A magyarok rejtélyes eredete

Timaru-Kast Sándor

A magyarok rejtélyes eredete

Első rész

Az Árpád-féle Honfoglalás 1000 éves ünneplésekor, a nagy Millennium ünnepén, 1896-ban megjelent monográfiájában, Thúry József, magyar nyelvész és turkológus, a következőket írta: „Aligha van olyan nemzet, melynek eredetére és őstörténetére vonatkozólag annyi és olyan természetű kútforrás maradt volna fenn, mint a magyarokra vonatkozólag, s mégis talán egy nemzetnek az őstörténetét sem borítja olyan sürü homály mind e napig (mind a mai napig) , mint a magyarokét. Pedig az írásban fennmaradt történeti emlékek ékesszólóan bizonyítják, hogy az egykorú és közelkorú történetírás voltaképpen mindig tisztában volt azokkal a dolgokkal, amelyekből az ujabbkori kutatók kérdéseket csináltak.“[1]

Az a történelemtanítás, ami a magyar iskolákban, írott és elektronikus médiákban és minden jól menő, a mindenkori „magyar“ kormányok által, feltételek nélkül támogatott, és bőkezűen pénzelt, azaz az adófizetők pénzéből szubvencionált vízcsapból folyik, az minden más, csak nem a valóság. Aki az igazságot megismerni akarja, annak az akadályok garmadáját leküzdve kell a hazugság fátylán túli világhoz eljutnia, ezt megszólítnia.

A valóság ott hever az út porába, csak azt észre is kell venni…

Körösi Csoma Sándor szobra, Marosvásárhely, Vár sétány.

Mind minden ősi nép, így a magyarság eredete is elvész a feledés homályába, és csak az ősi ködön túli Tündérvilágban lelhetünk rá újra.

A magyarság múltja és akkori jelene iránt nagy érdeklődést tanúsító Dzsivandzsi Dzsamgedzsi Modi indiai tudós ezt egyszerűbben 1926-ban így adta tudtul: „Mielőtt a magyar magyar lett volna, már a hun népben foglaltatott, ez meg a szkíta fajban rejlett.“

Talán nem véletlen, hogy a XIV. századot megelőzően népnévként a „magyar“ nem is szerepel, hanem minden nyelvű forrásban az örökölt „hun“ népnévvel illetik eleinket, továbbá mindig a „szittya“, azaz a „szkíta“ ősökről szólnak.[2]

Ahány kutató, annyi őshaza, mondhatnánk kis túlzással. De vajon kinek van igaza?

Góg és Magóg fiai vagyunk-e, vagy a Van-tó környékről jöttünk, a szkíta neuri törzs (Hérodotosz) leszármazottjaiként. Őket Diker török történész az ono(g)urokkal azonosítja. A Van-tó felett emelkedik a Nemrut Daği (Nimród-hegy), és innen kerekedtünk fel honfoglalni Hunor és Magor, Nimród fiai népeként. Vagy talán, a messzi Ázsiában születtünk, amerre Körösi Csoma Sándor kereste az Őshazát. Jöttünk-e a Csillagösvényen, vagy csak egyszerűen honfoglaltunk, és egy fehér lóért kaptunk egy hazát, és egy koronát (?) – hisz, egy Bécsben hamisított krónikában megjelenik Zwentibald-Svatoplukot képe a Magyar Szentkoronával a fején (?). Itt említik meg „Preslavapurc” nevű várát is, amit hazaárulóink előszeretettel Pozsonnyal szeretik kapcsolatba hozni. Pozsony várának ehhez semmi köze. Ha létezett is valaha az a bizonyos Svatopluk, először is soha nem volt a fején a Magyar Szentkorona, és ha várát Preslavapurcmak hívták, az inkább Breslau (Wrocław) nevével cseng össze, ami rendjén is lenne, mivel a tótok Sziléziából származtak, Tótországból, azaz (Teut’sch ~ Deut’sch)-Landból.

A Magyar Szentkoronát annál inkább viselhette Attila Nagykirályunk, akinek Hun Birodalma a kínai Nagyfaltól az Atlanti óceánig terjedt, de erről, az adófizetők pénzén élősködők hallani sem akarnak…

Magóg és Góg, London, a régi Városháza díszterme.

Az ordoszi hun korona (Kr.e. V-III. század), Hun Hagyatéki Múzeum, Ordosz, Belsö Mongólia.

Attila kardja (Bécs, Kunstistorisches Museum).

Attila tábora, valahol Franciaorságban.

Második rész

Az idők folyamán a vele történtek kihullanak az emberek tudatából – mondja Zachar József, a már említett könyvében – s hozzáteszi, hogy: „ezek felfedezése az utódok részéről kitartó és tudatos kutató feltárást igényel.“

Ebben a munkában László Gulya híres régészünk szavait kell követni: „Nem az a törekvésem, hogy mindenáron újat mondjak, hanem az, hogy az eddigi munkákat megvizsgáljam a magam és mások számara, s ezzel megkönnyítsem a tájékozódást.“

Mert jobb egy bizonytalan valóság, mint egy bizonyos hazugság – mondja László Gyula.

Ismernünk kell, hogy honnan jöttünk, mert csak úgy tudjuk meg, hogy hová megyünk, mondja a közmondás.

Ez az ősi tudás bennünk él, vele megszületünk. Ezt a veleszületett tudást igyekszik majd egy, a közpénzeken élősködő és a mindenkori hatalom feltétlen támogatását élvező, hatalmas apparátus, különböző csápjain, szócsövein keresztül belőlünk kiirtani, a tudatunkat átgyúrni, tudásunkat átkódolni.

Eleinte még szüleinktől, nagyszüleinktől hallunk a magyarok cselekedeteiről. Mi, tőlük tanuljuk a magyar történelmet.

Ezért majd a „gyurmagyárban“ őseinket mindenfélének, fűnek-fának beállítva, eredetüket elhomályítva, valódi származásukat eltitkolva, majd meghamisítva, mossák agyunkat laposra.

Ezt a hivatalosított (akadémiai) magyar történelemírás az egyedüli üdvös, amit egészében dogmaként meg is kell fogadni. Ezt a „történelmet“ – ezt az egyedül tudományosan hivatalosat – ismerni kell, hogy tanulhassunk őseink megbocsáthatatlan, elfelejthetetlen hibáiból, bűneiből, amiket újra és újra ismételgetni, róluk örökké szégyentudattal, lehajtott hajfővel megemlékezni kell.

De mi gyarlók „…mégsem tanulunk a történelemből, hiszen kollektív amnéziában szenvedünk, nem kérünk bocsánatot ezért továbbra sem senkitől, csak másokat (hibáztatunk) örökösen kirekesztőkként, nemzeti mítoszkergetőkként begubózunk az ásatag ázsiai nacionalizmus elefántcsonttornyában.“ – mondotta nagy gondolkodónk, Glatz Ferenc elvtárs.

Szellemi felröffenésében, a 2011. szeptember 30-án, Budapesten megtartott, „Az együttéléstől a tömeggyilkosságig a Balkánon a 20. században“ című nemzetközi konferencián, arról is jajveszékelt, hogy öt, a feltétlen megbocsátás, a körülöttünk élőkkel való nagy egymásbaborulás és összeborulás, meg a múlt félretevésének elkötelezett hívét, rengetegen támadják, főleg „egy nemzeti radikális csoport“ örökké zaklatja, amelynek, vele ellentétben, persze nincsen sem történelmi felkészültsége, sem politikai tapasztalata.

Bezzeg ö, aki a nagy történelemíró, a Széchényi-díjas történész, ö aki a nemrégiben megjelent, és több nyelven is, a magyar adófizetők pénzén kiadott, és a „független“ Akadémia által támogatott – Magyarország Krónikája című (méregvetés-)könyvében, nagy történelmi felkészültsége és politikai tapasztalata folytán, őseinket görbe hátú bunkókként állította be. Mert ö, a megbékélés eltökélt híve. De öt, az a bunkó, ásatag ázsiai „nemzeti radikális“ csoport zaklatja.

Újfent, a nagy összeborulás jegyében, azt hangoztatta, amint nemrég még Várszegi Asztrik is kiprédikált, hogy az volt velünk a baj, hogy elnyomtunk mindig mindenkit, ezért vertek minket, ezért kaptuk Trianont, mégsem tanulunk a történelemből, hiszen kollektív amnéziában szenvedünk, nem kérünk bocsánatot továbbra sem senkitől…[3]

Hát, ha valaki még eddig nem tudta volna: „ezért kaptuk Trianont“!(???) - Glatz elvtárs szerint.

A kommunista emlőkön szocializálódott nagy történészünk szerint nem volt itt semmilyen, legalább 500 éves Habsburg-féle, azaz pietroleonei-habichtsburgi, még Niccoló Machiavelli tanításait is megszégyenítő cselszövések sorozata, amihez a Magyarországra – a magyar nép jóindulatát kihasználva – betelepült vagy tömegével betelepített, politikai és gazdasági menekültek („azilánsok“) hálatlansága és égbekiáltó pofátlansága társult, vagy a szabadkőműves antant terrorista magatartása, és a belső, az utolsó Habsburg királytól kinevezett elsököztársaságbeli nemzetárulók bandájának hűséges közreműködése.

Ezek bizony tények és nem az a bizonyos „nemzeti radikális csoport“ ásatag ázsiai nacionalizmus elefántcsonttornyában született agyrémei, a trianoni trauma alatt elhomályosodott tudat összeesküvés elméleteinek szüleménye.

Mégis milyen érdekes, hogy a történelem minduntalan megismétli magát. Akárcsak hajdan 1920. június 4-ikén, vagy még régebben, 907. július 4-ikén is, az akkori ellenséges Európa, de még a mai, most már szövetséges Európa lobogójára is kiírták, hogy: „Decretum… Ugros eliminandos esse“, azaz elrendeljük a magyarok kiirtásának… szavakkal kezdődő politikai krédót. Manapság is „hetente magyarellenes napokat tartanak“ a talpig demokratikus, és hazug rikácsolásoktól zajos Európai Parlamentben.

Ha ezeket az europojácákat látom, mindig egy Eminescu vers egyik szakasza jut eszembe, amely, szabad fordításban úgy hangzik, hogy: Miért nem jössz már Ţepes[4] uram, hogy rájuk tedd a kezed, és két bandába osszad őket: eszementekre (örültekre) és aljasokra.[5]

Az aljas eurotámadások közepette, mindig Robbi Williams egyik dalának, a „Tripper“ kezdő sorait kell eszünkbe, juttassuk: Eleinte figyelembe se vesznek, majd kikacagnak, gúnyolódnak és utálnak, majd hamár harcra is kelnek ellened, akkor győzöl, mert ha meghal az igazság, szörnyű dolgok történhetnek .[6]

A barát, a testvér, ami a génekben leledzik, felszínre tör, nem tűri, ha a testvérét bántják, ahogyan a lengyelek és a litvánok tették, kik azonnal és kéretlenül siettek segítségünkre. Egy régi lengyel közmondás szerint: Magyarország és Lengyelország két erős tölgy, mely külön törzset hajtott, külön koronát bontott, de gyökerük szétválaszthatatlanul összenőttek.

Még egy fintora történelmünknek, hogy már II. Endre idejében, az 1222-es Aranybulla – a szárazföldi Európa első Alaptörvénye – is kiverte a biztosítékot. Az akkori pápa, IX. Gergely, rosszallását váltotta ki. A pápa ebben „az igazság sérelmét, a béke megbontását, a királyi hatalom meggyengítését“ látta. Róbert esztergomi prímásérseknek írt levelében, így fogalmaz: „Magyarországon olyan dolgok történnek, hogy ha az Apostoli Szék orvoslást nem nyújt, úgyszólván elvász a hit, megsemmisül az egyház szabadsága, és nem kis mértékben csökken a királyi tekintély.“ A prímásérsek segítségével egyházi tilalom alá vette a királyt és az őt követő méltóságokat, alattvalókat.[7]

Hát, íme, ezért kell okuljunk a történelemből, hogy végre megtanuljuk megvédeni magunkat a szövetségesnek álcázottaktól.

Van nekünk egy nagy bűnünk, éspedig van nekünk egy Szentkoronánk, amit erősen irigyelnek…

Német keksz, a Barbarossa ház receptje szerint.

Harmadik rész

Vágjunk most a közepébe, induljunk el a rejtélyes magyarok után.

Nincs örökigazság. A tudós szellem nem annyira a helyes válaszokat keresi, mint inkább a helyes kérdéseket teszi fel. – véli a francia C. Levi-Strauss. (Ellis[8])

A történelemírás az a hazugsággyűjtemény, mellyel többnyire mindenki egyetért. – ahogyan találóan vélte Napóleon Bonaparte.[9]

Mivel az utóbbi évezredek alatt a történelemhamisítás tudománya eredményesebben fejlődött, mint a történelemi valóság megismerése, csak akkor jutunk közelebb célunkhoz, ha félretesszük a belénk sulykolt dogmákat, szemellenzőket, és igyekszünk megtisztítani elménket, a gondolkodásunkat az első lépéseknél gúzsba köt elvárásoktól.[10]

Első lépésben máris leszögezhetjük, hogy: „A világnak bármely sarkán eredtek és bárhonnan jöttek is a hunok, vagyis a magyarok, dicsőségük híre-neve széles e világon elterjedt, hála viselt dolgaik nagyszerűségének, s e hír mindenfelé hirdeti, (…) hogy dérékségük fényeskedik, erkölcseik ékes tisztességben virulnak, és hogy katonai kiválóságban és fegyveres vitézségben a többi nemzeteket messze-messze felülmúlják.“ – írja Thúróczi János, 15. századi krónikájában.

Hogy végre tisztán láthassunk, elménket megvilágítsuk, nem kell mást cselekedni, mint az igazságot, a valóságot helyreállítani.

Éveken keresztül, legalább az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc leverése és vérbefojtása óta, de hatványozottan a kommunista éra iskolarendszerén keresztül, öntötték ránk a hazugságok halmazát, durva csúsztatásokkal kimosták agyunk, és magyarellenes szennyel mérgeztek. Még egy ilyen ország a világon, nincs ahol aljas propaganda folyhat a mindenkori hatalom hathatós segítségével, az adófizetők pénzéből, maga az adófizetők, vagyis az ország saját népe, és ennek nemzettudata ellen, jogos nemzeti büszkesége, és az ebből táplálkozó életkedve lerombolása céljából. – Miért? Cui prodest? Kinek használ? Vagy tényleg igaz, hogy: Ugros eliminandos esse…?

A ránk zúdított hazugságok tömkelegét még felsorolni is képtelenség, napokig eltartana csak őket számba venni. Csak egy párat említenék meg, a gazdag választékból. Ilyeneket, mind:

A Honfoglalás ötletszerűnek, a besenyők elöli menekülésnek való beállítása.
A honfoglaló vezérek tervezetlen, ad-hoc döntése a Kárpát-medencébe maradás mellett (és nem egy további, nyugatfelé való vándorlás mellett).
A Kárpát-medence örökös üressége. Holott Európa legjobban védhető, és leggazdagabb egysége, mégis minden nép jött, látott, majd elment, elmenekült, kihalt, elpusztult. Csak a szlávok lakták tele, mígnem a rablómagyarok egy fehérlóért megvették tőlük.
Az ún. Morva szláv fejedelem (Svatopluk) – akit valójában Zwentibaldnak hívtak –, és várának neve Preslavaburc. Ha ez az elnevezés nem csalás, nem későbbi (18. századi) betoldás egy Bécsben véletlenül elkerült középkori német krónikában, akkor ez a helységnév inkább a mai Breslau-/ Wroclaw-val azonosítható. Amúgy a szlovákokat Mária Terézia és félkegyelmű fia Sziléziából telepítette át. Innen eredt a magyar „tót“ elnevezésük, mivel ők Tót-/Teut-(Deutsch)földről jöttek.

Képes krónika.

Svatopluk-fake.

A pozsonyi csata elhallgatása, az iskolai történelemkönyvekből való kihagyása a hazugság sorozatának egyik égbekiáltó szégyenfoltja.
A szkíta-hun ősök elhazudása, és utóbbiak megvetése.
A honfoglaló magyarok kereszténységének az elhallgatása, holott már a hunok is Jézus-hitűek voltak. A zalai Sztridóvár helyén volt római Stridonban született Hieronymus (Szent Jeromos) egyházatya, 408-ban beszámolójában arról ír, hogy „a heftaliták (fehér hunok) saját nyelvükön olvassák a szent írásokat“. Ide tartoznak még Orosius egyházatyának 418-ban leírt szavai, miszerint: “a hunok Jézus-hitűek“.[11]
A székelyek származásának elferdítése, szkíta és hun eredetük, Kárpát-medencei, erdélyi ősiségük tagadása.
Attila / Atilla / Atila nevének félremagyarázása: Nagykirályunk nevét hívatalosék a gótból származtatják (gót Atta = magyar Atya). Ugyanazzal a fáradsággal lehetne baszk eredetű is. A valósághoz hozzátartozik, hogy a hunok feltehetően az ótörökhöz közelálló nyelvet beszéltek. Így neve „Atıla“ lehetett – ami azt jelenti magyarul, hogy: a támadó, a rohamozó, a csatár… (> vö. török atla lovagol, nyeregben ül).
A catalauni csata körüli ködösítés.

A Szent Korona témakörének elhallgatása, ennek elferdítése, fontosságának lekicsinyítése. Pedig már Eono Silvio Piccolimini, a későbbi II. Pius pápa 1445-ben éppen a Szent Koronára tekintettel nevezte az Apostoli Magyar Királyságot „archiregnumnak“. A kappadókiai születésű Szent Gergely (Grégoriosz Nazianzénosz) szaszinai püspök tanítása szerint a megváltás Isten kegyelmének a műve, de az ember feladata, hogy tisztulás (katarzis) révén alkalmassá tegye magát a megváltásra. A megváltás feladata a földi királyság, azaz az archiregnum – az égi királyság képmása – révén valósul meg. Ennek a szimbóluma, a jelképe a Szent Korona.[12]
Az „arcirugnum“ angol neve: „High Kingdom of Hungary” – azaz “The Lands of the Crown of Saint Stephen” (a Szent Korona országai).[13]

S a sorozatot lehetne fólytatni…

A pozsonyi csata, szobor, Vecsés.

A hivatalos (akadémiai) történelemírás a nyelvészet adta irányelvre épült. Ez egy hatalmas apparátust foglakoztat, hatalmas pénzekböl gazdálkodó, a mindenkori hatalom által, az adófizetök pénzével táplált hatalmas blöff-gyár.

Miért állítom mindezt?

Mert sok más irányban is kutatható a magyar szavak rokonsága. Erre hivatalosék azt mondják, hogy csupán „véletlenek”. Ilyen véletlenek garmadával találkozhatunk mindenfelé amerre csak járunk. Nézzünk akkor meg egy pár ilyen véletlent:

Német – magyar „véletlenek”: (feltehetően kelta közvetítéssel)

BUDEL-n = BUGYOL-ál

FACH = FIÓK

HAUS = HÁZ

KERL (ír GARL-ach) = GYER-ek, GYER-MEK (vö. ír GAR-MHAC gyermek, fiú, unoka)

KLAU-en = el-CSEL-ni (ír CEAL- elcsel, ír CHELL csel, játék)

LOCH = LYUK (ír LOG)

RUNKEN = RÖNK
SAMEN = SZEM (mag)

SCHWIRREN = SURRAN

WEILER = FALU (ír BAILE, breton PLU ó vö. ótörök BAL falu, település)

WIESE rét = MEZŐ (breton MEZEU mező), stb.

Angol – magyar „véletlenek”: (feltehetően kelta közvetítéssel)

AWARE–ness = ÉBER–ség (vels EFFRO)

WALK = BALLAG (w=b)

CHOP = CSAP–ás (ír SEAP csap, megcsap; csapás)

CHUNK = CSONK

DWARF = TÖRPE

GOWN = GÚNYA (ír GÚNA gúnya, díszruha)

SAW = SZAB (ír SÁBH)

TAPE = TAP-asz, TAP-ad

TEAR = TÖR, DAR-ál, le-TAR-ol (br. TORRI, ír TÁIR)

TICKL-ing = CSIKL-int
TINCK-el = CSING-el, CSENG-et, stb.

Latin – magyar „véletlenek”:(etruszk közvetítéssel – Mario Alinei szerint)

AGONIA = KÍN

ATRIUM = TEREM

CARIT-as = SZERET-et

FILIUS = FIÚ, FIÓ-ka

FLUO > FLUVIUS = FOLY-ik > FOLYÓ

PINUS = FENYŐ

QUERO = KÉR

TORSO (> THYRSOS) = TÖRZS

VILLA = FALU (> ír BAILE, breton PLU ó ótörök BAL, mandzsu FAL–), stb.

Olasz – magyar „véletlenek:

BABBO = APA (vö. török BABA)

CHI = KI, AKI

CICCA = CSIKK

CIUCCIO (Toscanában), CICCHIO = CSACSI (lásd még: CICCIO ’kicsim’, ’kis csámpás’, kölyök)

GIUBBOTTO kis kabát, kabátka = SUBA, KABÁT

NON C'È = NINCS
NONNA nagymama = NÉNE

SOMARO (Toscanában) = SZAMÁR
TITTO (Nápoly) = TETŐ

TORSO = TÖRZS, TORZSA

ZUCCO (kicsinyítő képzővel: ZUCCHINI) = TÖK, stb.

Spanyol – magyar „véletlenek”:

CERDO = SERTÉS
CHUPA = SZOP > CHUPETTE = SZOPÓKA cucli

HOMBRE = EMBER

LOCA = LÜKE

MOJAR vizes = MOS (vö. kelta MAOS áztat, beáztat)

ZAPATO = CÍPŐ, stb.

Portugál – magyar „véletlenek”:

IDA = IDŐ (media idade = középkor) > IDOSO öreg = IDŐS, stb.

Baszk – magyar „véletlenek”:

AITA = ATYA (óír ADHA, ír AITE ó török ATA / gót ATTA)

ALDEAN = OLDAL

BAKE = BÉKE

GONA = GÚNYA (ír GÚNA)

GUTXIAGO = KICSI (vö. török KÜÇÜK)

HERRI = OR–szág (URU–szág)

HIRUR = HÁROM

HOTZ = HID–eg

SUPER = SZÉP

ZAPAR = ZÁPOR, stb.

Inka (kecsua) – magyar „véletlenek”:

CHURI = GYER–ek (saját) – vö. UNU nem saját gyermek (UNO–ka?)

ISKWILA = ISKOLA (vö. vels YSGOL)

KAP–uy = KAP, meg–KAP (vö. ír GABH)

KUCHU = KÉS

LAWA = LEVES

MISIQO = MACSKA

MISKI = MÉZ

QAQA = KŐ

QAT–iy = HAJT(a) –ni

TIP–iy = TÉP–ni

UNKU ujjatlan ing (angol: "sleeveless shirt"), poncho = ING

(lásd még: RUANA ruha, poncho = RUHA)

WIRA (ejtsd: ’íra’) = ÍR zsír, stb.

Azték – magyar „véletlen”:

ATL- víz = (hun–magyar) ETEL, ITIL > vö. ETEL-köz (Folyamköz).

Kelta – magyar „véletlenek”:

ANU „az Ősanya neve” = ANYA / ADHA (DAGH-DHA = JóIsten) = ATYA (óír)

LEIAN = LEÁNY > LEANNÁN szerető, feleség (à LEANNÁN SIDHE Tündér-Leány)

GAR-MACH gyermek, fiúgyermek, unoka = GYER-MEK

GAR-L-ACH fiú, kölyök, csibész = GYER-EK

és

BÁ > BÁ-ch = BÁJ > BÁJ-os

BÓ tehén = BUGA

BOAG bogár = BOGÁR (à am. –angol BUG)

BOR = BOR-víz

BUACHA fiatal, képzetlen katona = BAKA

CABH–ail = GUBA, KAB–át

CAM folyókanyar; kampó, gamó = KAM-pó, GAM-ó

CARÓG varjú

CATH = CSATA ó CAD had, sereg = HAD (lásd még: CADARN = HADÚR)

CÓIP = CSAP-at

COIP köpül ( habot ver, tejfölt készít) = KÖP-ül

COIR hiba

CEARR kár = KÁR

CÓITIN = KÖTÉNY

CORRA-igh = KER-ül, KER-ing (à COR forog, fordul, perdül, pörög; „jig” ír tánc)

CUAN kanyar = KANY-ar

CUAR görbe, görbület = GÖR-be

CUR betegség, kór = KÓR

CÚ = KUTYA

DEILÍN ének, éneklő beszéd = DAL / SEINM = ZENE

FAIGH fog, megfog, elkap = FOG

FEAD > FEAD–ail = FÜTY > FÜTY–öl

FIAC-ail fog, valaminek foka = FOG, FOK

GLEANN jégmalomárok = KALÁN

GUAL-ainn váll > GUAILL-eáil vállal = VÁLL > VÁLL–al

GÚNA = GÚNYA

LÁIB = LÁP

LÓTH = LÓ

MAELLAN mellvédő = MELLÉNY

MARCA ló, szarvasmarha, barom = MARHA

MEIRG rozsda, méreg; méreg, düh > MEIRG–each mérges, dühös = MÉREG(–es)

OS(S) = ŐZ

PORT = PART

RÁMH-ail-le = RÉV-ül-és (à vö. angol RAVE extázis, rajongás), stb.

REIC éneklés, verselés, nyilvános előadás = REGE

RIONN > RIABH = RÓ > ROV–ás

SAIGH nyíl; szeg, átszeg, döf = SZEG (lásd még: SAIGHDÚIR katona)

SCAIR szór > SCORAI-ocht mulatozás, szórakozás = SZÓR > SZÓRAKOZÁS

SEAC = ZEKE

SÍÚIL tündér = SELLŐ

TERR-in = TÖR-ni (breton à „CROAS TORRED = TÖRÖTT KERESZT”)

TOICE vagyon, tőke > TOICI tőkés = TŐKE > TŐKÉS

TUAR isteni jel, sors > TUARÚIL isteni, csodálatos, kísérteties (TURUL ?)

UISCE = VÍZ (lásd még: breton STER folyó à „Ister”) ó FIORUISCE = FORRÁSVÍZ

ZERR-in = ZÁR-ni, stb.

Kelta – török – magyar „véletlenek”:

BÁ = BAYΙ = BÁJ

BÉIC = BÖGÜR– = BÉG ~ BŐG

DAMH ökör = DANA / TANA = TINÓ

EIR–igh ér, elér = ER–mak = ÉR–ni

CEANN fejedelem = QAN = KÁN, KAgAN

CHELL furfang, csel, játék, CALAOIS csalás, CEALG csal, becsap; horgászik, CEALA-igh eltüntet, elrejt = ÇAL-mak lop, ÇAL-dir-mak játszik, becsap = CSAL, CSEL, CSALI, stb.

Kelta – finn–magyar „véletlenek”:

SÚIL = SUU = SZÁJ

SÚIL = SILME = SZEM, stb.

Etruszk – kelta – magyar „véletlenek”:

AIS / EIS istenek = OES ős = ŐS / IS-ten

TIN = DUINN = (Is-)TEN

UNI = ANU = ANYA (vö. etruszk APA = magyar APA à olasz BABBO, török BABA)
meg

AL- = ALTA-igh (> ALD-ú) = ÁLDA-ni (> ÁLD-ás)

ATH = AITH-is = ÁT-ok

CALU = CEL-ain = HAL-ott

CER- = ACHAIR / AGAIR = KÉR / AKAR

LINE élő(lény) = LOEN lény = LÉNY (à vö. török LAN élőlény)

MANIM = MIONN = MENY–egző

ŚUNU = SEINM / SEINN–

= ZENE

SUTHI = SIDH / SIR sírhalom = SÍR (> vö. török SIN)

TAM- = TUAMA sírbolt = TEM-et-ő

TARCHUN = TARGEOIR fegyverkovács / áldozatot bemutató = TÁRKÁNY

TRUTNVT jós = DRAOTA táltos = TORDA hun főtáltos

TUR felkínál = TÚARE halotti tor = TOR

Negyedik rész

Ezek voltak, tehát, szemelvények a ’véletlenek’ fajtájából.

Ami

törökül: cebimden çok küçük sarı elma var, az teljesen ’véletlenül’ úgy hangozik magyarul, hogy: zsebemben sok kicsi sárga alma van.

Ha mégis elfogadjuk a finnugor nyelvi rokonságot, mert nyilvánvalóan van hasonlóság a magyar és a finnugor nyelvek között, akkor még ott marad a kulturális örökségünk, az ősök tudása, amely színtiszta szkíta–hun, amelyet a habsburghiénák és a talpnyalók előtti korban soha, sem itthon, sem világszerte, senki nem vont kétségbe.

Manapság a felvilágosult nyelvészek, na persze nem itthon, hanem külföldön, az areális / regionális nyelvi terjeszkedésben látják a nyelvi rokonságot. Vagyis nem egy közös ősi nyelvtörzsből osztódással alakultak a leánynyelvek. Sok külföldi nyelvész ma már ennek az areális (területi) nyelvfejlődésnek tekinti a finnugor–magyar rokonságot. Az Eurázsia közepén élő magyarok nyelve terjed, akár egy ‘lingua franca’ (mint manapság az angol), a szomszédságukban élő kisebb finnugor népek körében. Ezzel az areális terjedéssel kerültek magyar ősszavak, kissé romlott formában a szomszédságukban élő népek nyelvében, a közlekedés és a kereskedelem elősegítésére.

Mint már említettem, nem idegen egyes külhoni történészek előtt, hogy a magyarok ősei (szkíták, hunok) valahol Eurázsia közepén éltek. Ezzel könnyen érthető az a sokirányú magyar nyelvi ’rokonság’ amit igyekeztem bemutatni. Eurázsia, vagyis az ókorban ismert Világ– „középe” volt a magyarok Őshazája.

A Világnak három „Világközepe” van…

Ősidők óta az egyik „Világközepe” az Európa közepe, ami a Kárpát–medence, a másik pedig Ázsia közepe, a Tarim–medence (Ujguria), a hunok feltételezett őshazája, a harmadik pedig meg a Titicaca–tó környéke, az inkák őshazája. Mindhárom Őshaza népe a Napisten és a Földanya népe. Érdekes ’véletlenek’ ugyebár!

Egyre több tudós meggyőződése, hogy a magyarság „őshazája” a Kárpát–medence. Grover S. Krantz szavaival: a magyarok (és a magyar nyelv) már a paleolitikum (őskőkor) óta a Kárpátok medencéjében, mai magyar területeken tartózkodnak.

Az Őshazáról már Hérodotosz (Kr.e. 484 – 406), akit a történetírás atyjának tartanak, is beszámolt. Két szkíta eredetmondát hagyott ránk.

Az elsőt, amit a szkíták személyesen meséltek el neki, a következőképpen írta le (Kr.e. 440): Földjükön, amely régen lakatlan volt, először egy Thargitaosz nevű ember telepedett le. S azt mondják – én ugyan nem hiszem, de ők váltig állítják –, hogy ennek a Thargitaosznak apja Zeusz, anyja pedig Borüszthenész folyó leánya volt. Ennek a Thargitaosznak aztán három fia született, Lipoxaisz, Arpoxaisz és a legfiatalabb, Koloxaisz.

A második eredetmonda szerint Héraklész, a Napisten, akit Rodosz szigetén Magar vagy Makar hívnak, szerepel a három ’ősszkíta’ testvér apjaként. Az anya itt maga a Földanya, akit jellemzően félig nő – félig kígyónak ír le. Egyébként, úgy Thargitaosz, az első eredetmonda szkíta ősapja, mind Héraklész, a második eredetmonda szkíta ősapja egyenesen Zeusz fia.

A második eredetmondában, amit a szkítaföld peremén elő görögök mesélték el neki, a három ’királyfi’ neve: a legidősebb Agathyrsz (lásd: az agathyrszek népe Dél–Erdélyben), a középsőnek Gélon (lásd: kelták, gélek Észak–Erdélyben, illetve Észak–Magyarországon – vö. Kelenföld, Kelenhegy Budapesten), a harmadik, legkisebb fiúé pedig Skythesz.

A szkíta eredetmonda ezen, görög változatában Hargita Nagykirály három fia elvesztette már valódi nevét, amit felcserélt az általuk uralt, vezérelt nép neve. Így tehát érthető, hogy a legnagyobbik fiú az agathyrszek, a második a gélonok, míg a harmadik az őshazában maradt szkíták/székelyek fejedelme. S mivel a szkíták a legkisebbik Hargita–fiú népe voltak, őtőle „származtak”, ők magukat a világ legfiatalabb népének tekintették (Hérodotosz). A két nagyobbik fivér kiköltözik követőivel (népével) az őshazából.

A szkíta eredetmonda egyetlen egy nép történetét meséli el, amely isteni akarat folytán három testvérnépre oszlik. Két testvérnép kiválik az ősnépből és elhagyja az őshazát, majd külön–külön letelepedik. A harmadik testvérnép pedig az ősök földjén maradt, és ott él ma is. A különválás után, a három testvérnép külön fejlődésnek indul, külön utakon járva, külön történelmet ír, de az ősi gyökereit sosem veszítette el.

Ösnemzés képe, Nagyszentmiklósi kincs.

Innen a Kárpát-medencéből három nép rajzott ki.[14]

Az egyik délnyugatfelé vándorolt, az agathyrszok, a tordosi kultúra népe, a későbbi etruszkok, a „római”–nak mondott civilizáció megalkotói, Róma, az Örökváros alapítói, akik teljes egészében átköltöztek Itáliába.

A másik a Kárpát–medencéből nyugatfelé kirajzott nép a kelta, a Tiszapolgár–Bodrogkeresztúr–kultúra népe. A keltákat manapság már csak Európa nyugati peremén találjuk, nyelvükön a „Világvégén”. Őket, mint ír, skót, vels (walesi), breton vagy galíciainak ismer ma a Világ.

A harmadik nép a szkíta, szittya, szaka (székely?), a magyarok közvetlen őse, a régészek által Erősd–Kukutyin–kúltúrának nevezett népe. Innen a Kárpát–medencéből, a Szenthegy, a Hargita aljából (Erősd) terjeszkedtek keletféle. Először a Kárpátokon átkelve népesítették be a mai Moldvát a Szeretik és a Prutig (Kukutyin), és innen kerültek keletebbre Szkítiába és Altájba (szkíták), és a Tarim–medencébe, a hunok idején épült kínai Nagyfalig. Ebben a „végtelenben” kóboroltak még névtelen lovas és állattenyésztő népek, akiket majd később, a különböző történelmi írásokban kimmereknek, szkítáknak, szarmatáknak, alánoknak, hunoknak, magyaroknak, bolgároknak és mongoloknak neveztek. (Barry Cunliffe)[15]

Innen, ebből a ’végtelenből’ indultak őseink a különböző korszakokban, más–más nevű népekként visszafelé, hazafelé!

Ebben rejlik a magyar nép rejtélye, a magyarok rejtélyes eredete. Az Őshazából indultak el és tértek örökösen vissza az Őshazába. Az Árpád–féle Honfoglalás, Honvisszafoglalás, az utolsó volt, egy többszöri honvisszafoglalások, azaz „államalapítások” sorozatában. A Honfoglalás fogalma, ami csak nálunk és az ír krónikából ismert, egyenlő az államalapítás fogalmával. A „Honfoglalás” mindig egy Államalapítás, egy újabb és újabb államalapítás az ősök földjén, az Őshazát felszabadító háborúnak végeredménye. Ezt krónikáink is kihangsúlyoznak, és azt is kiemelik, hogy a „honfoglalók” mindig az ősök földjére, az ősök örökségébe térnek vissza.

Ungváry Zsolt írja: mi alapján dönthető el, hogy népünk őstörténetét kitől is eredetezhetjük. Egy népnél – csakúgy, mint az egyénnél – legfontosabb a tudat: minek vallja magát. Hagyományaink évszázadokon keresztül egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül a szkíta–hun rokonsághoz kapcsoltak bennünket, s ennek a minimum nyolcszáz évnek még akkor is felbecsülhetetlen jelentősége volna a nemzettudat szempontjából, ha egyébként egyetlen szó sem volna belőle igaz.[16]

Tudjuk a Képes Krónikából, hogy: Miután (Hunor és Magor kíséretével) tehát a Meótisz ingoványai közé vonultak, öt éven át egyfolytában ott maradtak. A hatodik évben pedig kivonulva, egy elhagyott helyen véletlenül Bereka fiainak gyermekeire és feleségeire bukkantak, akik férjeik nélkül laktak sátraikban, amint éppen a kürt ünnepét ülték, és zeneszóra kartáncot jártak. Ezeket gyors rajtaütéssel ingóságaikkal együtt a Meótisz ingoványai közé hurcolták. Ez volt az első rablás (nőrablás) a vízözön után. Úgy esett, hogy e rajtaütés alkalmával a gyermekek között Dula alán fejedelem két lányát is elfogták; egyiküket Hunor, másikukat Magor vette feleségül. Az összes hun és magyar ettől a két nőtől vette eredetét. (Képes krónika)[17]

A monda lényege még egyszer: Hunor és Magyar a Dulo alán vezér leányait vették feleségül, és ettől a két szkíta anyától származott az összes hun és magyar!

Hérodotosz nemcsak a két szkíta eredetmondát hagyott ránk. Feljegyezte a szkíták szokásait, így a szkíták vérszerződését is, ahogy ezerötszáz évvel később Anonymus a hét vezérét; amiben mellesleg nem nehéz felismerni a jézusi eucharisztia gyökereit: a bor és a vér – a szövetség jele. Esküt a következőképpen tesznek egymásnak a szkíták. Az eskütevők megszúrják magukat árral, vagy kis sebet vágnak a testükön tőrrel, és vérüket egy nagy agyagcsészében borral keverik. (…) a szerződést kötő felek elmondják az esküformát, és megisszák a vért… (Hérodotosz: A görög–perzsa háború).

A szkíta módra megkötött magyar vérszerződés, 887–ben megszentesítette a hétmagyar (hetumoger) törzsszövetséget. Megválasztották Álmost vezérüknek. E döntésben még a nyugati keresztény Anonymus is mennyei döntést sejtetett, amikor így írt: „midőn az érett kort elérte, mintegy a Szentlélek ajándéka jutott neki, s így (…) hatalmasabb volt Szkítia összes vezérénél.”[18]

Térjünk most vissza a szkíta eredetmondához, a szkíta őshaza kérdéséhez.

Az európai újkőkor legkorábbi műveltsége a Körös–kultúra, amely kialakulását Kr.e. 7000 körülire teszik. Az egész Kárpát–medencét egységesen magába foglaló műveltség területe kiterjedt ezen túlra is, Moldvába a Szeretig, a mai csángó földre, Havasalföldre a Szörény–Argyas vidékére (ahol még a 15. században is éltek őshonos magyarok, véletlenül?), valamint a Balkánra, a mai Szerbia és Makedónia területére. A magyar őskrónika több beköltözésről tud a Kárpát–medencébe, de minden egyes „honfoglaló” itt olyan lakosságot talált, amely ugyanolyan nyelvet beszélt, mint az újonnan érkezettek (Tárih-i Üngürüsz).

A Körös–kultúra hatására alakult ki Közép– és Kelet–Európába az ún. (alföldi) vonaldíszes kerámia műveltsége. A vonaldíszes kerámia (csatabárd, harci csákány, fokos) műveltsége elterjedt Belgiumtól a Dnyeszterig (az egész kelta–szkíta vidéken), és létezése a középső neolitikum közel egészét kitölti. Ez lehetett a már említett „Thargitaosz/Hargita király kora”.

A monda szerint Thargitaosz király fiainak aranytárgyak hullottak az égből, az istenek ajándéka: eke, járom, fokos és csupor estek a földre. A legidősebb volt az első, aki odaszaladt, hogy fölvegye őket; de az arany, midőn hozzá közeledett, föllángolt. Majd a második közeledett a földre hullott aranytárgyakhoz, és ugyanaz történt. A kettőt tehát elűzte az égő arany. Midőn azonban a harmadik, a ’legkisebb királyfi’, odalépett, az arany tüze kialudt.

Így lett ő az, aki az istenek akaratából felvehette az ég ajándékait, jeléül annak, hogy az istenek őt, a harmadik, a legkisebb királyfit választották ki Világközepe fejedelmének.

Az idősebb fivérek átadták az egész országot a legifjabbnak, és népükkel tovaköltöznek.

Ezért, mert a (valódi) szkíták őtőle, a legkisebb fiútól származtak, nevezik magukat a szkíták a világ legfiatalabb népének.

Egy rövid átmeneti szakasz után, a középső neolitikumban megszűnik a korai új-kőkort jellemző egység. Új népek betelepülésére gondolt korábban a régészet, pedig helyi újításokra, divatváltozásra is sor kerülhetett. Hiszen, a legfontosabb, már ami a Körös–kultúra népétől jólismert temetkezési szokás: oldalfekvésben, felhúzott lábakkal temették el hallottaikat, nem változott meg. A régi idők emberének a megváltozott, megújított munkaeszközöknél, fontosabb volt a másik világgal, az istenekkel való kapcsolata a népi/törzsi hovatartozás meghatározásához. Én inkább helyi művelődési újításokban látom az okát a körösi egység felbomlásának, kimondottan regionális különbségekkel.

A Kárpát–medencében Erdély egységes művelődési képe is három részre bomlik:

1. A Maros középső folyása mentén, a Déli-Kárpátok és az Érchegység között, keleten Fogarasig a Tordos–kultúra (és népe).

2. A Szamos mentén és a Délkelet–Alföldön elterjedt a Sakálhát–kultúra (és népe), kolozsvári központtal (már a körös-művelődés idejében létező Bácstorok folytatása).

3. Délkelet Erdélyben, északnyugaton a Mezőségig, a vonaldíszes–csatabárd kultúra (és népe) jelenik meg, párhuzamosan az etelközi vidékkel.

Már ebben a korai szakaszban is körvonalazódik az őserdélyiek három testvérnépre (kultúrkörre) való tagozódása.

Az észak–erdélyi kultúrkör területén a Tiszapolgár–kultúra népével számolhatunk, aki a Tisza–vidékén, Erdély északi részén települ meg. A nagyállattartó, földműves népesség egyszerű kunyhókból álló telepeken (Kalotaszeg) lakott. A Tisza–kultúra (Kr. e. 4000–3800) és a vele párhuzamos lengyel kultúra (a Dunántúlon) is a Körös-kultúra területére szorítkozik, vagyis a vonaldíszes kerámia népének lakóhelyén alakul ki.

Délkelet–Erdélyben (Székelyföldön) megalakul az Erösd–kultúra, etelközi kisugárzással (Kukutyin). Ez kezdetekben, északon a Maros felső folyásáig terjed. Itt a Tiszapolgár–kultúra hordozóival kerül szomszédságba. A kukutyini kultúra népéhez kötődik a ló megszelídítése, és a csatabárdos harcosok kialakulása. Erősdön Kr.e. 5500 körül már többhelyiségű, központi kályhával ellátott kőházakban laktak. Majd ilyen házakat építettek az etruszkok Toszkánában.

A tatárlaki táblák bizonyítják, hogy a Tordos–kultúra népe a Maros mentén így valamikor 4000 körül kísérletet tett az írás bevezetésére.

Mindhárom műveltségi területen azonos a temetkezés, a népi összetartozás bizonyítékául, Erdélyben és az Alföldön egyaránt. Sírjaikban kétfülű edények (tejesköcsögök) és virágcserép alakú edények, harang alakú csészék („bell beaker”) körítik a felhúzott lábbal, oldalt fektetett halottakat. Ebből a korszakból származik a marosvásárhelyi ellentett élű harci–csákány (fokos) vagy a keleti rézbalta (Sáromberke), a „csatabárd”.

A déli–erdélyi népcsoport halottait – elsőként Európában – elhamvasztja, pontosabban bevezeti a hamvasztásos, urnás temetkezés szokását. A korai időszak sírhalmai alatt még bőven találkozunk csontvázakkal. Egyre több fegyver is bekerül a sírokba az elhunyt mellé: lapos balták, balták, tőrök (Kálnok).

A késő–neolitikum és a rézkor átmeneti szakaszában jól kirajzolódik Erdélyben, a Hargita körül egymásba fonódó a hármas műveltségi terület: a délerdélyi csoport, az északnyugati irányban terjeszkedő Tiszapolgár, és ezt felváltó Bodrogkeresztúr népe, valamint a Délkelet–Erdélyben és Etelközben virágzó (Erösd–)Kukutyin–Tripolje-műveltség.

Érdekessége a korszaknak az, hogy ha térképre vetítjük a három kultúrkör telepeit, akkor pontosan a Hargita vidékén érintkeznek egymással.

A magyarok származása egy összetett kérdés, vélik a hivatalos (hivatalbeli) tudósok, a „megélhetési történészek”. A túlzott összetettség egyébként a hibás tézisek általános jellemzője. Nyilvánvalóak a magyarok eredetéről szóló hagyományos elméletek ellentmondásai. Ezek mindenekelőtt a hagyományos, abszurd időbeliség béklyójában vergődnek. A magyarok honfoglalásának középkori dátuma (…) égbekiáltó és tarthatatlan ellentmondások hordozója. – mondja az olasz Mario Alinei[19]

Hérodotosz által reánk hagyományozott mindkét szkíta eredetmondában megjelenik az Ősanya (Földanya) és az Ősapa (Napisten) képe, illetve kettejük egymásba kelésének ábrázolás, az Ősnemzés: a reászálló Turulra szerelmesen visszatekintő szarvasünő – a szkíta és a szkíta utódnépek művészetének jellegzetes remekműve.

Az ősi szimbolikában az atyai őserő, ős nemzőerő jelképe a „griff”, a sárkány, azaz a magyar Turul, a kelta „magasan szálló sólyom”. Ő az égi világ urának megjelenési formája, túlvilági ’mondabeli’ lény, fényerő (léleklény), amely az emberek világában Isten képét megeleveníti.

Az Ősanya a szkíta eredetmondákban egy vízi–(BOR)–tündér (Borysthén leánya), illetve „egy félig kígyó és félik nő” tündér. Ezt a ’félig kígyó – félik nő’ alakját megtekinthetjük a kalotaszegi Magyarvista református templomának külső falának egyik domborművén is. A szimbólumok világában ez a Földanya képe. Azé a Földanyáé, aki a földi, emberi világ úrnője. Őt a szarvasagancsokkal ábrázolt szarvasünő (Csodaszarvas) ábrázolja a szkíta (és rokon népek) művészete olyan nagyszerűen megelevenít, és ami részévé vált a szkíta utódnépek művészetének.

A Földanya és a Turul (griff/sárkány) szerelmes egybekelése, a két másvilági, azaz mennyei erő egybeolvadása jelzi azt a pillanatot mikor a szkíták – isteni sugallatra, égi beavatkozással – megfogantatnak, megszülettek, mint a Földanya fiai. Ez az ősnemzés képe: a griff és a gyöngéden, szerelemesen hátratekintő szarvasagancsos szarvasünő szeretkezése.

A Turul (griff/sárkány/sólyom) a felső, mennyei fényerő, az ős nemzőerő, melynek ráhatása áldott állapotba hozza a szarvasünő/Csodaszarvas/Fehérló–ősanyát. Az így megtermékenyített Földanya megszüli gyermekeit, a „Fehérló fiait” vagyis a „Föld(anya) fiait”.

A német Pia Steinbauer a „Die Magyaren und das ungarische Reich” című írásában (1995) állítja a magyarokról, hogy: A nevük, Magyarok (a „Föld Fiai”), máig fennmaradt, mint a Hungarok megnevezése – „Sogar ihr Name, Magyaren (Söhne der Erde), hat sich bis heute als Bezeichnung für die Ungaren erhalten.” – a „magyar” népnév értelme tehát: a „Föld Fiai” (Söhne der Erde)[20].

A Magyarok a Föld Fiai, a Földanya Fiai.

Földanya, Magyargyerömonostor, Református templom.

Székelykapu, Csíkszék.

[1] Zachar József: Egy az Isten, egy a Nemzet, Budapest, 2009, 7. old.

[2] Zachar József: Egy az Isten, Egy a Nemzet, Budapest, 2009, 12. old.

[3] Hunhír.info – Ifj. Tompa László, 2012. március 03-ikai írása a Világhálón

[4] Vlad Tepes, Havasalföld (Ungro-Vlachia) vajdája, Mátyás király kortársa.

[5] Eminescu, született Eminovics Mihály, bukovinai származású román költő, Harmadik Levél című verse.

[6] Robbi Williams: Tripper : First they ignore you, than laugh at you and hate you, then they fight you – then you winn, when the truth dies, very bad things happen…”

[7] Zachar József: Egy az Isten, Egy a Nemzet, Budapest, 2009, 126-127. old.

[8] Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, Magyar kelták, Budapest, 1999: Ellis, P.B.: Die Druiden, 9. old.

[9] Timaru-Kast Sándor: A Fehérló fiai, Budapest, 2008.

[10] Grandpierre K. Endre: Attila és a hunok, Budapest, 2006, 6. old.

[11] Zachar József: Egy az isten, egy a nemzet címü könyvének nyomán.

[12] Zachar József: Egy az isten, egy a nemzet címü könyvének nyomán (71-72. old.).

[13] Az angol Vikipédia (Világhálón).

[14] Hérodotosz közlése alapján a szkíták eredetéről (Timaru-Kast Sándor: A Fehérló Fiai, Budapest, 2008).

[15] Cunliffe, B.: Illustrierte Vor- und Frühgeschichte Europas, 11. old.

[16] Ungváry Zsolt: Szittyák görbült térben, Magyar Demokrata, IX. évf., 16. sz. (2005).

[17] Millenniumi Magyar Történelem: Képes krónika, 10-11. old.

[18] Zachar József: Egy az Isten, egy a Nemzet, Budapest, 2009, 91. old.

[19] Alinei, Mario: Ősi kapocs, 441. old.

[20] Steinbauer, Pia: Die Magyaren und das ungarische Reich, Ingelheimer Zeitung (1995. április 28.)

Keresés ebben a blogban

Fehérlófia