráival (különösen a latinokkal és az itálikuszokkal) érintkeztek, lényegében másképp kellett fejlődjenek, mint azok, akik a Kárpát-medencében maradtak. ([41])

Az etruszk civilizációt megalapozó kultúrák az ősvillanovai és a Villanova-műveltség. Nuccia Negroni Catacchio olasz régésznő, az itáliai bronzkor kutatónője szerint az utóbbi évek kutatásai arra engednek következtetni, hogy Etruriában kulturális és valószínüleg etnikai folytonosság létezik az ősvillanóvai kultúra (bronzkor vége) és villanóvai kultúra között, és természetesen az azokat követő etruszk korszakok között is… E nézőpont szerint (…) az ősvillanóvai, a villanóvai és az etruszk megnevezés nem más, mint három kifejezés egyazon nép három különböző fejlődési szakaszának jelölésére az ős történeti szakasztól az urbánusig, következésképp az ősvillanóvaiak nem mások, mint az ősetruszkok. (Alinei)[42]

A szerző hozzáteszi, hogy: az ősvillanóvai kultúra kétségtelenül (a Kárpát-medencei) urnamezős kulturából ered. ([43])

A magyar-etruszkok bevándorlásakor/honfoglalásakor: a bronz-, illetve a vaskorban egy erős hatalommal bíró elit behatolását tételezzük fel. Ez tekintélyével, valamint új bronz- és vasfegyvereivel, továbbá a ló használatával könnyen hódított, saját világképét adva át az őslakosságnak, elterjesztve azt a más elitcsoportok körében is. ([44])

Alinei írja „a múlt kulcsa a jelen”, ami azt jelenti, és genetikai vizsgálatok alapján is bizonyított, hogy: a magyarok gyakorlatilag jelen voltak a Kárpát-medencében már a bronzkorban. ([45])

Az angol Lawrence Barfield kiváló őstörténészt idézve: a dunai-balkán terület (értsd: a Kárpát-medence és peremvidéke) abban a korszakban „Európa ipari-termelő központja” volt. Az ipari központ tehát, ami Európa legfejlettebb része, ebben az időben a Kárpát-medencében található.([46])

A Kárpát-medencei hatások alapvetően hozzájárultak a villanóvai, az etruszk kultúra kialakulásához. A bronzkorban Itália egyértelműen két részre szakadt. Egyrészt, Észak-Itáliát virágzó közösségek jellemezték. E régió fontos szerepet játszott Közép-Európa fejlődésében. Másrészt Dél-Itália, ahol a pásztorközösségek jellemezte appennin és subappennin kultúra az uralkodó. Ezek a közösségek gazdasági-kulturális téren döntően konzervatívok voltak, tehát kizárhatjuk, hogy résztvevői lennének jelentős újításoknak (Alinei).

Renato Peroni régész szerint Közép-Európa, és elsősorban a Kárpát-medence, a bronzkor elején, kulturálisan, a technikai innovációk terén teljesen elkülönül, és kimagaslóan felülmúlja a többi Európát. Itáliában a bronzkor folytatja a kő- és rézkorban elkezdett megújulási folyamatot, és éppen ebben a korszakban jelentkeznek legnyilvánvalóbban a Kárpát-medencei, Duna menti jegyek, melyek fontosak az etruszk jelleg kialakulásában. A korai bronzkort Észak-Itáliában (i.e. 1700-800) az ún. Polada kultúra képviseli, mely majdnem egész Észak-Itáliát érinti, első sorban ennek keleti részét. Fő jellemzői: cölöpépítményes telepek, melyek már a neolitikumtól léteznek, de ekkorra komplex faépítményekké fejlődnek; a fémkohászat és a kézművesség nagy fejlődése; a kerekes járművek megjelenése (Itália legrégebbi küllős kerekű példányai) – nyilvánvaló Kárpát-medencei hatások (Alinei nyomán).

A Kárpát-medencei hatások már a korai bronzkorban délre is eljutottak, és a kézműipari fémtermékek gyártása uralkodó jeggyé válik majdnem egész Észak-Itáliában (ősvillanóvai műveltség). Ilyenkor távoznak Magyarország területéről szkíta agathyrszek, akik főleg Erdélyben voltak őshonosak. Az agathyrszekről Hérodotosz megírta, hogy földjükről a Maris (Maros) nevű víz folyik az Isterbe. „Maris” az etruszk hadistennek a neve.

Már az 1970-es években Hugh Hencken régész megállapította, hogy az etruszkok ősei, az ún. villanovaiak a Kárpát-medence területéről származtak el. A Kárpát-medencei magyarság gyors beszivárgással, célzottan hont foglalt a mai Toszkána területén, amely honfoglalás Hencken szerint az urnamezők kialakulásával esett időben egybe.([47]) Folytatva Alinei gondolatmenetét, megállapíthatjuk, hogy ezt a történelmi korszakot nagy társadalmi átalakulások jellemzik: Az első korszak az urnamezők kialakulásának időszaka, az erdélyi urnamezők folytatásaként, az ősvillanovai kultúra kialakulásának korszaka. A második szakasz „a magyar bevándorló elit” hatásának eredménye. Ez a „nemesi osztály valószínűleg egységes volt” és ez a korszak immár „magyar területen” létrejött villanovai kultúra korszaka. A harmadik szakaszban a „magyar” elit megalkotja a „Tizenkétváros” szövetségét, és etruszk lesz belőle. Itt arról az ősi telepítésű tizenkét városról van szó, amelyet a bevándorló magyar-etruszk tizenkét vezér közös megegyezéssel (etruszk „Szerződés”), megalapított.

Alinei és más kutató, aki az etruszk nyelv elszigeteltségével nem tudtak egyetérteni, és a magyar nyelvvel kapcsolták össze, bizony nem tévedtek. A magyar-etruszk behatolás a Kárpát-medencéből Itáliába – tengeren vagy szárazföldön – nem csak, hogy nem tűnik merész kijelentésnek, hanem egybevág az összes régészeti feltárás eredményével. Sőt ez, a téma egyik legtekintélyesebb tudósa által javasolt magyarázat is. Henckennek (és követőinek) következtetései ismeretében állíthatjuk, hogy az egyetlen ok, amely miatt nem tették meg az etruszk = magyar megfeleltetést korábban, hogy a hagyományosan elfogadott történelmi időrend automatikusan kizárja azt a magyarok kései érkezésének elméletével… (Alinei)[48]

Egyre több tudós meggyőződése, hogy a magyarság „őshazája” a Kárpát-medence. Grover S. Krantz, Renfrew szavaival: a magyarok (magyar nyelv) már a paleolitikum óta a Kárpátok medencéjében, mai magyar területeken tartózkodnak.

A vaskor első időszakában (i.e. 900-700) „frissítés” érkezik a Kárpát-medencéből, ami megalapozza a villanóvai kultúrát. Ebből fejlődik ki az etruszk civilizáció.

A Kárpát-medencei népek behatolása az észak-olasz vidékre, illetve a Duna - Rajna vidékére új művelődés-történeti szakaszt kezdetét jelzi, ugyanakkor egy új politikai egyensúlyt teremt meg Európa mediterrán tájain. A hamvasztásos temetkezés rítusa Európában a neolitikumban már elkezdődik, az urnák alkotta temetők felbukkanása elsőként Magyarország területén bizonyított (agathyrszek). A hamvasztásos temetkezés a Kárpát-medencében a második évezred közepe előtt, a korai bronzkorban bukkant fel először. A magyar urnamezők megelőzik a „bajorokat” (kelta boiok), amelyek úgy jött létre, hogy a Kárpát-medencéi műveltség nyugat felé terjeszkedett (kelták).

Hugh Hencken: The Earliest European (Cambridge, 1971) felülmúlhatatlan művében igazolta a Villanova kultúra, valamint az etruszkok eredetének kapcsolatát a környező országokkal, elsősorban Délkelet-Európával és a Kárpát-medencével. A Villanova kultúra és a Duna menti balkáni körzet fazekassága közötti hasonlóságoknak nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk, figyelembe véve, hogy a fazekasság női tevékenység, és következésképp etnikai jellegű. ([49]) Hencken megemlíti, hogy a közép-kelet-európai népek az i.e. 13. századtól kezdve különböző irányokban mozogtak. Északi irányba a Baltikum felé, délnyugatra a mai Franciaország és Spanyolország térségébe, délre Észak-Itáliába, és délkeletre az Égei-tenger irányába. Ezeknek a népeknek keveredniük kellett az őslakossággal, ugyanis az urnamezők sok helyi jellegzetességet mutatnak. ([50])

Mára bebizonyosodott, hogy az etruszkok őshazája a Kárpát-medence volt, és innen telepedtek át Eszak-Itáliába, a Tiber és az Arno folyok közötti területre, az ércben, erdőkben és meleg forrásokban gazdag Toszkánába, és i.e. 600 körül kialakítják a Tizenkétváros-szövetségét. Az i.e. 6. században kiterjesztik hatalmukat észak felé a Pó völgyében és dél felé Rómántúl, Latium és Kampánia tájaira. Felsina (mai Bologna) központból indulnak szárazföldi kereskedő utak Közép- és Észak-Európa felé.

A magyarok érkezése a Kárpát-medencébe megegyezik a „kurgánok népének” bejövetelével a térségbe. (i.e. III. évezred): ekkor a Kárpátok régióját a közép-kelet-európai baden-péceli kultúra uralta, az első kultúra amely egységbe fogta a Kárpát-medencét. A kurgán kultúra érkezése a baden-péceli kultúra végét jelenti. A kurgánok magyarjaival kezdődik a magyar őstörténet a történelmi Magyarország területén, és ebből szakadtak le az etruszkok. A kurgánok nomádjainak vándorlása tehát a magyarok honfoglalása. – írja Alinei – és majd hozzáteszi: Az etruszk fémkohászat és aranyművesség Erdélyből származik.([51])

Etruszk hamvasztásos urna (Tarchuna / Tarquinia, Etruscopolis)

Az etruszk civilizáció kronológiája

A következő időrend kizárólagosan a Krisztus születése előtti korra vonatkozik. (Vasconi)[52]

IX. – VIII. század: Villanova-műveltség kiteljesedése.

(i.e. 900/800 etruszkok bevándorlása Itáliába – 'Chronologie der Weltgeschichte' szerint)

VIII. század: az etruszk civilizáció kialakulása.

VII. század: megalapítják az első etruszk városokat, és közben egyre erősödik az etruszkok tengeri jelenléte a térségben, párhuzamosan gazdasági gyarapodásukkal.

650 körül megindul a „tirszének” déli terjeszkedése; megalakul Tarquinia városa. 607-től egy bizonyos Tarquinio Prisco, Róma királya. (Egyébként, Róma / Rúma is etruszk alapítású).

VI. század: az etruszkok a karthágóiakkal szövetkeznek, létrejön az ún. „talassokrácia” –  tengeri hatalmi szerződés értelmében az etruszkok ellenőrzik az olasz mediterráneumot.

575. Az etruszk Tarquinio Prisco, aki Róma királya lett, elkezdi Róma városának felépítését.

569. Servio Tullio elhatározza Róma belső falának felhúzását.

550. Az etruszkok és a karthágóiak szövetkeznek a görögök ellen.

540. Etruszk – karthágói győzelem Alalianál (etruszk Aleria, a Tirrén-tenger partján).

525. „Büszke” Tarquinio (il Superbo), Róma királya, felépíti Jupiter (etruszk Tin) templomát a Capitolium dombján és befejezi a vízellátó és szennyvíz elvivő rendszer építését.

509. A tarquinokat elűzik Rómából.

508. Porsenna, Chiusi fejedelme, büntető hadjárata Róma ellen.

504. Porsenna elfoglalja Rómát.

482. Háború Veio és Róma között.

406. A megostromolt Veiót elfoglalják a rómaiak.

396. Veio után Melpum is római uralom alá került. A kelták megjelennek a Pó völgyében.

390. A kelták megostromolják és felégetik Rómát.

358. A tarquiniai és Caere-i etruszkok háborúja a rómaiak ellen.

353. Elesik Caere (etruszk Chaisrie, Caisra, Cisra /pun feljegyzésekben: KJSRJ > Kajserrije).

351. Tarquinia is elesik. Békekötés a rómaiakkal.

310. Arezzo, Cortona és Perugia hadsereget toboroznak Róma ellen.

295. A rómaiak serege legyőzi az etruszkok, gallok és szamnitok szövetséges hadát.

283. Arezzo és Perugia rómaiak kezére kerül.

280. Vulci és Roselle hadseregét legyőzik a rómaiak, és szövetségre lépnek Rómával.

273. Vulci kikötője, Cosa, római gyarmat lett.

265. A rómaiak megostromolják Volsinii-t, és örökre elpusztítják.

245. Pyrgi és Fregene (etruszk városok) római gyarmattá váltak.

225. A Battaglia-i harc az etruszkok támogatta kelták és a rómaiak között.

218 – 203. A második pun háború, amelyben az etruszkok a karthágóiakat támogatják.

205. Róma kényszeríti az etruszk városokat, hogy hozzájáruljanak a Karthágó elleni afrikai hadjáratuk költségének fedezéséhez.

196. Munkáslázadás (rivolta dei proletari) Etrúriában. (Nyílván nem véletlenül, a rómaiak ezt rögtön kihasználva, megtámadják az etruszkokat).

191. Pyrgi római gyarmat lett.

189. Bononia római gyarmat lett.

183. Parma, Saturnia, Mutina (mai Modena) római gyarmatokká váltak.

177. Lucca római gyarmat lett.

90 – 88. Éhséglázadás Rómában. Az etruszkok megkapják a római állampolgárságot.

79. Elesik Velatri (ma Volterra).

40. Etrúria a rómaiak „hetedik” tartománya (regio septima) lett.

Tin (Atyaisten, Napisten) - Tarchuna / Tarquinia

Uni (Anyaisten, Földanya) - Tarchuna / Tarquinia

Az etruszk társadalom

Nincs tudómásunk egy egységes etruszk államról, mégis az etruszk városszövetség egy meghatározó hatalom Itáliában. A városokat fejedelmek („királyok”) vezetik, az ún.: CANTHE, a kende („táltoskirály”) és ZILA(TH), a gyula (hadvezér).

Az etruszkokra jellemző volt a család szeretete és az ősök iránti tiszteletből kifejlődött oly csodálatos halotti kultusz. A halottakat elhamvasztották, és a hamvasztásos urnát díszes kőkoporsókba helyezték, a sírkamrába étel- és italáldozat, ló és bika ábrázolású áldozati tárgyak, díszedények, háztartási eszközök, ékszerek és/vagy fegyverek kíséretében. Itt a sírkamrában a halottat, vagy az őt helyesítő babút egy lócára fektették, és a hamvait tartalmazó urnát, feje mellé, fölé helyezték, személyes tárgyai kíséretében.

Később, a 7-8. század után már valódi kurgánokban történik a temetkezés.

Ezt a fejlődést nagyon jól követhetjük Barattiban, a híres etruszk régészeti telepen, Popullonia (etruszk Fufluna) közelében. Itt is látható, miszerint kezdetben a természetes domb falában (tumulusz) történik, kizárólag hamvasztó-urnás temetkezéssel. Valódi temetők jöttek így létre. A sírok mindegyike kelet-nyugat tájolású, ahol a halottat helyesítő bábút úgy fektették a halottas padra, hogy fejét nyugat felé, lábait kelet felé helyezték. Gyönyörű falfestmények díszítették a halottas kamrát, amelyek nyomai még ma is megcsodálhatók. Innen nem messze emelkednek a későbbi, a vaskorban megváltozott temetkezési szokások következtében jelentkező kurgánok (halomsírok, dombsírok).

Az etruszk társadalomban kiemelt szerepet játszottak a táltosok (etruszk trutnvt), akik az istenek akaratát tolmácsolták népüknek, máj és egyéb bensőségek vizsgálatával, a madarak repülésének megfigyelésével, és égi jelenségek, mint a villámok értelmezésével jósoltak. Egy kultikus holdnaptár irányította a (táltos)királyok cselekedetteit és a törvénykezést. ([53])

A társadalom nagyobbik részét a földművelő foglalkozó parasztok és állattenyésztő pásztorok alkották; a kovácsok és fegyverkovácsok (tárkányok), továbbá a földbirtokosok rétege egészítette ki az etruszk városállamok lakosságát. A városokat fejedelmek (királyok) vezették, és egy jól kiépített tanács segítette a kormányzását. A királyt az istenek beleegyezésével választották meg, és így lett ő (táltos)király, a canthe kende. Mellette a főbírói és a hadsereg parancsnoki funkciót ellátó zila(th) gyula volt az etruszkok városok fontosabb elöljárója. A „kende” és a „gyula” uralkodását tanácsadók, a királyi tanács, a táltosok és a nemzetségi vezetők (lupu), a „lófők” segítették. A városok, és az egyes birtokok határait a földmérők (maru) húzták meg. A határok szentségesek, érinthetetlennek és megváltozhatatlanok voltak, ahogyan ezt igazolja az etruszk, latin közvetítéssel ránk maradt, ún. Vegoia prófécia, amiben felsorolják a kiszabott borzalmas büntetést, betegséget vagy természeti csapást, amibe részesül az, aki a határkövek elmozdításával eltulajdonítja más földjét birtokát. (Alinei)[54]

Idővel, az etruszk telepesek délfelé terjeszkedésével (raseni), egyre több itáliai őslakos is keveredik Etrúria népességéhez. Feltételezi Alinei is, hogy a „raseni” (nép-)név a magyar „rész” szóval kapcsolható össze. Tehát, amolyan „részesekről” beszélhetünk azokról, akik elhagyták délfelé az etruszk „magterületet”. Elcsángáltak? A csángókat is több moldvai dokumentumban „részesek”-nek nevezik. Még egy 19. századi (már) román nyelvű írásokban is („răzeşi”), feltehetően azért, mert ők a Moldvai „Részeken” (Etelközben) éltek. Vannak vélemények, miszerint a csángók az etelközi Moldvában maradt honfoglalás előtti magyarok, a csángó népnév pedig a kangár szkíta (besenyő, kun) nép nevéből származik.

Az részes-etruszkok „elcsángálása”([55]) következtében beépült itálikus-törzsbeli népelemek, főleg a pásztorok és az építőmunkások rétegét gyarapították. Ezeket a délétrúriai „proletárokat” fogják majd a rómaiak fellázítani, és ezt kihasználva, megtámadni a déletruszk városokat. Ehhez az új lakossági réteghez tartoztak a későbbi alapítású Rúma környéki „latinok” – a Latium, az olasz „Lazio” népe. Véleményem szerint ez a „láció” népnév eredményezte a középkori magyarban az itáliaiak, a taliánok „olasz” jellegzetesen magyar nevét, és nem valamilyen szlávnak mondott „blasii”- vagy „vlasii” szóformából vettük át.

A hagyomány szerint, 750 körül alapították meg Rómát. Ezt, Augustus császár, imperátor, a nagy Cézár fattyúja, akinek tulajdonképpen Octavian, azaz „Nyolcadik” a neve, és hivatalosan Cézár „örökbevett unokaöccse”, uralkodása idejében, i.e. 63 – i.u. 14, döntötték így el. Varro meghatározta az „Örökváros” alapításának dátumát: 753 április 21.  Pontosabban, így döntötte el, a nevezett Varro, bizonyára fáradalmas kutatás után.

Rómát, az etruszk Rúmát, tulajdonképpen az etruszkok alapították. A mondában szereplő testvérpár, Romulus és Rémus, egy etruszk „LUPA”-nak voltak a fiai. A férfi lupu, a női lupa az etruszk nagycsalád, nemzetség vezetőjét jelentette, a székely lófő megfelelőjét, véli Alinei. Az etruszk Lupu: Részét képezte a Lófő székely terminusnak, amely ma már elavult rangot jelöl. (…) feltételezhetjük, hogy a lupu szó használata Etrúriában a nemesek és magas pozíciót betöltő nők kiváltsága volt. ([56])

Tény, hogy az etruszk LU- szógyök kapcsolatban lehetett a magyar LÓ nevével, mivel az etruszk LUAS a magyar LOVAS szóval egyenlő (Alinei). Ebből az etruszk „Lupá”-ból lett rossz fordítással, tudattalanságból vagy irányított hamisítással, a két szó hasonlósága alapján a latin „Anyafarkas”. Tény, hogy Róma jelképe az Anyafarkas volt. A Capitolium dombján felépített etruszk Tin (Jupiter) temploma előtt állott az Anyafarkast ábrázoló etruszk szobor, az Ősanya jelképe. Az etruszk Anyafarkas csak később, a reneszánsz korában (15. század, feltehetően Antonia del Pallaiolo műve) kapott két szopó kisgyermeket csecsei alá.

A történelemtudomány mai álláspontja szerint, az első telepesek akik a Palatinum dombján letelepedtek az etruszkok voltak. Az etruszk királyság létrjötte után a dombokat is benépesítették, és megtették Rómát a „Hétdomb” városának. 509 körül avatták fel a királyság idejének legjelentősebb szentélyét, a Tin (a későbbi rómaikor „Jupiter”) templomát a Capitolium dombján. Ha már Rúma hét dombra épült, a „királyság korszaká”-nak nevezett etruszk kornak is hét mondabeli királya volt: Romulus, Numa Pompilius, Tullus Hostilius, Ancus Marcius, Tarquinius Priscus, Servius Tullius, Tarquinius Superbus. A tarquinok alatt az etruszk Rúma valódi politikai hatalommá vált.

A „tarquinok” a Tarquinia városából származó dúsgazdag etruszk család sarjai, akik Rúma királyi trónjára kerültek. Ők külön hangsúlyt fektetnek egy erős hadsereg felépítésére, és ezért Rúma határain túl is toboroztak zsoldos sereget. A felállított haderő java részét a kis őshonos itáli törzsekből származó fizetett harcosok alkották. Az így felduzzasztott haderővel akarták politikai hatalmukat a délen megtelepedett görögökkel szemben alátámasztani. Az idegenből hozott, és a városban idegen harcosoknak, hogy őket minél jobban magukhoz kössék, a tarquin királyok rúmai állampolgárságot is adtak, ami szavazati jogot és királymegválasztási jogot is jelentett, amivel eddig csak az ősgyökeres etruszkok rendelkeztek, és még a nem-etruszk (latiumi) szolgáknak sem volt megadatva. Csakhogy, a megfizetett zsoldosok fellázadtak – ki tudja kinek a felbuzdítására – az utolsó tarquin, a „Büszke” király ellen, s elkergetik a tarquinokat a városból. Majd az etruszk Rúmából, a katonai szervezettségű és felépítésű, agresszív (mert a katona csak ehhez ért), latin Róma lett.

Cisra / Caere / Cerveteri necropoli.

Még egy szót a „tarquin” névről: Az utolsó etruszk királyi család a Rómától északra fekvő Traquinia (etruszk Tarkhna ~ Tarkhuna) városból származott. Már Colonna is megjegyezte, hogy ez a helynév Tarquinia alapítójának és Tirrén testvérének, Trakhun-nak (latin Tarconte), a legendás hősnek a nevével áll kapcsolatban. Származása a török-tatár eredetű magyar helynevekhez köthető, például Tárkány, Tarján, Terény és összetételeik, melyek viszont a bizánci (krónikákban jelentkező) tarkán, tarkhán, tarqán, tarján nevekre vezethetőek vissza. Később a honfoglalásban részt vevő hét magyar törzs nevének egyike (Constantinos Porfirogenetos görögjében „Tariánu”), majd a magyar-kazár állami struktúrában a hadsereg fejét, illetve az alkirályt jelölte. Lásd még: középtörök tarkhan, tärkän, őstőrők ujgúr tarkhan „tiszteletbeli cím”, oszmán, csagatáj tarkhan „kiváltságos jogcím”, kazak darkan „kán kegyeltje”, mongol darqan „nemes”, mint a tar „cím” + kán szerkezetből.(…) Tehát, Tarquinia, mint „Tarchon városa” (Colonna), vagy mint „uralkodó (város)” és Tarconte (Tarkhon), mint „vezér”: két bizonyíték az őstörök vezérek etruszk legendáriumban betöltött szerepére, mely – mivel történelmileg közelebb állt – valószínűleg még jelentősebb volt annál, mint ami a  magyarban aztán tovább élt. (Alinei)[57]

Alinei az etruszk szavakat az ösmagyar és őstörök szavakkal kapcsolja össze. Kár, hogy nem lép még egyet, és kimondja, hogy ezek a szavak, sok egyéb szóval együtt, a szkíta nyelv ősszavai. Ezt a szkíta nyelvet örökölte egyenes ágon a magyar, az etruszk és a kelta. Lásd még: kelta Tarranis a mennydörgő „kovács-isten”, táirgeoir „kovács, kézműves” és tairgeoir „áldozatot bemutató” – a magyar tárkány megfelelője. Ismert, hogy a kovácsokból, fegyverkovácsokból sokszor fejedelmek, királyok, főpapok lettek. A tárkánynak kapcsolata volt az istenekkel, uralta a világ a négy elemét: tűz, víz, levegő, föld(érc).

Jelképrendszer

Volterra, Toszkana egyik legszebb etruszk alapítású városa: az etruszk Velat(e)ri. A város manapság „etruszk” mámorban úszik, a városi gimnáziumtól vagy a népművészeti és etruszk régészeti utánzatokat áruló boltoktól, a vendéglőig és a gépjárművezető-iskoláig, mind az „Etruschi” nevet viselik. Volterrában van egy „Museo degli Etruschi”, aminek hihetetlenül gazdag gyűjteménye a régészeti ásatások során előkerült és a feltárt etruszk sírokban talált, hamvasztásos urnák, szarkofágok, temetkezési fejfák és sírfeliratok sokaságának, melyek rovással vannak teleírva. A rovás feliratok ugyan úgy az eltemetett nevét, és cselekedeteit tartalmazzák, mint temetkezési szokásokat mutatnak be. A feliratokat csak részben sikerült megfejteni. A szarkofágok oldalán mindig találunk egy kőbe metszett jelenetet, ami az eltávozott életéről, szokásairól, hitéről mesélnek, vagy túlvilági jelenetet elevenítenek föl. A domborművek közül fontosságuknál fogva kirínak, kiemelkednek a mondabeli ábrázolások: az etruszk életfa, madarak kíséretében vagy az ősnemzés képe, szkíta módra ábrázolva: az égből alászálló, fényi, a férfi elemet képviselő griff/sárkány egybekelése a földi, anyagi és anyai elemet képviselő agancsos szarvasünővel. A múzeumi kiállítás még tömérdek más tárgy, festett edény, háztartási tárgyak (tányérok, kanalak, borszűrők, szűrök és fogók), mezőgazdasági és halászati-hajózási eszközök, fegyverek, pajzsok, harci sisakok, kakasalakú vízisípók stb. bemutatását kínálja. Itt a látogató gyönyörűen nyomon követheti azt is, ahogyan változtak az etruszk betűk lépésről-lépésre latin betűkre. Sok etruszk és kétnyelvű, etruszk és latin, sírfelirat sorakozik a látványos „átvedlés” bizonyítékaként. Még a Kr.u. 1. századból is maradtak etruszk betűs és etruszk nyelvű sírfeliratok, igazolva azt, hogy az etruszkok nem haltak ki, csak „toszkánok” lettek, és a nép génjeiben ma is élnek. A toszkanai nyelv alapozta meg az irodalmi olaszt (Dante). Toscana népe meg olyan hírességeket adott a világnak, mint Leonardo da Vinci, Boticelli, Gallileo Galilei. A Rinascimento etruszk gyökerekre tért vissza.

A madárábrázolás fontos eleme a bronzkor végi közép-európai urnamezők hagyományának. Szerepe kiemelkedő az itáliai bronzkorban. Legkorábbi megjelenései a bronzkori Dél-Magyarországon és Erdélyben találhatók. Leggyakrabb előfordulási helyei a közép-magyar, az erdélyi és a felvidéki területek. A korai szarvas és madár leletek – jól ismert villanovai motívum – ugyanerről a vidékről származik. Ugyanez a helyzet a napkorong és a madaras csónakok esetében is, mely különös jellegzetességei Magyarország és Erdély területének. (Alinei)[58]

További etruszk jelképek a Napkerék, a szárnyas lovak és szárnyas emberek, a földbeszúrt kard. Ezek ábrázolása, nyomon követhető bármely etruszk múzeumban vagy kiállításon. Tarquinia város Rómától északra fekszik egy paradicsomi környezetbe, a mai Toscana tartomány déli határán. A hatvanas években egy lakótelep építése közben bukkantak egy hatalmas etruszk barlangtemetőre (tumuluszra). Itt létrehozták az etruszk vidék egyik legszebb múzeumát. A tarquiniai sírbarlangban régi rekonstruált etruszk házak falán, de egyéb tárgyakon is nagyon gyakran ott látjuk a jobbraforgó Napkerék képét, amely a kelták (bretonok) szerint szerencsét hozó. Európában a Napkerék ábrázolása az etruszkok mellett a keltáknál és a magyaroknál (az ún. honfoglaláskori tárgyakon is), valamint a baszkoknál fordul elő, és jellemzi ezen népek hitvilágát, a Napistenvallást.

Sírfejfák és szarkofágok, kőkoporsók falát díszítő domborművek némelyikén felbukkannak szárnyas (fehér) lovak és szárnyas emberek. Mitológiai vagy mesebeli alakokat ábrázoló képek összefüggenek a magyar és a kelta táltoslovakkal és táltosokkal.

Etruszk ház (rekonstrukció) - Tarhuna / Tarquinia

Az „etruszk” Siena, ahol ma is etruszk hagyományú lóversenyt (palio) ünnepelnek, közelében fekszik a San Galgano apátság, amely múzeumában egy kőbe szúrt kardot őriznek, mely a régészek szerint az etruszk időkből származik. Feltételezik, hogy a hajdani etruszkok, a vaskorban, a határra földbe szúrt kard kihúzásával a háborús szándékot jelezhették. Ugyanakkor a lelet emlékeztet a kelta Artúr király „excalibur” nevű kardjára, meg a Székelyföldön talált földbe szúrt kardokra.

Az etruszkok tudása

Ha a kíváncsi turista egy etruszk múzeumba belép, meglepetéssel és csodálattal veheti szemügyre az etruszk civilizáció remekeit, amiről az iskolában sosem hallott, de még a tévében is ritkán látott. Ilyenek az etruszk orvostudomány vívmányai is. Mind minden másik szkíta utódnép, a magyar és a kelta, az etruszk gyógyítók – orvosok (táltosok) – is értették a koponyalékelés tudományát, amit a gyógyítás céljából végeztek, hisz az így megműtöttek tovább éltek még évekig, ahogyan a régészet bebizonyítja, akár s szkíta-hun-magyar-kelta leletek esetében is. A koponyalékelés tudományához csak a magyarral rokon vagy rokonítható népek táltosai értettek, így az inkák táltosai is, de senki más e kerekföldön, és főleg senki sem a szuper okosok (görögök, perszák, kínaiak vagy germánok) közül. A koponyalékelés tudása és technikája (mert nem mindegy hogy a megműtött túléli vagy sem), perfekt anatómiai tudással rendelkeztek, de arról nincs tudomásunk, hogy más sebészeti beavatkozásokat is végeztek, kivéve ortopédiai korrekciós műtétek és fogászati beavatkozásokat. A fogászat terén is kiváló szakemberek voltak, nem csak szúvasfogakat kezeltek (betömtek) vagy kihúztak, de értettek a fogpótláshoz is, a fából vagy emberi csontból készített, de még elefántcsontból faragott műfogakat arany lemezzel rögzítették a fogsorhoz. A fogsor hiányokat aranyhíddal is képesek voltak pótolni. Etruszk sírból előkerült egy teljes fából faragott műfogsor (protézis) is.

Etruszk táltos (Murlo, Siena)

Az etruszk nyelv

Az eddigiek alapján is nyilvánvalóvá vált, hogy: az ősvillanovai, a villanovai és az etruszk megnevezés nem más, mint három kifejezés egyazon nép három különböző fejlődési szakaszának jelölésére az őstörténeti szakasztól az urbánusig, következésképpen az ősvillanovaiak nem mások, mint az ősetruszkok. Az utóbbi évek kutatásai arra engednek következtetni, hogy Etruriában kulturális és valószínűleg etnikai folytonosság létezik az ősvillanovai kultúra (bronzkor vége) és az etruszk között. (Bárányi)[59]

Már i.e. 900 körül megkezdődik az etruszkok (tirrhének, tirszének) bevándorlása Észak-Itáliában, feltehetően Kis-Ázsiából.([60])

A csatabárdosok vidékéről érkező „magyar” (szkíta) kurgános temetkezés a Kárpát-medencéből terjed tovább Európába, két úton: a keltákkal nyugat felé és az etruszkokkal dél felé. A vaskorban Nyugat-Európában is megjelenő egyéni, „elitista” kurgános temetkezés a kelta és az etruszk arisztokrácia új jelképévé válik, és helyettesíti az addig Európának nyugati területére jellemző tömegsíros (tumulus) bronzkori temetkezést.

Összefoglalva a következőket állapíthatjuk meg: 1) Az egyéni temetkezés az elitista individualizmus győzelmét jelenti az egyenlőségpárti kollektivizmus felett. Ez egyben a bronz- és a vaskor társadalmi átszerveződésének kezdetét jelzi. 2) Az új temetkezési szokás Nyugat- és Közép-Európában hamarosan a kelta arisztokrácia új szimbólumává válik. 3) De a legutóbbi vizsgálatok szerint a nomád ázsiai – a kontinuitás elmélete szerint török nyelvű – pásztorkultúrák sírhalmaiból és kurgánjaiból ered, közvetetten pedig a Ceramica-Cordicella (fonaldíszes-kerámia), illetve a harci bárdos (csatabárd) kultúrából származéka. (Alinei)[61]

A vaskor a szkíták világa: a szkíták a Kárpát-medencében, és innen keletfelé, míg nyugaton a kelták testvérnépe terjeszkedik, délen meg az etruszk civilizáció virágzik.

A magyarokból kivált etruszkok „a magyar nyelv egy archaikus formáját beszélték.” (Alinei: Etrusco – una forma arcaica di ungherese).

Táltos lovak (Tarquinia, Museo Nazionale)

A Kárpát-medencéből, amely „Európa ipari szíve, motorja” a kőkorszaktól a bronzkor végéig tartó időszakban, származnak azok „az elit hódító” magyar nyelvű csoportok, akiknek – Mario Alinei szerint –„köszönheti Itália a hamvasztás elterjedését, az új építési technikákat, a csatornázást, a fejlett fémkohászatot, a fazekasságot, a díszítéseket (…) a kard és a ló használatát.” (Kiss Dénes: Gondolatoka a magyar kiadáshoz)[62]

Az etruszkok nyelvéről még keveset tudunk. Habár sok rovásos felirat maradt ránk, illetve került elő a régészetnek köszönhetően, mégis kevés ahhoz, hogy megismerjük az etruszk szókincset. Sok etruszk város fala ma is látható, sok etruszk temetőt sikerült mára föltárni, és egyre gyarapodnak a megfejtésre váró rovásírásos feliratok. Sajnos, a kutatók, továbbra is csak a dogmák mentén képesek gondolkozni, és mérnek kutatni. Emiatt a rovások megfejtése még várat magára.

És egyszer csak jött Alinei…

Mario Alinei szembemegy az árral, és meri azt állítani, hogy a római (és az európai) civilizáció megalapítói, az etruszkok, a magyar nyelv egy ősi formáját beszélték.

Az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy már volt magyar próbálkozás is, az etruszk nyelv rejtelmeinek megfejtésére, több-kevesebb sikerrel, de ő reájuk nem figyelt fel a magyar közvélemény, mert hát magyarra nem szokott felfigyelni a magyar közvélemény. Ezért, aztán jókor jött a ’talián’. Örvendetes, hogy egyre több külföldi, főleg olasz kutató foglalkozik a magyarok múltjával s elvetik a hivatalos finnugrász történelem hamisításait.

Varga Csaba A finnugor szamár humoreszkjében írja: A finnugor szamár ugyanolyan, mint a világ bármelyik szamara. Bojtos a farka, mint a marháé, lóg a feje és csökönyös, továbbá szürke, rettenetesen szürke. Viszont kitartó: ha nem, akkor nem, nem és nem. Más szamár aztán feladja és poroszkál tovább. A finnugor szamarat azonban különös fából faragták: ő aztán végképp nem. És szétvetett lábakkal keresztbe áll nekünk az úton már több, mint egy évszázada, s folyamatosan zengi eszméi összegzését: IÁ. (Varga)[63]

            Ennek ellenszegülve végzett sok magyar tudós, még kiűzetésben is fontos kutatást a magyar, a valódi magyar múlt megismerése érdekében. Itt csak egy rövid és nem tökéletes felsorolása azon kiváló magyaroknak, akik a magyar – etruszk közös múltat kutatták.

Az etruszk nyelvvel, az etruszk-magyar nyelvrokonsággal foglalkozó magyar tudósok:

Magyar Adorján Az ősműveltség című művében az etruszk nyelv és az ősmagyar nyelv kapcsolatát keresi.

Dr. Varga Zsigmond az etruszk nyelv megismeréséhez járult hozzá.

Kur Géza lelkész szintén foglalkozott az etruszk nyelvvel, elsősorban sírfeliratok segítségével.

Dr. Baráth Tibor felhívta a figyelmet a magyar és etruszk nyelvek közötti esetleges kapcsolatra.

Nagyernyei Szabó Zoltán a magyar és az etruszk nyelv kapcsolatait kutatta.

Orbán Árpád a Folio Hungarica, Déli magyar őshaza, az új délies, sokszöges, poligonális szórokonítási rendszer és diadalútja című munkájában a nyelvek összehasonlításával foglalkozott.

Mesterházy Zsolt több írásában kifejti az etruszkok magyarországi eredetet, és bizonyítja a magyar-etruszk nyelvi rokonságot.

            A magyar – etruszk rokonságot alátámasztja az etruszk nyelv szerkezete. Az etruszk–magyar nyelvrokonság mellett szóló érvek közül a legnyomósabb a két nyelv nyelvtanában található azonosság, vagyis az a tény, hogy:

·         mindkét nyelv agglutináló (ragozó),

·         mindkét nyelv az első szótagot hangsúlyozza,

·         mindkét nyelvben kötött a ragok sorrendje, előfordulhat többszörös ragozás is, és ha szükséges, a ragok közé kötőhangot illeszt mindkét nyelv,

·         mindkét nyelvben jelen van a magánhangzó illeszkedés,

·         egyik nyelv sem használja a nyelvtani nemeket (hím, nő -és semlegesnemet),

·         egyik nyelvben sem kötött a mondatbeli szórend.

Az elmélet ellen szólnak a finnugor elmélet állításai, vagyis mindaz, ami a hivatalos álláspont, és amit a tankönyvek tanítanak. Egy bizonyos nyelvtani elem közötti különbséget mégis fel lehet hozni az etruszk–magyar nyelvrokonság ellen: Az etruszk nyelv nem ragozza a mellékneveket és a határozószókat, de a magyar nyelv igen. (Lásd feljebb: Varga Csaba).

Ezzel az igencsak szerény érvvel egy baj van: Az etruszk írásrendszer rövidítő, összevonó jellegéből adódóan elképzelhető, hogy a mellékneveket és a határozószókat is ragozták, csak nem írták ki. Hasonló jelenség figyelhető meg a székely–magyar rovásírás esetében is. Ugyanis a rovás szabályai szerint sem kell minden esetben a magánhangzókat kiírni. Ha ez az etruszkok esetében is így történt, akkor elképzelhető, hogy a melléknevek és a határozószók ragjai elcsökevényesedtek, majd pedig eltűntek.

A régészeti bizonyítékot az elmélet hívei a tatárlakai leletben (tatárlakai tábla) látják. Ez a lelet székely–magyar rovásírás négy jelét tartalmazza. Az etruszk írás és a székely–magyar rovásírás sok tekintetben hasonlít egymáshoz, különösen ami a számok írását illeti.

Az a tény, hogy a magyar nyelv 68%-ban ősetimonokat használ, a magyar nyelv ősiségét bizonyítja. Ez az O. Semino és 16 társa által 2000-ben a mai magyar lakosságon elvégzett genetikai vizsgálattal és a későbbi, az MTA tudósai által mind a mai magyar és székely, valamint a honfoglaló magyarságon elvégzett DNS vizsgálattal együtt rámutat arra, hogy a magyar nép első képviselői a 35-40 ezer évvel ezelőtt betelepült európai őstelepesek voltak és a Kárpát-medence első lakói. Többek szerint az etruszkok nem kis-ázsiai, hanem Kárpát-medencei eredetűek voltak, s így ez a genetikai bizonyítéka az etruszk–magyar rokonságnak. (Wikipédia)[64]

Sírkamra belseje (Cerveteri necropoli)

Az etruszk szókincs: 

MEKH nép, az etruszkok saját neve ó ómagyar MAG fiú, ivadék ó kelta MAC fiú, ivadék

> MEKHLUM  Etrúria etruszk neve  > MEKH THUTA etruszk (nép-)vezér

THUTA kormányzó ó magyar (avar) TUDUN vezér ó kelta TEUT-at(es) törzsi istenség

TARKHUN (lat. TARQUIN) ősi hatalmi forma ó magyar TÁRKÁNY (magyar TARJÁN)

ó kelta TAIRGEOIR áldozó, áldozatot bemutató; TÁIRGEOIR  fegyverkovács

CAMTHI, CANTHE, CANTHCE  ó magyar KENDE fejedelem ó kelta CEAN fejedelem

ZILA, ZILAC, ZILATH ó magyar GYULA princeps civitas ó kelta GIOLLA vezér

CLAN  fiú, utód  ó kelta CLANN  fiú, gyermek; család ó magyar CSAL-ád fiú, gyermek

> Lásd még: török OGUL fiú, ifjú ó ír ÓG ifjú > ÓGLAN ifjú harcos (ó magyar ÖCS)

MARU földmérő (> MARON építkezési és földszerzési ügyekben illetékes személy)

ó magyar MÉRŐ

MARUNUKH várostervező és városépítő, mérnök (?) ó magyar MÉRNÖK 

Etruszk – magyar – kelta szótár:

ATH  elátkoz, szitkozódik, elkárhoztat ó magyar ÁT-ok ó kelta (ír) AITHIS szidás; átok

AIS, EIS  isten(ek) ó magyar ŐS ó kelta (ír) OS-, UAS-  legfelső, vels OES ős

AL- felajánl (áld) ó magyar ÁLD, ÁLD-ás ó kelta ALTA-igh áld; ALTÚ áldás

APA apa > APAC apák, APAS apai ó magyar APA (tör. BABA)

ATI anya (vö. finn  ÄITI)

AR- vágni ó magyar AR-at ó kelta (ír) ÁR tarolás, pusztítás, (breton) ÓR öl, gyilkol

AR elérni, megszerezni ó magyar ÉR ó kelta ÉIR-igh  ér, elér; megérik, felnőtté válik

CALU  halott > CALUŚTLA  halhatatlan (> CALUSURASI  síremlék) ó magyar HAL 

CANθE, CAMθI  kende ó magyar KENDE ó kelta CEANN fejedelem

CEP- tiszteletbeli cím, tisztség; címer, jelkép ó magyar KÉP ó kelta CEAP forma, alak

lásd még: kelta CEAPACHÁN képkompozíció (à vö.  ujgúr  KIP példa, minta)

CER-  kér, elvár, sürget, előmozdít ó magyar KÉR, AKAR ó kelta ACHAIR, AGAIR

CLAN  fiú ó kelta (ír, skót) CLANN fiú, gyermek; család, nagycsalád ó magyar CSAL-ád

KRIL  kerül ó magyar KER-ül ó kelta CORRA-igh kerül, kering („corraigh ort” gyertek)

KUL-  tűzhely ó  magyar KÁLYHA

ELSŚI  első  ó magyar ELÜLSŐ

FASE, FAŚE, FAŚENA váza, fazék ó magyar FAZÉK

FULU  kovács  (> városnév: „Populonia / Fufluna”) ó magyar FŰLŐ fűtő

FURθ  változni, változtani / fordítani ó magyar FORD-ul ó kelta FIAR fordul, forog

HAR, HARA, HURT  harcolni / harc ó magyar HARC (vö. kelta GORTÚ seb, sérülés)

HIL  hely ó magyar HELY ó kelta BALL hely

LINE  elő(lény) ó magyar LÉNY ó kelta (breton) LOEN (élő)lény (à vö. török LAN lény)

LUAŚ  lovas, lovász ó magyar LOVAS ó kelta LÁEACH lovas(-harcos)

LUPU, LUPA  nemzetségfő megnevezése ó magyar (székely) LÓFŐ ó kelta FLATHA

MAθCVA  mézsör ó hun MEDOSZ (Priscos)ó kelta MEDU (> magyar „MÉZES”)

MANI(I)M  meny, menyecske ó magyar MENY ó kelta MIONN  párta / eskü

MENAKHE elment, eltávozott ó magyar MEN-, MEGY ó kelta (ír) IMIGH, (vels) MYND 

NAC, NACNA, NACNVA  nagy ó magyar NAGY (NAND-) ó kelta MÉAD (óír NANT-)

PAPA  nagyapa > PAPALS-  unoka  (É-olasz: BABO Télapó) ó török BABA apa

PARKHIS (föld)birtokos ó magyar BÍR > BIRT-ok > BIROD-alom ó kelta BIR > BRIOD

PARLIU  pároló ó magyar PÁRA, PÁR-ol ó kelta BEIR-igh  forral, párol

PURT, PURθ  kétélű balta, csatabárd  ó magyar BÁRD (à vö. csuvas PURDA)

RASNA tartomány, terület, zóna, rész ó magyar RÉSZ (csángók a „részesek”?)

SUθI  (SUTHI) sír ó  magyar SÍR ó kelta (ír) SIDH, SÍ / (vels) SÍR

ŚUNU  zenész ó magyar ZENE ó kelta SEINM zene, SEINN zenél, SEINNTEOIR zenész

ŚUPLU  ostorozó ó magyar (székely) SUPÁLÓ ó kelta SEÁP csapás

TAM- eltemet > TAMIA temető, TMIA sírbolt ó mag. TEMETŐ ó kelta TUAMA sírbolt

TARKHUN ősi hatalmi forma ó magyar TÁRKÁNY ó kelta TAIRGEOIR fegyverkovács

TES-, TEZ-, TEN-, θEN-, TEV- tesz > TENU  tevő ó  magyar TEN-, TESZ ó kelta DÉAN

TRUTNVT  haruspex, sámán ó magyar (hun) TORDA ó kelta DRAOTA, DRAOI

TUR  (fel)kínálni, megfogadni ó magyar TOR ó kelta TÚARE halotti tor

TUŚTI, TUŠθI  tűz(ben), láng(ban) ó magyar TŰZ ó kelta TE-as  forróság (TE-ne tűz)

THANASA  „bohóc” ó magyar DANOS (regös) ó kelta AOS DANA regösök, danosok

THILEN  tölts, töltsön ó magyar TÖLT ó kelta (ír) DÁIL, (vels) TYWALLT tölt

-θURA, -TURA  törzs (?), közösség > FALUθRAS  városi közösség

ó magyar TÖRZS / FALU ó kelta (ír) BAILE  város, (breton) PLU  falu

URA, URE, URI  úr, nemes, vezér ó magyar ÚR ó kelta URRA  úr

ZATO  csata ó magyar CSATA ó kelta CATH csata

ZILA(TH) gyula ó magyar GYULA ó kelta GIOLLA vezér

Az etruszk istenek neve: (görög és latin megfelelőjével) – (Vasconi)[65]

TIN(IA) Zeus/Iuppiter: etruszk „Atyaisten” ó magyar (Is)TEN ó kelta  DUINN (DONN)

UNI  Hera/Iuno: etruszk „Anyaisten” ó magyar ANYA, ENE(H) ó kelta ANU (DANU)

TURAN ATI  Aphrodites/Venus: a szerelem, a szeretet, az életerő istennője (tündére) – neve azonos a lüd TURANNU nevével (vö. etruszk TUR  felkínál, megfogad à lásd: ATI  anya)

MARIS  Ares/Mars: etruszk „Hadisten” – vö. agathyrsz „Maris” a mai Maros vizének neve

MENERVA  Athena/Minerva                                             

APLU  Phoebos/Apollo                                           

NETHUNS  Poseidon/Neptunus

FUFLUNS  Dionysos/Bacchus

AITA  Hádes (a Másvilág ura) – ő az (ÖS-)ATYA, a Másvilág ura

SETHLANS  Hephaistos/Vulcanus             

TURMS  Hermes/Mercurius 

                                    

Látható, tehát, hogy az etruszk istennevek teljesen eltérnek a görög istennevektől, és megelőzik a római istenek neveit; bizonyítottan a rómaiak egyszerűen átvették az etruszk isteneket és sokszor ezek etruszk nevét is.

Fekete (bucchero) kancsó (Chiusi, Museo Etrusco)

Étkészlet (Chiusi, Museo Etrusco)

Az etruszk rovásírás

Az etruszk írás, egy általában jobbról-balra sorvezetésű rovásírás volt. A rovásírás egyik legjobb ismerője, Forrai Sándor, így fogalmaz erről: A 40 (vagy egyesek szerint 45) magyar rovásjelhez képest, az etruszk írás 52 rovásjelet használ (az ótörök pedig 51). Ha ezeket az írásokat, jelrendszereket összevetjük, kiderül, hogy az etruszk rovás legközelebb a pelaszg rováshoz (43,8 %) és a székely-magyar rováshoz (43, 4 %) áll – Sebestyén Gyula nyomán. Világos az a tény, hogy a magyar rovásírásnak valamennyi nép rovásírásával körülbelül olyan arányú a kapcsolata, amilyen arányú az etruszk rovásírásé. (…) A pelaszg és etruszk rovás között alig van különbség. És ez is igazolja, hogy valóban mindkét nép kisázsiai eredetű. (Forrai)[66]

Napjaink egyik érdekes vitája, hogy az írást ki kitől vette át: a görögök az etruszkoktól, vagy az etruszkok a görögöktől. Ha az etruszkok netán görög hatásra kezdtek írni, akkor is a jobbról balra olvasandó írásuk párhuzamosan fejlődött a görögök nyugati írásváltozatával. Néhány paleográfus az elmúlt 15-20 év alatt megállapította, hogy az etruszkok biztosan nem vehették át a görög ábécét, legfeljebb ez párhuzamosan fejlődhetett. De ez sem valószínű, hiszen az etruszkok jóval fejlettebbek és műveltebbek voltak, mint a görögök. A görögök igen korán kerültek kapcsolatba az etruszkokkal, akiktől például a vázaművészetet is átvették s művészi tökélyre vitték. Így is alátámasztható, hogy a görög ábécé az etruszkból fejlődött ki: az eltérés több betű esetében számottevő. A valóság azonban talán középúton lehet: sem az etruszk nem származott a görögből, sem a görög az etruszkból, hanem mindketten közös forrásból merítettek, a föníciaiból. Ennek legkorábbi megjelenése lehet az a pelaszg nyelvűnek tartott feliratos emlék, amelynek alapján egyébként először felvetették a görög és etruszk rokonságát. A latin írás kialakulásának mintegy 40, tudományosan elfogadott teóriája közül a legismertebb szerint a latin írás is az etruszk ábécé átvételén alapul, és az ott hiányzó, de a latin nyelvben nélkülözhetetlen betűket a rómaiak a dél-itáliai görög telepesektől vették át. (Wikipédia nyomán)

Az etruszkok ugyancsak Ázsiából kerültek a mai Olaszország területére, de hogy melyik útvonalon, arról megoszlanak a vélemények. Az egyik elmélet szerint az Alpokon keresztül, tehát északról (a Kárpát-medencéből) kerültek az Appenini-félszigetre, mivel ennek nyomai a Raeti-Alpokban megtalálhatók.(…) Az északi bevándorlás azért látszik valószínűbbnek, mert elsősorban Közép-Itália északi részében telepedtek le (…). A Sebestyén Gyulától vett idézett is az előbbi feltevést erősíti, amit még szükségesnek tartok kiegészíteni a Kis-Ázsiából a Kaukázus vidékére került etruszk-pelaszg népek további vándorlásával kapcsolatos megállapításával: „A Kaukázus tájáról kiinduló pelaszg-etruszk vándorlás az írás ismeretével együtt magával hozta az íráshoz szükséges eszközöket is.” Majd megállapítja, hogy: „a hosszú vándorlás alatt alig változott valamit az írás.” Ami a mássalhangzós jelleggel kapcsolatosan változott is „ a balkáni pelaszg s az itáliai etruszk törzs egészen egyezően, tehát még a keleti együttlét, vagy együttes vándorlás idején változtatta meg.” (Sebestyén: Rovás és rovásírás, Budapest, 1908). – ([67])

           

Az etruszk írás nyilvánvaló kapcsolatban áll a föníciai és az ugarit írással. Néhány betű teljesen azonos a föníciaival, néhány apróbb változásokat mutat, egyesek jelentése megváltozott, vagy pontosabban: nem esik egybe a föníciaival.

Az etruszk hangképzés sajátosságának gondoljuk, hogy nem tettek különbséget a zöngés és zöngétlen zárhangok között, ezért a b, p, d, t és a g, k hangok jelölésére csak három betűre volt szükség, és kimaradt ábécéjükből az o betű is. Azonban a beszélt etruszk nyelvről csak közvetetten, saját írásukból és a latinban fennmaradt, vélhetően etruszk származású szavak alakulásából vannak ismereteink. Mario Alinei szerint (akinek az etruszk–finnugor rokonítása erős ellenkezést váltott ki, azonban mégis elismert etruszkológus) az etruszk nyelvfejlődés legkorábbi szakaszaiban hangzók átvétele történt, valamint korai hangkészletük az írás alapján bővebb volt. Nem tartja valószínűnek azt a folyamatot, miszerint egy nyelv történetének egy szakaszában hangzóbővülés történik, majd a hangzók erőteljes redukciója. Véleménye szerint nem a beszélt etruszk nyelv változott meg, hanem csak az írásuk egyszerűsödött. A zöngés mássalhangzókat kivétel nélkül azok zöngétlen megfelelőjével írták le, valamint egyre kevésbé jelölték a magánhangzókat, de ez még nem bizonyítja, hogy ezek a változások a kiejtésben is megjelentek. Jellemző példái között szerepel az Alexandrosz név alakulása az etruszk feliratokon: korai Aliχsantre alak gyorsan – több átmeneti alakon keresztül – Elcsntre formára módosult. Ez azonban még nem jelenti, hogy az írás változását a beszélt nyelv követte volna, vagy hogy az írás változását a beszélt nyelv követése okozta volna. A változás jellege inkább azt mutatja, hogy a betűírásból az egyszerűbb mássalhangzóírás felé alakult át az írásrendszer. (Wikipédia)[68]

Etruszk szövegek mintegy kilencezer feliraton találhatók. Ezek többsége sírfelirat, amin csak az elhunyt neve szerepel. A másik nagy csoport a mindennapi tárgyakon lévő feliratok, amik a tulajdonos, a készítő, vagy a megajándékozott nevét tartalmazzák. Könnyen érthetőek a képek mellett található feliratok. Hosszabb szövegek csak törvényekkel vagy vallási rituálékkal foglalkoznak. Egy majdnem kétnyelvű feliratot Pyrgiben találtak. A másik nyelv a föníciai, föníciai írással, de a két szöveg nem tükörfordítás, csak a tartalmuk azonos. Az aranyból készült táblák szövege egy kultikus épületről szól, az Anyaisten, Uni templomának felállításáról. Egy másik felirat Perugiában egy földszerződés, Capuában egy agyagtábla felirata vallási naptár (ez az egyik leghosszabb etruszk szöveg, 300 megmaradt szóval), egy Cortonában talált réztábla földművesek sorsával foglalkozik, akiknek eladták a bérleményét. Vallási rituálék kalendáriumát írták fel egy vászoncsíkra (mintegy 1500 szót), amit később darabokra téptek és egy múmia becsavarásához használtak fel Egyiptomban, így a szöveg megőrződött (a múmiát a jelenlegi helye után „Zágrábi múmiá”-nak nevezik).

Érdekes másodlagos források az etruszk szavakra a latin és görög szövegek, amikben ezekhez magyarázatokat fűztek a különböző szerzők (jól vagy rosszul). Pl. aesar ... etrusca lingua deus, [„aesar ... etruszk szó, jelentése: isten”] - Suetonius: Augustus élete. (u.o.)

Befejezésül kimondhatjuk, hogy az etruszkok, a keltákkal és a szkítákkal együtt, a Kárpát-medencéből származtak, és Eurázsia első civilizátorai voltak. Véleményem szerint a közös szkíta-kelta-etruszk ősök, eredetileg Kis-Ázsiából vándoroltak a Kárpát-medence vidékére, és lettek őshonosok, ott a Világközepén. De az is lehet, hogy a Kis-Ázsiából történő bevándorlás, csak egyszerűen egy visszavándorlás volt, oda a Világközepére.

Etruszk írás (régen és ma à

Felírat egy sírkamra belsö falán (Tarhuna / Taruinia)

"Etruszk" T-Shirt

Harcos sírköve (Volterra, Museo degli Etrusci)

Velathri / Volterra bejáratánál

FORRÁSMUNKÁK

A felhasznált irodalom:

Alinei, Mario: Etrusco: Una forma arcaica di ungherese (Bologna, 2003) – magyar fordításban: 
Ősi kapocs (Budapest, 2005)

Bárányi Éva: Szkíták, etruszkok, magyarok (Budapest, 2008)

Benedek Elek: Hazánk története (Budapest, 1927/1995)

Cser Ferenc / Darai Lajos: Magyar folytonosság a Kárpát-medencében (2005)

Cunliffe, Barry: Illustrierte Vor- und Frühgeschichte Europas (Frankfurt, 1996)

Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára (Pest, 1862)

Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig (Lakitelek, 1994)

Götz László: Keleten kél a nap (Budapest, 1994)

Grandpierre K. Endre: Attila és a hunok (Budapest, 2006)

Grandpierre K. Endre: Aranykincsek hulltak a Hargitára (Budapest, 1990)

Kinder, H. / Hilgemann, W.: Atlas zur Weltgeschichte (Köln, 1987)

Makkay László, Mócsy András: Erdély története, I. kötet (Budapest, 1987)

Marcantonio, Angela: A finnugor elmélet végnapjai (2007).

Mesterházy Zsolt: Honfoglalások kora, Kr.e. 2200 – Kr.u. 1250 (Budapest, 2005)
Mesterházy Zsolt: A Kárpát-medencei etnogenezis története (Ősi Gyöker, 2005. 1-2., 30-33. old.)

Millenniumi Magyar Történelem: Képes krónika (Budapest, 2004)

Moscatelli, Giuseppe: L’Eros degli Etruschi (Valentano / Viterbo, 2010)

De Pascale, Andrea: Anatolia – Le Origini (Cinisello Balsamo / Milano, 2013)

Rieckhoff, S.: Faszination Archäologie, Bayern vor den Römern (Regensburg, 1990)

Sandrelli, Eleonora: Etruschi – Storia di un popolo misterioso (Firenze, 2007)

Schiltz, Veronique: Die Scythen (München, 1994)

Semplici, Andrea: das Archäologische Park von Baratti und Populonia (Firenze, 2008)

Tedzsüman, Mahmúd: Tárih-i Üngürüsz / Madzsar Tárihi (Cleveland, 1988)

Télfy János: Magyarok őstörténete (Pest, 1863 / Budapest, 2001)

Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták (Budapest, 1999)

Timaru-Kast Sándor: A Fehérló Fiai (Budapest, 2008)

De Tommaso, Giandomenico: Populonia – A city and its territory: Guide to the Archeological Museum of Piombino (Piombino, 2004)

De Tommaso, Giandomenico: Il naufragio di un mondo (Firenze, 2011)

Vasconi, Marcella: La leggenda degli Etruschi. Una civiltà spirituale, misteriosa (1998)

Vesco, Clotilde: Guida alla cucvina etrusca (Montaefiascone / Viterbo, 2015)

Egyéb források:

An Gúm: Foclóir Póca English-Irish • Irish-English Dictinary (Dublin, 1993)

Goodwin, Edmund: First Lesson in Manx (Douglas, Isle of Man, 1987)

Ingelheimer Zeitung (1995)

Jones, W.J.: Welsh with Easy (Denbigh, Wales/UK)

Kluge, F.: Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache (Berlin, 1999)

L’Archoelogue (Paris, 2007/No. 89)

Protagon Editori: La vita quotidiana nella Toscana angtica – Vivere da etrusco: Abitazione e vita quotidiana (Siena, 2009)

Protagon Editori: La vita quotidiana nella Toscana angtica – Vivere da etrusco: Famiglia e società (Siena, 2008)

Protagon Editori: La vita quotidiana nella Toscana angtica – Vivere da etrusco: La produzioni e i commerci(Siena, 2009)

Protagon Editori: La vita quotidiana nella Toscana angtica – Vivere da etrusco: Lingua er scrittura (Siena, 2008)

Protagon Editori: La vita quotidiana nella Toscana angtica – Vivere da etrusco: Vicende storiche (Siena, 2008)

Scala (Strinati, Claudio): Führer zu den Stätten der Etrusker – deutsch (Florenz, 2007)

Spektrum der Wissenschaft / Scientific American (New York, 2002/05)

Világháló (Internet): Wikipédia (magyar, német, angol, olasz, francia).

*

[1] Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, 5. kötet, 469-470. old., Pest, 1862.

[2] hu.m.wikipedia.org/wiki/A_rejtély (Világháló).

[3] hu.m.wikipedia.org/wiki/Etruszkok (Világháló).

[4] Alinei, Mario: Etrusco: Una forma arcaica di ungherese (Bologna, 2003) – magyarul: Ősi kapocs. A magyar-etruszk nyelvrokonság (Budapest, 2005).

[5] en.wikipedia.org/wiki/Etruscan_language (Világháló).

[6] hu.wikipedia.org/wiki/Olaszország_történelme (Világháló).

[7] Hésziodosz, i.e. 8. szazadban élő, az anatóliai Kümében született görög epikus költő (Wikipédia).

[8] hu.wikipedia.org/wiki/Hésziodosz (Világháló).

[9] Kislexikon: Amfiktionok –  így hívták a régi görögök azokat a szomszéd népeket, melyek tekintett nélkül a törzsrokonságra, vm. templom védelmére, közös ünnepek megtartására s a nemzetközi jog megóvása érdekében szövetséggé (amfiktiónia) egyesültek. (Világháló).

[10] Kodros, Melanthos fia, volt Attika az utolsó mythikus királya. (Wikipédia) – magyarul: ő volt a vidék utolsó „görögök előtti” történelem pelaszg (!) királya.

[11] hu.wikipedia.org/wiki/Dór_vándorlás (Világháló).

[12] hu.wikipedia.org/wiki/Trója (Világháló).

[13] Hérodotosz: Historien, 4. könyv, 268 – 272. old., Stuttgart, 1971.

[14] Timaru-Kast Sándor: A Fehérló Fiai, 10. old., Budapest, 2008.

[15] Görög: makasriosz – magyarul „áldott, boldog szerencsés, gazdag”.

[16] Nagyszentmiklósi kincs, 2. számú korsó képe (amit egyesek „állatküzdelmi” jelenetnek hisznek).

[17] Steinbauer, Pia: Die Magyaren und das ungarische Reich, Ingelheimer Zeitung (1995. április 28.).

[18] Mesterházy Zsolt: Honfoglalások kora (i.e. 2200 – Kr.u. 1250), 115. old.

[19] Alinei, Mario: Ősi kapocs (A magyar-etruszk nyelvrokonság), 424. old.

[20] Vasconi, Marcella: La leggenda degli etruschi (una civiltá spirituale, misteriosa), 8-9. old.

[21] hu.wikipedia.org/wiki/Kál_harka (Györffy György: István király és műve könyve nyomán).

[22] Télfy János: A magyarok őstörténete, 13-17 old.

[23] Grandpierre K. Endre: Attila és a hunok, 62. old. (> Metcalfe, C.T.: The Rajput Tribes, 1982, I. 38. old.).

[24] Makkai L. / Mócsy A.: Erdély története, I. kőtet, 17. old.

[25] Makkai L. / Mócsy A.: Erdély története, I. kőtet, 27-28. old.

[26] Télfy János: Magyarok őstürténete, 39. old.

[27] Télfy János: Magyarok őstürténete, 39-40. old.

[28] Makkai L. / Mócsy A.: Erdély története, I. kőtet, 30. old.

[29] Mesterházy Zsolt: Ó-Magyarországi (Kárpát-medencei) bevándorlások Etrúriába. (ZMTE, Acta Historica Hungarica Turiciensia, 2002, 71-77. old.).

[30] Vasmer, Max: Untersuchungen über die ältesten Wohnsitze der Slaven, I. Die Iranier in Südrußland, Leipzig, 1923. (Wikipedia) – a szerző Szent-Péterváron született „Rußlanddeutsche” (oroszországi német), és szlávista.

[31] hu.wikipédia.org/wiki/Szkíták (Viláhgáló).

[32] hu.wikipédia.org/wiki/Agathürszök (Világháló).

[33] hu.wikipédia.org/wiki/Thüsszageták (Világháló).

[34] hu.wikipédia.org/wiki/Iürkák (Világháló).

[35] Murphy törvényei.

[36] Spivey, Nigel: Etruscan Art, 72-75. old.

[37] Tedzsüman, Mahmúd: Tárih-i Üngürüsz / Madzsar Tárihi (avagy A Magyarok története).

[38] Hankó Ildikó: Titok népe, Magyar Demokrata, IX. évf. 43. szám, 2005. október 27

[39] Alinei, Mario: Ősi kapocs – A magyar-etruszk nyelvrokonság, Bevezető.

[40] Alinei, Mario: Ősi kapocs – A magyar-etruszk nyelvrokonság, 393. old.

[41] Alinei, Mario: Ősi kapocs – A magyar-etruszk nyelvrokonság, 394-395. old.

[42] Alinei, Mario: Ősi kapocs – A magyar-etruszk nyelvrokonság, 396. old.

[43] Alinei, Mario: Ősi kapocs – A magyar-etruszk nyelvrokonság, 397. old.

[44] Alinei, Mario: Ősi kapocs – A magyar-etruszk nyelvrokonság, 400. old.

[45] Alinei, Mario: Ősi kapocs – A magyar-etruszk nyelvrokonság, 401. old.

[46] Alinei, Mario: Ősi kapocs – A magyar-etruszk nyelvrokonság, 403. old.

[47] Alinei, Mario: Ősí kapocs, 436-437. old.

[48] Alinei, Mario: Ősí kapocs, 435. old.

[49] Alinei, Mario: Ősi kapocs – A magyar-etruszk nyelvrokonság, 428-429. old.

[50] Alinei, Mario: Ősi kapocs – A magyar-etruszk nyelvrokonság, 431-432. old.

[51] Alinei, Mario: Ősí kapocs, 460-463, 466, 471. old.
[52] Vasconi, Marcella: La leggenda degli Etruschi, 28-31. old. alapján

[53] Kinder, H. / Hilgemann, W.: Atlas zur Weltgeschichte, 73. old.

[54] Alinei, Mario: Ősí kapocs, 31. old.

[55] Nem a „csángó” népnév eredt a „csángál” igéből, hanem fordítva, a „cángó” adta alapját a „csángál”-nak.

[56] Alinei, Mario: Ősí kapocs, 71-72. old.

[57] Alinei, Mario: Ősí kapocs, 142-143. old.

[58] Alinei, Mario: Ősí kapocs, 430-431. old.

[59] Bárányi Éva: Szkíták, etruszkok, magyarok, 62. old.

[60] Kinder, H. / Hilgemann, W.: Atlas zur Weltgeschichte, 73. old.

[61] Alinei, Mario: Ősí kapocs, 405. old.

[62] Alinei, Mario: Ősí kapocs, 497-498. old.

[63] Varga Csaba: A finnugor szamár – humoreszk. (Világháló: www.leventevezer.extra.hu)

[64] Wikipédia: Etruszk-magyar nyelvrokonság (Világháló).

[65] Vasconi, Marcella: La leggenda degli Etruschi, 76-77. old.

[66] Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig, 71-72. old.

[67] Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig, 73. old.

[68] Wikipédia: Etruszk ábécé (Világháló).

V É G E