A románok eredetéröl: Megáli-Vlachiától Ungro-Vlachiáig

Timaru-Kast Sándor

A ROMÁN NÉP EREDETÉRŐL, MEGÁLI-VLAHIÁTÓL UNGRO-VLAHIÁIG;

A KÁRPÁT – RÉGIÓ MAGYAR EREDETŰ FÖLDRAJZA

A román nép eredetéről, a nemzeti önérzet és a politikacsinálók szándéka szerint

(azaz gondolatok a dákó-román kontinuitás hamis elméletéről)

Trianonban megtörtént a Nagy Rablás.

A második világháború utáni párizsi „békében” ez megszentelést nyert. De ezek után, már nem volt elég és politikailag sem korrekt, a fegyverek villogtatásával való hencegés és holmi bevonulások Budapestre, a Rablást igazolni kellet politikai szempontokból is, sőt ezt egy elkerülhetetlen történelmi igazságtételnek kellett prezentálni, amint „tudományos” érvekkel, elméletekkel megerősíteni illett. Nem csak a románoknak. Minden szomszéd nép erre törekedett, és tele is kürtölte vele a világot. És a világ el is hitte, vagy ha még sem, hát szemet hunyt, és úgy tett mintha elhinné és elfogadná. Miért is tett volna másképp, hiszen már Napóleon Bonaparte megmondta:

A történelemírás az a hazugsággyűjtemény, amellyel többnyire mindenki egyetért.

Ha belepillantunk egy-egy szomszédos ország Történelem nevű eszement iskoláskönyvbe, szörnyülködve fedezzük fel, hogy Kárpátalja mindig is egy, már az ókor óta létező Ukrajna nevezetű államnak a része volt. A Felvidék meg hol ukrán(?), hol lengyel, hol egy bizonyos Morva Birodalom (sic!) szerves része volt, sőt ezen ősi „birodalmak” Debrecent is magukévá tették. Utóbbiért azért már a románok is versenybeszálltak! Ezt megtetézve, az ősi „román” Burebista „király” országa, a Dák Birodalom (sic!) valaha Pozsonytól a Donig, sőt még azon is túl, illetve az Al-Dunáig és a Fekete-tengerik terjedt. Később majd a Dunántúl nyilván frank-germán-szláv vidék lett, amit finnugrászaink is nyájasan alátámasztottak, és olykor túl is licitáltak, megtöltve a történelemkönyvek oldalait holmi „pribinákkal” vagy „kocelekkel” és sárpocsolyává züllesztett Balatonnal. Szerbia illetve az „ősi” Szerb Császárság, mindig is Szegedig vagy még azon is túl terjedt. Még egy francia „tudományos” mozi szerint is, amely Nagy Zsigmond korát akarta bemutatni, és egy pár évvel ezelőtt futott az „Arte” nevű német-francia „művészi” tévé csatornán. Ez volt a nyugati „tudományos” történelemszemlélet egyik undorító, ha nem a legundorítóbb agymenése. Mellesleg, nem tudom, ha észre tetszettek-e venni, hogy a magukat indogermánnak kikiáltó népeknek a kezdetek-kezdete óta mindig királyaik meg császáraik voltak, holott a „tudományos” művekben maga Attila, a „Világ Ura” és az „Isten ostora”, meg általában csak „hun” vagy legjobb esetben „(horda-)vezér” volt.

És, mit csinálunk mi az ilyen környezetben? Megtagadjuk őseinket, és a „tudományos” műveinkben a Honfoglalás csak és kizárólag a trianoni aljas csonkítás utáni Magyarország területére korlátozódott, átengedve az üldözőinknek kinevezett besenyőknek a védelmet biztosító Kárpátok előterét. A többit, Felvidéket, Erdélyt, Bécsi-medencét stb., csak ez után, több évszázadon keresztül, súlyos harcok árán foglalgattuk el, leigázva a már ott élő, békésen éldegélő népeket, és még a veszedelmes lemészárolóinkat, az „újhazába” bekergetőinket, de aztán arcpirító cinkossággal sohaellennemálló pimasz besenyőket is. Manapság meg, a Csonkahaza térképe előtt vidáman honfoglalgatunk. Idáig süllyedt az agymosott magyar…

Visszatérve a románokhoz, habár mindegyik felsorolt történelmi „tény” egy-egy hatalmas hazugság, a románok esete még ennél is cifrább, mint a többieké, hisz mindent ki kellett találni, az alapoktól. A dákok iránti érdeklődés érthető, hisz a rómaiak által dáknak nevezettek állítólag itt éltek Erdélyben, és mivel nagyon keveset tudunk róluk és nyelvüket sem ismerjük, jól be lehetett őket fogni a román származási elmélet hazug szekere elejébe. Habár már sokan előtte foglalkoztak e témával, mégis a dákó-román kontinuitás elméletének „tudományos” köntösbe bújtatójaként a kolozsvári egyetem volt rektorát, a Román Akadémia rendes tagját, Constantin Daicoviciu „nagy tekintélyű akadémikus-történész” professzor urat kell tekinteni. Ma már nem illik túl sokat beszélni róla, mert „kommunista” volt. Bezzeg még 1940 és 1941 között, a „magyar megszállás” alatt, a kolozsvári egyetem dékánja! Majd, kommunista lett…

Ő, a nagy Daicoviciu, a dákó-román kontinuitás (folytonosság) elméletének az „atyja”[1], aki Gheorghe Gheorghiu-Dej és majd Nicolae Ceauşescu kommunista vezérek kebelbarátja, a Szocialista Munka Hőse („Erou al Muncii Socialiste”) és Herder-díj kitüntetettje (mindkettő 1968-ban, vajon miért?)[2] volt, miután kidolgozta a „dákó-román kontinuitás” elméletét és lerakta vele az erre épülő modern román történetírás alapjait, majd diktálta is annak „tudományos” menetét, amúgy a hatvanas évek vége felé ellátogatott Budapestre, hogy egy „történész” konferencián részt vegyen. Erről az utazásról egy anekdota azt meséli, hogy itt találkozott a volt budapesti tanárával, aki állítólag így köszöntötte: Szervusz Szilárd fiam, hát téged is még sanyargatnak az oláhok?… Daicoviciu akadémikus 1898-ban a Krassó-Szörény megyei Kavarán született, és az „első magyar időkben” még egyszerűen úgy hívták, hogy Deutsch Szilárd. Megítélni, hogy ez a beszélgetés valójában megtörtént-e vagy sem, nem tudom. De mivel a monda Marosvásárhelyen[3] csak titokban, de annál nagyobb élvezettel terjedt, valószínű, hogy meg is történt. Nézzük most meg, mi is az a csudabogár, amit a nagy Daicoviciu akadémikus feltalált. A spanyolviasz? Nem! Ennél még nagyobb lehetetlenséget: a „dákó-román” folytonosságot. Hogy ez miért ekkora lehetetlenség, az már abból is kiderül, hogy a korabeli krónikák, de a régészet szerint is, az erre vonatkozó adatok, az ezt igazoló leletek teljesen hiányoznak. Így a rómaiak visszavonulását a Daciának nevezett provinciából és a románok első írott megemlítése között egy 1000 éves űr tátong.

Kr. u. 270-ben Aurelianus császár, a gótok nyomására kiürítette Daciát, kivonta a római sereget és adminisztrációt, meg az ide telepítetteket. Majd őket követték a Birodalom minden szegletéből ide érkező újtelepesek is. Mindezek számára egy „új” Daciát hoztak létre Moesiában. Ez volt a „Dacia Aureliana”. Ezt később felosztottak egy Dacia Ripensis, a „Parti” vagy „Folyómenti” (azaz Dunamenti) Dacia, Ratiaria fővárossal, és Dacia Inferior részekre. Utóbbi fővárosa Serdica (a mai Szófia) volt.  Tőle Nyugatra feküdt Moesia Superior, keletre meg a Moesia Inferior. Az egykori Moesia provinciát Diocletianus császár osztotta erre a két részre, majd a menekülő „dákok” számára ebből a kettőből hasítottak ki egy-egy részt. Így a régi Dacia közelében, de a Dunától délre alkották meg az új provinciát, amely nyugaton a Vaskapu és kelten az Oescus (ma Iskăr) torkolata között terült el a mai Bulgáriában, északon a Duna volt a határ, délen érintette az Axius (ma Vardar) illetve a Styrmon (ma Struma) folyókat, magába foglalva Scupi (ma Skopje) és Pautalia (ma Kiustendil) városát. Itt alakult a meg „Dacia Diocesis” Diocletianus császár 290. évi adminisztratív reformja következtében. Székhelye Serdica (ma Szófia) lett. Ez volt a keleti hét diocesis (kerület) egyike, és 337 – 580 között létezett. A Birodalom nyugati felében még másik hét kerület működött. A Dacia kerületnek az 580-es avar invázió vetett örökre véget.

A történelem fintora, hogy a Dunától délre a menekültek számára alakított „Dacia” magába foglalta azt a Timok völgyét is, ahol, amúgy Szendrő és Bodon (Vidin) között, jelentős román népesség él ma is: a timocsánok[4]. Az erdélyi Szigethegységben élnek ma a „mócok”. Egyes vélemények szerint, amit én is vallok, nevüket éppen erről a Moesia nevű őshazáról kapták.

Györffy György[5] szerint az 1173 körüli időkre, III. Béla király uralkodásának kezdetére tehető a Balkánon megalakult vlach (oláh) lakosság betelepítése Erdélybe. Őket a Szebeni-havasok alá, a besenyőkkel vegyesen telepítették le. Ezt a vidéket nevezték ezentúl a silva Blacorum et Bissenorum – a vlachok és a besenyők erdejének. Az Olt áttörésétől keletre, a Fogarasi-havasok aljára ellenben összefüggő tömbbe telepedtek le. Ez az utóbbi vidék külön jogállású lett, terra Blacorum („Vlachföld”) néven, és ebből fejlődött ki a „Fogarasföld”. A vlachok mindkét területen átvették a betelepülésük előtt már meglévő magyar (és szász) falvak nevét: Omlás, Árpás, Fogaras, Kerz[6], Disznód, Schellemberg, Felek, Galac stb. Mindkét vidékre telepített vlachok a szebeni ispán, Turje Joachim, alá tartoztak. A már említett kerci apátságban kelt oklevél (1207) volt az első okirat, amely megemlíti névileg a románok (Olachis) jelenlétét Erdélyben. Az 1210-i vidini hadjáratban a magyar király hadseregében ott harcolt a szebeni ispán, szászokat, székelyeket, vlachokat és besenyőket felvonultatott serege is[7]. Ugyanakkor a 1211-ben kiadott okmányában, amelyben II. András a Német Lovagrendnek adományozta a Barcaságot, ezt következőképpen írta le: terra Borza nomine, ultra silvas versus Cumanos, licet deserta et inhabitata, usque Danubiunm – amiből kitűnik, hogy a Barcasággal szembeni, hegyeken túli Kunország egészen az Al-Dunáig akkoriban lakatlannak számított[8].

További kritériumok, amelyek alapján nyugodt lélekkel elvetendő a románok, a régi Dacia földjén (Erdélyben) való kialakulása, sok egyéb tényezők mellett, a következők:

•          régészeti leletek hiánya, amelyek a dákoromán kontinuitást hitelesen igazolhatnák;
•          hitelesen bizonyított dák eredetű szavak hiánya a román nyelvben;
•          a román alapnyelvből ugyanakkor teljesen hiányoznak germán (gót, gepida) vagy türk (hun, avar) nyelvekből kölcsönzött szavak is, habár ez itt elkerülhetetlen lett volna;
•          a dák vagy romai eredetű helységnevek továbbélésének teljes hiánya Erdélyben;
•          teljes hiánya a román eredetű víz- és hegyrajzi nevek a Kárpát-régióban.

Ezek után nem maradhat más, mind a további keresést máshol folytatni, ott, ahol a román nép és nyelv kialakulásának megvolt a lehetősége. Ott, ahol a latinosítás ténylegesen végbe tudott menni, azaz megvolt hozzá az erre szükséges idő. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a dákok teljes ellatinosításához elegendő volt az az alig százhetven év, amíg a római megszállás és uralom tartott (Kr.u. 101 – 270). 101-ben Traianus császár serege legyőzi Decebal harcosait, majd elfoglalja Daciát, pontosabban a dákok lakta vidék déli részét, és ezt 101 – 107 között római provinciává alakítja (Dacia provincia Augusti). Majd 271 – 275 között Aurelianus császár kivonja légióit a Duna vonalától délre. Ezentúl, Dacia már nem a mai Erdélyt jelentette, hanem a Duna vonalától délre fekvő, a kitelepítettek és a menekültek számára mesterségesen létrehozott Dacia Aureliana nevű provinciát. Ezen felül a dákok nagy részét, az ún. szabad dákokat, aki a római provincián kívül éltek, nem is érinthette a latin nyelv hatása. A rómaiak távozása után pedig, biztosan nem „latinosultak” el, még amúgy szívességből és önkéntesen sem, teljesen eldobva édes anyanyelvüket, annyira, hogy még egy anyai szeretetet őrző szócska vagy egy altatódal(-töredék)  se maradjon fent.

A román nép eredetéről, a régi krónikák írása szerint

Ha valaki arra vetemedik, hogy felkutassa a románok múltját, az nagy fába veri fejszéjét, mert majdnem minden hozzáférhető modernkori „forrásmunka” egy teljesen tudománytalan és csúsztatásokkal gazdagított, soviniszta hazugságokkal ékesített irománytömeg. A még nem is olyan régen, például a második világháború előtti történelmi anyagokban, írásokban, térképeken stb. feltüntetett és tényként kezelt adatokat elnyelte időközben a hallgatás homálya: amiről nem beszélünk, az nincs is, jelszóval. És valahogyan, ez így is van. Elegendő elég sokáig valamit elhallgatni, félrebeszélni, elfedni, és máris rohanó világunk azt el is felejti. Az, aki az iskolai történelemoktatásból ismeri a múltat, az lehet akár magyar is, még azt sem tudja valójában, hogy ki volt Attila, vagy hogy mi közűnk nekünk magyaroknak a szkítákhoz. Szomorú, de miután a világot ügyesen elárasztották a román nacionalista propagandaírások, a szegény külföldi tudós vagy a történelem iránt érdeklődő, csak annyit tudhat meg, hogy volt egyszer egy Dácia, ami ma Románia és van egy Dácia nevű autó. Sajnos ebbe a tudás szintbe a maradék Magyarországon is belebotlottam, még nem is olyan régen. Ki is cáfolná ezt meg? A Nyugat? Őt nem érdekli. A magyarnak csúfolt Akadémia? Kifelé, a külföld felé, nem teszi. Tisztelet minden tisztességes magyar és román történész előtt, csak ők, sajnos, alig jutnak szóhoz. Volt valamikor a még új és fiatalos lendületű Duna TV-nek egy próbálkozása, a valódi magyar történelem bemutatására irányuló rendkívül érdekes kezdeményezése, ahol olyanok is szóhoz jutottak, aki a hivatalos irányzattal (mainstream) szemben egy „alternatív” véleményt vallanak. Na aztán, lett ebből haddelhadd. Csak úgy dörgött és villámlott az égbolt Budapesten. Még időben ébredt Glatz elvtárs, mint a magyarnak csúfolt Akadémia akkori elnöke s ezt a „gyalázatot” lefejezte, és kiirtotta úgy, hogy a még zsenge csirája soha többé nem tudott már magához térni, hogy újrahajtson. Amúgy is, ez ma már kit érdekel. Egyébként is, időközben megváltozott a tévé „profilja” is.

A románok eredete egy rendkívül vitatott kérdése a történelemkutatásnak. Így, a román múlt kutatásáért nagyon mélyre kell leásni, és, ahogyan majdnem minden másik esetben is, az árral, a „mainstreamos” (fősodratú) történelemírással szemben kell úszni, mert így jutunk el a tiszta forrásig – ahogy egy közmondásunk mondja. Csak döglött halak úsznak az árral…

Ha tehát a román történetírás 275 és 1207 (1210) között Erdélyben és a Kárpát-régió területen semmiféle római vagy román emlékre nem tud hivatkozni, az nem jelenti azt, hogy ezen a vidéken senki sem lakott, ahogy egyesek szeretnek erre hivatkozni, hanem azt, hogy az ott lakó népek sem rómaiak, sem dákorománok, sem római telepesek utódai, sem románok nem voltak. Sajnálatosan a román hivatalos történetírás egyáltalán nem foglakozik a valódi román őshazával, és az ott elszórtan még megmaradt, ma is élő testvérekkel: thesaliai arumunok, makedóniai meglenorumunok, boszniai és dalmáciai morlákok, horvátországi isztrovlachok, vagy a szerbiai timocsánok (Timok-völgyi oláhok). Egy balkáni őshazáról kell beszélni, és abból kell a román történelmet elindítani. Hisz, már a XV-XVI. században élt Grigore Ureche, első moldvai krónikás, akinek műve megmaradt, tisztán kimondta az igazat: Rumânii, câţi să află lăcuitori la ţara Ungurească şi la Ardeal şi la Maramoroşu, de la un loc suntu cu moldovénii şi toţi de la Râm să trag. – magyarul: Mindazok a rumánok, akik Magyarország és Erdély és Máramaros lakói, egy helyről vannak (erednek) a moldovaiakkal, és mindannyijan Rúmból (Keletrómai Birodalomból) származnak[9]. Induljunk hát mi is el ezen a kijelölt úton.

Mottó: „Noi toţi de la Râm ne tragem.” (Grigore Ureche, moldvai krónikás, 1591 – 1647).

Mi mindnyájan Rúmból, Rumániából (azaz „Kelet-Romából”, a Keletrómai Birodalomból, vagyis Bizáncból) származunk – írta Grigore Ureche, az első moldvai krónikás, 1642 és 1647 között írt krónikájában, amelynek címe: Letopiseţul ţării Moldovei, de când s-au descălecat ţara şi de cursul anilor şi de viiaţa domnilor carea scrie de la Dragoş vodă până la Aron voda – magyarul: Moldvaország krónikája, amióta „honfoglaltak” (országot alapítottak), és az elmúlt időkről meg az uralkodók életéről Drágos vajdától Áron vajdáig.

Hozzá hasonlóan vélekedett Miron Costin (1633 – 1691), moldvai krónikás, aki Ureche munkáját folytatta Aron vajdától errefelé, ahol Ureche krónikás ezt abbahagyta[10] egészen 1661-ig. Ő megírta Moldova és Havasalföld országainak krónikáját is, lengyelül[11] 1677-ben, a lengyel Marcusz Matczynski követ megbízásából. E műben, Costin a dákokat egy tatárféle (értsd „szkíta”!) népnek tekinti, amelynek nyoma vész a római megszállást követően. Ugyanakkor megemlíti, hogy a románok, a moldvaiak, havasalföldiek és erdélyiek egyaránt, a Balkánon alakultak ki, főleg a Macedóniában telepített római légionárius veteránok utódaiból.

Volt a Balkánon, a mai Macedónia és Görögország, Dél-Szerbia és Koszovó, Albánia, valamint Bulgária és Dobrudzsa területén egy „Rumánia” nevű vidék, amit a törökök Ruméliának hívtak. Ez volt a hajdani Keletrómai / Bizánci Birodalom európai maradványa, amit az Oszmán Birodalom bekebelezett és az európai birtoka lett. Neve magyarul annyit tesz mint a „Rómaiak Földje”. A Keletrómai (Rúmi) nevet a Római Birodalom kettéosztásakor kapta, és azzal büszkélkedhetett, hogy ő őrizhette a római nagyságot és fényességet, miután Róma (Nyugatrómai Birodalom) a germán barbárok kezében elpusztult. Kelet-Róma volt a civilizáció és a kereszténység védelmezője. Itt, a Duna és az Égéi Tenger között volt a balkáni népek ellatinosításának a területe. Itt a latin nyelv volt az állam nyelve egészen a negyedik keresztes hadjáratot követően, mikor a keresztes lovagok által Bizánc területén létesített Konstantinápolyi Latin Császárság, latin nevén Romania, elesett (1261). Ez után beindult a Palota elitjének körében egy bizonyos fokú elgörögösödés. A Balkán őslakósága a trákok, illyrek és dardánok azok, akik első sorban elszenvedői voltak az erőteljes latinosításnak, amit a római legionárius veteránok letelepítése meg a Birodalom más vidékeiről érkező telepesek megjelenése is felgyorsított. Az újlatin népesség (vlachok) és újlatin nyelvének kialakulása bizonyára befejeződött a germánok (gótok) V. századi (lásd: Tótország[12], amit Sclavoniának is nevezték), és az őket követő „szlávok” VI-VII. századi megérkezése előtt. A keresztény egyház keleti szárnya számára, a nyugati szárny nyelvi latinságával szemben, kialakított keleti „lingua franca” az „óegyházi szláv” nyelv volt. Ezt a mesterséges nyelvet a megtévesztés céljából, vagy csak amúgy ostobaságból[13], sok nyelvész, történész óbolgárnak is nevezi, holott az óbolgár legfeljebb türk (hun) lehetett.  A IX. században Cirill és Metód nem csak egy új írást, hanem egy új nyelvet is kialakított a keleti egyház számára, a Balkánon vegyesen lakó keleti germánok, hun-türkök és a később szlávnak mondott népek nyelvéből. Az Egyház számára kellett ez az „új” kommunikációs nyelv, amelyen a pap mindenkihez egyformán szólhatott. A latin már „foglalt” volt a nyugati egyház számára, a görögöt már az „elhalás” kerülgette. Egyébként is, a papok szemében a vegyes balkáni barbár világ méltatlan és képtelen is volt a Szentírás nyelvét elsajátítani. A Cirill és Metód által „kifejlesztett” nyelv alapját az óbolgár (türk-hun) nyelv alkotta, amit majd „ószláv” (keleti germán) köntösbe kellett öltöztetni. Ez a mű nyelv nem csak az egyházi irodalmat, de a későbbiekben, ezen népek nyelvét is nagymértékben befolyásolta[14].

Ez a vegyes népességű és örökké forrongó Rumélia lett majd 1386 után, a törökök európai hódításainak bázisa. Itt alakult ki a vlach, a ma románnak nevezett népesség, az ellatinósodott balkáni népek utódaiból. Először 586-ban, amúgy 700 évvel megelőzve a Kárpát-medencei létüket igazoló királyi okmányokat (lásd feljebb), egy bizánci krónikában[15] jelenik meg egy a románok (vlachok) balkáni jelenlétére utaló feljegyzés: egy feltehetően román nyelvű mondat. A krónika egy avarok elleni hadjáratot említ a Kelet-Balkánon, és leírja miszerint egyszer, amikor egy málhás öszvér megcsúszott, az öszvérhajcsár így kiáltott fel: Torna, torna fratre! – magyarul: Fordulj, fordulj testvér (komám)! Nyilván ez a mondat elhangozhatott egy vlach atyafi szájából. A bizánci krónikások, és nyomukban a mai történészek is, a Balkán ellatinosított népét vlachnak[16] nevezik. Tudelai Benjámin, teljes nevén Benjámin ben Jóna középkori zsidó utazó, aki 1130-ban Tudela városában, Navarrában született, és 1173 a Kasztilíai Királyságban hunyt el, volt az első, aki írásában használta a „vlach” népnevet, amikor végigutazta a 12. századi Európát és a Bizánci Birodalomban is megfordul. Élményeit összefoglalta „Az igazságszerető jámbor és tudósférfiú Benjámin utazásai” című héber nyelvű könyvében. A 10. századi arab krónikás, Mutahhar al-Maqdisi írja miszerint: Azt mondják, hogy a törökök szomszédai a kazárok, oroszok, szlávok, valadjok (oláhok?)[17], alánok és görögök, valamint sok más népek fiai. Ezen kívül más bizánci krónikák is írnak a vlach népről. Így, Kekaumenos bizánci író, Strategikon művében (1078) megemlíti az észak-görögországi „rómaiak” (vlachok) 1066-os évi lázadását, zendülését. A romanizált vlachok egy tetemes néptömeget tehettek ki, mivel az Őshaza elhagyása után is sok vlach-sziget maradt fenn a Balkánon. A vlachok főpapjai a bolgár-szláv rítust követték, de latin anyanyelvük megvédte őket az elszlávosodástól. Még Magyarországra való beköltözésük után is, püspökük továbbra az óhazában, a görög-makedóniai Nagy Valachiában székelt, és az ohridi pátriárka alá tartozott.

A „vlach” népnevet a fősodratú történészek, nyelvészek germán eredetűnek vélik, vagy egy germán eredetű, de a proto-szlávba már korán átvett (lízingolt) szónak: *Walhaz. Ez nyilvánvalóan, ahogyan az írás (csillagos jelölés) módja mutatja, hogy ez a szó egy a nyelvészek (indogermanisták) által kitalált és ősinek kikiáltott szó. Egy halandzsa. Majd azt állítják róla, hogy ez a szó az ősgermánban „idegent” és „különöst” jelent(het)ett. Ezek a nyelvészek csak tudják, hisz ők találták ki. Továbbá azt halandzsázzák, hogy ezt az íróasztalnál kitalált *Walhaz népnevet, amelyet a germánok a romanizált kelta szomszédaikra alkalmaztak, „nyilvánvalóan” (sic!) egy kelta törzs nevéből alakították ki, amelyik törzset a rómaiak Volcae néven ismertek, a görögök pedig őket Ouólkai-nak hívtak. Lehet, de valahogyan hihetetlennek tűnik, mert megnehezítette a germánok munkáját az a makacs tény, hogy a rómaiak által Volcae-nak mondott törzs a mai dél-francia Provencében lakott, és csak átmenetileg, futtában, találkozhattak, ismerkedhettek meg velük, amikor is ezek a kelták útközben voltak kelet felé. Így a korai germánoknak csak hallásból, római közvetítéssel, akadt alkalmuk megtanulni nevüket. Ugyanakkor, inkább lehetett volna más kelta törzs (treverek, nemetek, kimberek, helvétek, raurok, boiok stb.) nevét felhasználni, már csak azért is, mert ezek a törzsek ott éltek a germánok közelében. Miért nem ezek nevéből kölcsönözték a ma is általánosan alkalmazott „welsch” elnevezést? Mert ekkor nem welschről beszélnénk, hanem „boisch-”, „trevsch-”, „nemetsch-”, helvetsch- vagy akár „kimberschről”. De ezek nem hasonlítanak a „welsch”-re. Tehát olyasmit kellett kitalálni, idehazudni, ami szentesíti a célt, azaz megfelel az előre kiagyalt és megjelölt eredménynek: *Walhaz. Egy politikai indítatásból készült hazugság. A buzgónyelvész agymenésének egyik mintaképe… De hát, már tudjuk:

A történelemírás az a hazugsággyűjtemény, amellyel többnyire mindenki egyetért.

Egy őszinte történész bevallaná, ha a józanész és nem valamiféle ideológia mentén kutatna, meg írna, hogy a „welsch” máshonnan származik. Pontosabban, a kelták „gael” (kelta, ír) saját nevük germánosításából: g>w hangváltás folytán, ahogyan a francia Guillame viszonyul a germán William (Wilhelm) névhez, vagy ahogyan a francia „guerre” a germán (angol) „war” háború szóhoz, stb. Így lett a kelta „gel” a germánoknál „wel”. Majd ez a „wel” kapott egy melléknévi ragot „-sch”, és lett „welsch”, ahogyan a „teut”-ból „teutsch” majd „deutsch”.

Ennyi az egész. Ilyen egyszerű, és nem kell holmi „erste Lautverschiebung”-okkal, azaz „első (germán) hangeltolódás”-okkal okoskodni. Pedig milyen gyönyörű egy varázsszó: Ertste Lautverschiebung! Minden hívőt el lehet vele bűvölni. A hívő csak tátott szájjal áll az agytröszt-nyelvész gránit szobra előtt és zokog meghatottságában.

A „welsch” népnév valóban „idegenre” vonatkozott, és a germán fülnek egy „furcsa és különös” nyelvet jelez ma is. A baj csak az, hogy ezzel mindig és kizárólagosan a kelta népet és kelta nyelveket jelölték. Soha senki mást, semmilyen más nép fiát vagy ennek nyelvét sem. Sem szlávot, sem piktet, sem latint vagy görögöt. Sem az olaszt, sem az oláhot (vlachot) nem nevezték velsnek. Még akkor sem, ha a proto-szlávok már korán ezt át- vagy kikölcsönözték (lízingolták) az ősi germán szókészlettárból. A „vlach” népnév másképpen keletkezett.

A szlávok egy magyar népnevet használnak a germánok megnevezésére: „német”. Ez a népnév a Rajna-menti kelta „nemet” (germánul: nemeter) nép nevéből származik, akivel még Attila is találkozott, amikor hunjaival átkelt a Rajnán, a Bingium-(ma: Bingen)-i révnél.  Emléküket ma is őrzi a Hunsrück – „Hunhát” nevű hegylánc, meg Hunawihr, Huningen, Hunnweiler, Hünnstetten stb. helységnevek. Julius Caesar említi meg a Nemeteket először a Rajnai csata leírásában (Kr.e. 58) a De Bello Gallico krónikájában, majd még egyszer, amikor leírja a Duna-menti erdőhátat, ami a nemetek, raurok és helvétek területről a dákok és anartok földjéig húzódott. Ez volt a „Nemetek erdeje” ami a Rajnától a Duna mentén Pannóniáig ért. Ennek emléke a Spessard név, eredetileg „Spechts-Ard[18]” azaz „Harkély-Erdő”. Senki sem nevezi szomszédját „némának”, még akkor sem ha germán, vagy ha több csatát is kellett ellene elszenvednie, de főleg akkor nem, ha a kettejük szókincse majdnem azonos. Mert ezt a magyarázatot, hogy „néma > német” akarják fősodratúék belénk erőszakolni. Ez csak akkor lehetséges, ha a „panszlávista” durva nacionalizmus, meg az „álmagyar” megalkuvó, a mindennemű egészséges büszkeséget elvesztett szolgalélek ezt megkívánja vagy előírja.

Ugyan úgy elképzelhető, hogy a környező népek magyar közvetítéssel vették át az „oláh” (vlach) népnevet, és a románok egy önmegjelölésével állunk szemben. A makedóniai meglenorománok, saját magukat „vlaş”-nak nevezik, ugyanakkor a Havasalföldön még a XVIII. században is létezett egy „Vlaşca” nevű megye Bukarest szomszédságában.

Ilie Gherghel[19] összehasonlította a Keletrómai (Rúmi) Birodalomban szerkesztett krónikákat, kiadott okmányokat, okiratokat, és arra a következtetésre jutott, hogy a vlach szó először itt jelenik meg. Véleményét Genesios írásaira és Suidas Lexikonjára alapozza. Véleményének megfelelően a vlach (Blachernae) elnevezés a Keletrómai Birodalomban született, és innen a vikingek révén jutott el északra, a germánok és a szlávok világába. Még a „nagyonrokon” olaszok[20] is vlachknak nevezték ezt a latinul beszélő balkáni népet.

A bolgárok és a törökök megkülönböztettek „fehér” és „fekete” oláhokat: a bolgár Belivlasi fehér oláhok és Caravlasi fekete oláhok, megfelel a török Ak-Iflak fehér oláh és Kara-Iflak fekete oláh népnévnek, ami tulajdonképpen a földrajzi elhelyezkedésük megjelöléséből származik. Ez a névadás ugyan olyan, mind a török Ak-Deniz (Fehér-tenger) délen, a „Földközi-tenger”, és a Kara-Deniz (Fekete-tenger) északon, azaz a „Fekete-tenger” elnevezéseknek ikerpárja. A turáni népeknél színekkel (is) megjelölték a népeket, attól függően, hogy hól helyezkedtek el a világtérképen kialakulásukkor, vagy idegen népek esetében, a velük való találkozás vagy megismerkedés pillanatában. Színekkel jelölték az égtájakat: fehér volt a nyugati, fekete az északi, vörös a déli és zöld vagy kék a keleti égtáj színe. Így ismerünk nyugati vagy fehér horvátokat (a mai Krakkó vidékén születtek, saját elképzelésük szerint szarmata elődökből, majd innen vándoroltak délre, Dalmácia területére) és északi vagy fekete horvátokat, a Fekete tenger feletti „szarmata” pusztákon élők. Ugyanúgy voltak keleti vagy kék / kök-türkök, illetve déli vagy vörös-szakák (kipcsakok). Voltak még fehér (nyugati) hunok és fekete (északi) hunok, meg fehér és fekete magyarok is.

A „vlach” népnév szinonimája lett a „juhpásztor” (csobán) fogalmának. Ugyanakkor a keltákat jelölő „Welsch” (> vallon, walesc, Walliser, Welsh) népnevet soha nem használták a juhász jelölésére (lásd: német Schaf juh > Scháfer juhász, angol shepherd juhász, sheep juh). Érdekes, hogy mára a románok is a törökből származó (egyesek szerint „perzsa” eredetű) „çoban” (románul „cioban”) juhász szót használják, elhagyván a régi, latin eredetű, tehát saját, ősi „păcurar” juhpásztor szavukat: vö. latin pecus juh, pecoris nyáj, pecurarius juhász, olasz pecora juh, pecoraio juhász. Manapság a román csobán az „oaie” (juh) nyájat terelgeti. Az állat román neve: „oaie” (vö. latin „ovis aries” kós, birka) tökéletes leképezése a magyar „juh” szónak, habár a „juh” neve a magyarban hivatalosan ismeretlen (tehát értsd: magyar!) eredetű[21]. Juhász mivoltuk teljesen összenőtt népnevükkel. A balkánon mindenütt „vlach” névvel jelölték a juhászokat. Előfordult ugyan, hogy a vlach / oláh népnevet gúny- vagy becsmérlő és emiatt sokszor sértő előjellel használták. Dalmáciában a tengermelléki városlakók (olaszok) számára „vlaj / vlah” (többesszámban: „vlaji / vlasi”) a primitív, „bunkó” hegyi lakók neve volt. A görögöknél a „vláhosz” (βλάχος) egy becsmérlő kifejezés a durva, faragatlan, parasztra; sokszor egyszerűen a paraszt (vidéki) neve.

A vlach tehát, az ellatinosított (romanizált) balkáni népek (trákok, illírek, dardánok stb.) vegyes népessége volt: balak, blak, blaq, blach, boloch, voloh, wallach, vllah, vlach, lach, ulah, oláh. Egy kutatócsoport, Bosch et al., 2006-ban, meg akarta genetikailag vizsgálni a vlachokat, oláhokat, megnézni, ha ezek valójában az ellatinosított dákoktól, illírektől, trákoktól, görögöktől származtak-e vagy ezek vegyülékéből keletkeztek. A kutatóknak semmilyen genetikai támpontot, kapcsolatot vagy hasonlóságot nem sikerült kimutatniuk, így egyik hipotézist sem igazolniuk. Ezek után nyilvánvalóvá vált, hogy a románok (vlachok) egy nyelvátvétel kapcsán (nyelvi asszimilációval) létrejött, és így egy közös nyelvet beszélő, nyelvi és kulturális közösségben élő, de vegyes származású néptömeg (népi konglomerátum).

A „Valachia” (Oláhország) a Balkánon többször is előforduló elnevezés:

-    Nagy Oláhország (Megáli Vlahía) a görögországi Thesszáliában;

-  Kis Oláhország (Mikrí Vlahía), a hegyes vidék Aetolia, Acarnania, Dorida (Doris), Lokrida (Locris) tartományokra kiterjedve, mai Nyugat- és Közép-Görögországban;

-     Felső Oláhország (Áno Vlahía) – Dél-Makedónia, Albánia és Epirusz területén.

-     Fehér Oláhország (a „fehér” azaz nyugati oláhok országa) Moesia tartományban, ahová a kiürített Daciából telepítették át a latinul beszélő népességet, ahol a „Dacia Aureliana” provinciát alakították ki, a kitelepítettek és menekültek számára;

-      Fekete Oláhország (Morlachia – a morlákok, „fekete” oláhok országa) Dalmáciában;

-     Ó-Oláhország (Stari Vlah) – Kelet-Bosznia, Hercegovina és Nyugat-Szerbia területén, itt találjuk a Romanja planina fennsíkot is;

-     Sirmiumi (Szerémségi) Wallachia a Duna és a Száva folyó déli partján (timocsánok).

Ezen vidékek közül a legnagyobb és legismertebb a Nagy Oláhország (Megáli Vlahía), már azért is, mert felmerült az a gyanú, hogy a görög „megáli” nem csak nagyot, hanem öreget, ősit is jelenthetett, miképpen a latin „magna”. Itt Thesszáliában működött a XII-XIII. században a vlach pásztorok állama, amely északon a Píndosz-hegységig, és Macedóniáig húzódott. Thesszália vlach lakóiról először bizánci forrásokban, a XI. században írodott Kekaumenos Strategikonjában (1070-es évek) találunk utalást. A szerző megemlíti az 1066-os sikertelen vlach lázadást, amelynek akaratán kívül vezére lett az a Nekoulitzas Delphinas, aki maga a császár, II. Baszileosz, a „Bolgárölő” (uralkodási ideje 976 – 1025), unokája volt, és aki a császár saját akaratából és kinevezése folytán a thesszáliai vlachok kormányzója lett. A második dokumentum, amely a thesszáliai vlachokról tesz említést, az Anna Komnéné Alexiad (Alexiasz)[22] nevű írása. A szerző, I. Alexiosz Komnénos (uralkodási ideje 1081 – 1118) császár leánya, megemlít egy vlach települést az Ossa hegységben, azzal a hadjárattal kapcsolatban, amit apja vezetett a normannok ellen. A XII. században Tudelai Benjámin utazásainak leírásában említi az oláhokat, és használja elsőnek ezt az elnevezést, amikor beszámol Zetounia (Lamia) városáról, amely „Vlachia dombjai lábánál helyezkedett el”. Majd III. Alexiosz Angelosz császár (uralkodási ideje 1195 – 1203) egy Provincia Valachie-t említ Thesszália vidékei között, ahol különös jogokat biztosítottak a velencei kalmároknak. Ezt az információt megismétli majd Monferrati Bonifác a Partitio Romaniae[23], 1204-es írásában. Habár a vlachok többséget alkottak Thesszáliában, sosem voltak a vidék valódi urai, hanem mindig más népek, görög, latin vagy szerb vezérek alattvalói.

Miután a latin (nyugati) keresztes lovagok elfoglalták Bizáncot, és megalakították a Konstantinápolyi Latin Császárságot 1204-ben, Nagy Oláhországot magához csatolta az Epiruszi Despotátus. Így a XIII. században vlach csapatok harcoltak II. Mihály, Komnénosz Dukász Mihály (uralkodási ideje 1230 – 1268), Epirusz despotájának (urának) hadseregében. Egyik fattyú fia, egy bizonyos János, aki egy vlach vezér, Taron, leányát vette feleségül, vezetett egy vlach csapatot a bizánci seregben a latinok elleni 1259-es pelagóniai[24] csatában. Amikor II. Mihály császár meghalt, birodalmát szétosztották, és János lett Thesszália uralkodója. Fővárosa Neopatrászban volt. Nyugati szerzők gyakran használják a „Valachia” nevet Dukász János és utódai vezette Thesszália autonóm országának leírásakor. Amiután 1261-ben helyreállították a Bizánci Birodalmat, Thesszália vidék vezérének a neve úgy hangzott, hogy: Nagy Oláhország Fejedelme (kephale). Ezt a tisztséget viselte 1276-ben Raoul Komnénosz pohárnok is. IV. Uroš István, akit még úgy is hívtak, hogy Dusán István, azóta hogy puccsal 1331-ben szerb király lett, a Bizánci Birodalom ellen 13 háborút viselt. Miután 1334-ben elfoglalta Makedónia nagy részét, majd 1346-ban az egész tartományt, megkoronáztatta magát császárnak / cárnak, és kikiáltotta a Szerb Cárságot. Az 1347 – 1348. zajló harcok után átvette Epirusz és Thesszália felett is az uralmat. Ezek után már latinul úgy címezte magát: Imperator Raxie et Romanie, dispotus Lartae et Blachie comes – magyarul: Rascia (Rácország) és Románia császára (cárja), Arta despotája (ura) és Vlachia ispánja[25]. A szerbek uralmának a török hódítás vetett véget (Rigómezei – Koszovói csata)[26].

A volt Nagy Oláhország területén ma is élnek vlachok, akik magukat arumunnak mondják: Armâńi, Rrămăńi. A népcsoport őshonos a Balkánon, és Észak- és Közép-Görögország, Albánia déli és középső vidékein valamint Macedóniában és Bulgária dél-nyugati területén él. Az arumunok nyelve azonos a ma Romániának nevezett országban élő románok nyelvével. Egy kevés részük még Szerbia déli részein is előfordul, ugyanúgy Niš vagy Belgrád városában is. Őket Cincari[27]-nak nevezik, és a XVIII-XIX. században vándoroltak be, pontosabban menekültek el Görögországból, ezért még „Grci” azaz görögnek is hívják őket. Régen még kétnyelvűként érkeztek Szerbia területére, és sokáig még beszélték is a románt meg a görögöt, de manapság már csak szerbül tudnak, hála a szabadkőműves francia forradalom torzszülöttje, a beteges faji gőg, és az ebből fakadt soviniszta iskolarendszernek.

Az arumunoknak egy északabbra élő része a meglenorumunok. Nevüket a Meglen nevű terület neve adta. Magukat „vlaş”-nak mondják, egyes számban „vlah” [ejtsd: vlá] vagy „vlaų”. Mint már említettem, volt Romániában (a Regátban) egy Vlaşca megye is Bukarest közelében, egészen a második világháború utáni tartományok kialakításáig (lásd: térkép). Valamikor még egy Saac vagy Saaca (judeţul Săcuieni)[28] megye is létezett. Ma, a megyerendszer visszaállításával, Vlaşca megye területét központjáról „Giurgiu”-nak hívják. Giurgiu városát a genovaiak alapították és „San Giorgio”-nak nevezték el. A mai Bukarest területét, a település létrejötte előtt (XV. században Vlad Ţepes fejedelem idejében), „Codri dí Vlasiei” – Oláherdőnek hívták. Bukarestet hivatalos dokumentumok 1459-ben említik meg először, majd 1461-ben ismét, ekkor az igen sokat mondó „castro Bokoresth” néven[29].

Havasalföld és a Székely (Saac vagy Saaca) megye térképe és címere, a XVII-XVIII. században.

Mottó: „Noi toţi de la Râm ne tragem.” (Grigore Ureche, moldvai krónikás, 1591 – 1647).

Mi mindnyájan Rúmból (azaz „Kelet-Rómából”, a Keletrómai Birodalomból, Rumániából, Bizáncból) származunk – írta Grigore Ureche. Hozzá hasonlóan vélekedett Miron Costin (1633 – 1691), moldvai krónikás, aki Ureche munkáját folytatta Aron vajdától errefelé, ahol Ureche krónikás ezt abbahagyta[30] egészen 1661-ig. Ő megírta Moldva és Havasalföld országainak krónikáját is, lengyelül[31] 1677-ben, a lengyel Marcusz Matczynski nagykövet megbízásából. E műben, Costin a dákokat egy tatárféle (értsd „szkíta”!) népnek tekinti, amelynek nyoma vész a római megszállást követően. Ugyanakkor megemlíti, hogy a románok, azaz a moldvaiak, havasalföldiek és erdélyiek egyaránt, a Balkánon alakultak ki, főleg a Macedóniában letelepített római légionárius veteránok utódaiból.

Vlach (oláh) őshaza a Kr.u. I. század óta (vörös), majd az oláh nép terjeszkedése a VI-XI. században (barnával), és román települések Oláhországban a XII. század során (sárgával jelölve)[32].

A valóság akkor is létezik, ha tagadják. (George Orwell)

A román népnek nincs egységes eredete, hanem etnikailag nagyon is vegyes összetételű. Academicianul Niculae Iorga[33]  a început “Istoria Bisericii Româneşti” astfel: “Românii se coboară din amestecul autohtonilor, adică al băştinaşilor Iliri şi Traci, vechii locuitori ai Peninsulei Balcanice, moştenitorii sau Moştenii ei, cu elemente din Imperiul Roman, care - de seminţii deosebite - se deprinseră a vorbi limba Latină a poporului de jos.([34]) – magyarul: Nicolae Iorga alkadémikus így kezdi A román egyház történetét: A románok az autohton, őshonos illirek és trákok, a Balkán félsziget örököseinek vagy őslakosainak keveréke egyes elemekkel a Római Birodalomból, akik – különböző törzsekből származván – különváltak annál az oknál fogva, hogy latinul beszéltek, mégpedig a népi latin nyelvet.

Ismeretes, miszerint a Balkánon letelepedett bolgárok létrehozták az első Bolgár Birodalmat, de hamarosan konfliktusba kerültek a bírtokukat féltő Kelet-Római Birodalom császáraival. Erről a Román Akladémia által kiadott “Istoria românilor” (A románok története) így vélekedik: “La sfârşitul secolului VII, bulgarii turanici au ocupat regiunea de la sudul Dunării, înfiinţând pe teritoriul Imperiului Bizantin o nouă formaţiune statală (la sosirea în actualul teritoriu bulgar, ei s-au aliat cu aromânii / vlahii autohtoni (...) Aristocraţia noilor veniţi a absorbit treptat păturile suprapuse ale populaţiei autohtone, dând naştere clasei dominante feudale. Statul bulgar şi-a extins stăpânirea şi spre vest, cucerind regiunea Sirmium (azi Srem, în Serbia). Creştinarea clasei dominante bulgare a fost în a doua jumătate a secolului IX. Primul stat bulgar a fost desfiinţat în 2 faze: astfel, partea lui de răsărit a fost înglobată în Imperiul Bizantin în urma campaniei militare din 971; partea de apus, cu capitala la Ohrida, şi-a menţinut independenţa până în 1018, când împăratul a pus capăt stăpânirii bulgare. În felul acela, bizantinii au revenit cu graniţa de nord la Dunăre”. ([35]) – magyarul: A VII. század vége felé, a turáni bolgárok elfoglalták a Dunától délre eső vidéket, és a Bizánci Birodalom területén egy új államalakulatot hoztak létre (amikor a bolgárok ide, a mai bolgár területre megérkeztek, szövetséget kötöttek az őshonos arumunokkal / vlachokkal (...) Az újonnan érkezettek nemessége fokozatosan felszívta az őshonos népek vezető rétegét, kialakítva jellegzetes feudális uralkodó osztályát. A bolgár állam nyugat felé terjesztette ki hatalmát, elfoglava Sirmium (a mai Szeremség, Szerbiában) vidékét. A bolgár uralkodó osztályánk keresztény hitre való térítése a IX. század második felében ment végbe. Az első bolgár államot két lépésben szüntették meg: így, keleti részét a 971 évi hadműveletekben kebelezték be a Bizánci Birodalomba; nyugati része, Ohrid fővárossal, megtartotta függetlenségét 1018-ig, mikor a császár megszüntette a bolgár uralmat. Ílymódon, a bizánciak visszatértek északi határukkal a Dunára.

....e de remarcat că în 1020, cronica împăratului bizantin Vasile II Macedoneanul / “Bulgaroctonul” a consemnat că pe Valea Vardar trăiau deopotrivă Români şi Unguri... ([36]) – magyarul: ...figyelemre méltó, hogy 1020-ban, II. Makedon Baszileiosz (976 – 1025), a Bolgaroktonosz (Bolgárölő) melléknevű bizánci császár krónikája megemlíti, hogy a Vardar völgyében (Makedóniában) egyaránt éltek románok és magyarok... (sic!)

Magyarok a Vardarnál 1020-ban! Húsz évvel a Szent-István-i „államalapítás” után...

Valami, mintha sántítana a magyar történelem könyvekben...

Academia Română a continuat “Istoria românilor”: “Asupriţi de bizantini, atât bulgarii, cât şi vlahii de la sud de Dunăre, s-au răsculat în 1185, sub conducerea fraţilor români Petru şi Asan, în 1186 noul stat obţinând independenţa. În secolul XIII - sub ţarul Ioan Asan II - statul şi-a atins apogeul puterii, în Balcani încorporând părţi din Tracia, Tesalia, Macedonia şi Albania”. ([37]) – magyarul: A Román Akadémia így folytatja A románok történetében: „Elnyomva a bizánciaktól, úgy a bolgárok, mind a Dunától délre élő oláhok 1185-ben fellázadtak a román Petru és Asan (a bolgár történelemben: Petar és I. Ivan Aszen[38]) testvérek vezetésével, és az új államalakulat 1186-ban elnyerte függetlenségét. Majd a XIII. században – II. Ioan Asan (II. Ivan Aszen) cár idejében – az állam elérte hatalmának tetőpontját, a Balkánon magábafoglalva Trákia, Tesszália, Makedónia és Albánia egyes részeit.

Az Asan/Aszenek dinasztiája egészen a mongolok / tatárok betöréséig (1241) vezette az országot – amikor ez szétesett. Fővárosa Târnovo volt, numită “Qirqin din Ţara Ulaghilor” / Vlahilor de cronicarul Persan Raşid Al-Din... ([39]) – magyarul : amelyet "Oláhországi Qirqin" néven említ Rasid Al-Din perzsa krónikás. Továbbá a perzsa krónikás megemlíti, hogy : Târnovo, numită “Qirqin din Ţara Ulaghilor” fiind distrusă de Mongoli în 1242 – magyarul : Târnovot, amelyet úgy hívnak, hogy "Qirqin az Oláhok Országából" 1242-ben a mongolok  (tatárok) elpusztították.

Érdekes fejlemény: a perzsa krónikás „ulagh”-nak („oláh”-nak) nevezi a vlachokat (románokat). Talán nem is „szláv” eredetű az oláh népnév a magyarban! Hacsak, nem a perzsa krónikás kreált a görög-szláv „blachi”-ból „ulagh”-ot vagyis „oláh”-ot.

A Duna vonalától északra csak egy Oláhország / Vlachia nevű ország van: Ungro-Vlachia, Havasalföld hivatalos neve: „Magyar-Oláhország”. Régen még így hívták az 1359-ben Hosszúmezőn (Câmpulung) létrehozott, majd Argyasudvarhelyre (Curtea de Argeş), és 1517-ben Vásárhelyre (Târgovişte) költöztetett, végül 1668-től Bukarestben működő Ungrovlachia Metropóliáját is (Metropolia Ungrovlahiei)[40]. Ezen a néven 1990-ig működhetett is, és az Ungrovlachiai metropolita volt a Román Ortodox Egyház pátriárkája (főpapja). Ekkor, 1990 után a nevét Havasalföld és Dobrudzsa Metropóliájára változtatták.

A fenti, a Világháló egyik román oldaláról származó térképen jól kinyomozható a románok őshazájának kérdése. Az első román települések a Duna északi oldalán, Kunországban, a történészek szerint a XII. századból származnak. Valamivel később jelennek meg az első román telepesek Erdélyben is (lásd feljebb), ahol élvezhették a Magyar Királyság adta oltalmat és biztonságot. Masszív román betelepülés a pusztító tatárjárás után következett be.

A Dunától északra volt a Fekete Kunország. Ezt a vidéket, ahol később létrejön Olahország, a következő képpen írja le a román történelem:  “Valahia” = Ţara Românească, pe teritoriul ce era atunci al Cumaniei Negre, adică Nordice (...) la sfârşitul secolului XIII “Cronica Veneţiană” a menţionat-o drept “Colonia Romanilor Negri” / Cărăşeni, iar “Cronica Ilkhanidă” ca populată de “Vlahi Negri” = Cărăşeni.([41]) – magyarul: „Valahia” = Oláhország azon a területen, ami akkor még Fekete Kunország, vagyis Északi (Kunország) volt (...) a XIII. század végén írodott Velencei Krónika ezt úgy nevezte mint a „Fekete Románok Gyarmata”, az „Ilkhanida Krónika” pedig a „fekete oláhok” = Karasok („feketék”) által lakottnak.

Oláhország „mondabeli” megalkotóját, első uralkodóját Fekete Vajdának (Negru Vodă) hívták. Róla a következőket olvashatjuk: Negru Vodă a fost, potrivit legendei, fondatorul şi primul domn al Ţarii Romaneşti. Existenţa lui reală este controversată, făcând subiectul mai multor cercetări mai mult sau mai puţin istorice. Potrivit legendei, Negru Vodă apare ca un personaj care la 1290, se presupune că a trecut Carpaţii din Fagaraş şi s-a stabilit la Curtea de Argeş sau Câmpulung, unde a întemeiat un voievodat. Se crede că a îngăduit orăşenilor saşi să-şi menţină pe comesul (liderul) lor, Laurenţiu, care a decedat în 1300 şi a fost înmormântat în Biserica Bărăţei din Câmpulung. "Descălecatul" său ar fi pus bazele Ţarii Româneşti, a cărei independenţă avea să o statueze Basarab I, în anul 1330. ([42]) – magyarul: Negru Voda (Fekete Vajda) volt a monda szerint, Oláhország (Havasalföld) megteremtője és első uralkodója. Valódi létét kétségbe vonják, és sok többé-kevésbé történelmi kutatás tárgy lett. A monda szerint, Fekete Vajda volt az, aki Fogarasból átlépve a Kárpátokat, udvarát Argyasudvarhelyre vagy Hosszómezőre, helyezte át, engedélyezve ugyanakkor az itt elő városlakó szászoknak, hogy megtartják Lörinc nevű ispánjukat, aki 1300-ban halt meg, és akit a hosszúmezei (németül: Langenau) Barátok Templomában temettek el. Az ő (Fekete Vajda) „honfoglalása” lerakta Oláhország alapjait, amelynek függetlenségét 1330-ban I. Basarab vívta ki. Magyarázatként a wikipédia még megemlíti, hogy : Este de ştiut că în titulatura timpurilor, “Negru“ era “Kara“, aşa că în loc de Negru-Vodă se poate înţelege “Cărăşan” – magyarul: Ismeretes miszerint, azon idők címadási szokása szerint: Negru (Fekete) az Kara volt, és így Negru-Voda helyett „Cărăşan” (Karasi) érthető.

Iar când au fost la cursul anilor de la Adam 6798, fiind în Ţara Ungurească un voievod ce l-au chiemat Radul Negrul Voievod, mare herţeg pre Almaş şi pre Făgăraş, rădicatu-s-au de acolo cu toată casa lui şi cu mulţime noroade: rumâni, papistaşi, saşi, de tot feliul de oameni, pogorându-se pre apa Dâmboviţii, început-au a face ţară noao. – Letopiseţul Cantacuzinesc.

Când au fost cursul anilor de la Adam 6798, Radul Vodă Negrul, care avea scaunul său la Făgăraş de la moşii şi strâmoşii rumânilor, carii venise de la Roma, în zilele lui Traian împăratul Romii s-au socotit ca să-şi mute scaunul dencoace, peste plai.– Cronica Bălenilor[43].

A két fejebbi idézet magyar fordításban így szól:

És amikor Ádám óta eltelt 6798-as évet írtuk, Magyarországon élt egy vajda akit úgy hívtak, hogy Radu Negru Voievod (Fekete Radu Vajda), Omlás és Fogaras nagyhercege, és onnan kiindulva teljes udvarával és rengeteg néppel: rumánok, pápistások, szászok, mindenféle emberekkel, leereszkedve a Dombóvica[44] vizén, elkezdtek egy új országot alapítani – írja a Cantacuzino-féle krónika.

Amikor Ádám óta eltelt 6798-ik évet írtuk, Radu Vodă Negru, aki a Fogarasban székelt, a román ősők földjén, akik még Rómából jöttek Traianus Róma császárának idején, úgy határoztak hogy, áthelyezik székhelyét a fennsíkon túlra – áll a Băleni (Bölöni) Krónikában[45].

A román történelmi hagyomány szerint Havasalföld (Oláhország) alapításának első, Litovoi (Lytuoy) 1277-es sikertelen államalakítási kísérlete után, egy második következett, Negru Vodă államalapítása, amit a XVII. századi krónikások nyomán, „descălecat” – azaz honfoglalásnak nevezi a román történelem.

Litovoi a mai Olténiában és az Argyas vidékén uralkodott 1247 és 1279 között. Nevének első említése egy 1247. június 2-án IV. Béla által, a johannitáknak kiadott okiratban szerepel, ebben az iratban a magyar király tájékoztatja a lovagrendet a Kárpátoktól délre eső területek államairól és vajdáiról. Litovoi neve itt Lytuoy vagy Lytuon formában szerepel, az állam, pedig ahol uralkodott „terra kenazatus Lytuoy” néven. 1374-es és 1407-es moldovai okiratokban a vajda neve Litavor és Litovoi formákban szerepel. Litovoi vajda tette az első kísérleteket a kenézségek és vajdaságok egyesítésére a Zsil mentén, azonban 1272-ben vereséget szenvedett a magyar királytól és országa a mai Argeş (Argyas) megye területére korlátozódott. 1279-ben nem ismerte el többé a magyar királyi alattvalói minőséget, ezért IV. László hadakat küldött ellene. Míg ő elesett a csatában, öccse, Bărbat hadifogságba került, ahonnét sikerült kiváltania magát és követte bátyját a trónon. (Wikipédia nyomán)[46]

Litovoi mellett IV. Béla diplomája más államalakulatokról is híradást ad:

Seneslau (Szaniszló) vajdaságát az 1247-ben kiadott IV. Béla király diplomájában említi, az Olt bal partján fekvő „Transalpina”-i részeken. Akkor még a Duna-menti mezőket kunok és tatárok lakták: Câmpia dinspre Dunăre era încă locuită de cumani şi de tătari.[47] Román kutatók szerint 1270 –1272 körül Litovoi elfoglalta vagy örökölte Szaniszló országát.

Habár Seneslav és Litovoi neve szláv eredetű, őket a királyi diploma oláhnak nevezi: Although the names of Seneslau and Litovoi are of Slavic origin, they are expressly said to be Vlachs (Olati) in the king's diploma.[48]

Farkas kenéz országa az Olt-mentén keresendő, nevére való tekintettel. Neve egy tipikusan magyar (Farkas) is a typical Hungarian name meaning ‘wolf’)[49]. Szlávul ez vlk („farkas”) volt. Feltehetően tőle származik az észak-oláhországi Vâlcea (Valcsa) vidék neve.

János kenéz országa kissé nyugatabbra, a Zsil mentén volt a mai Olténiában, amit IV. Béla király diplomája megemlít. Mindkét kenézséget elfoglalta Litovoi kenéz / vajda.

A hagyomány szerint majd Negru Vodă (Fekete Vajda) lesz az első, akinek sikerült a Kárpátoktól délre államot alapítani. Kiindulva Fogarasföldről átlépi a Kárpátokat, hogy Hosszúmező (Langenau / Câmpulung) vidékén államot alapítson (1290). Idővel kiterjeszti hatalmát nyugat felé (Olténia), és majd keletre is. Fővárosát átköltözteti Argyasudvarhelyre (Curtea de Argeş), ahol a régészet egy terjedelmes fejedelmi udvar romjait tárta fel.

Az eddigiekben már több ízben találkoztunk érdekes és különleges elnevezésekkel, amelyek magyarul igen jól hangzanak. Vegyük ezeket most görcső alá.

Câmpulung (régi szláv nyelven Dlagopole, magyarul Hosszúmező, németül Langenau) talán a legrégebbi alapítású város Havasalföldön. Az erdélyi szászok által alapított város a Târgului-folyó, az Argyas egyik mellékfolyójának a partján fekszik. Az alapítók Langenau (latin Campus Longus – vagy ahogyan a fenti felíraton áll: Longo-Campo)-nak nevezték.

Die siebenbürgisch-sächsische Gemeinschaft konnte sich bis Ende des 17. Jahrhunderts behaupten. – magyarul: Az erdélyi szász közösség megtudta magát tartani XVII. század végéig. A havasalföldi katolikus Egyházat (Bărăţia) itt alapították a XIII. században. A város Oláhország (Fürstentums Walachei) első fővárosa volt. A városban több mind 20 templom van. Itt egy kolostór és katedrális (székesegyház) is működik, mindkettőt a XIII. században alapította I. Radu (Negru Vodă), Oláhország első uralkodója (vajdája). A XIV. században a fővárost átköltöztettik Argyasudvarhelyre (Curtea de Argeş)[50].

Biserica Bărăţia (Barátok temploma)[51] – cu hramul Sfântul Iacob, este un monument istoric şi de arhitectură din municipiul Câmpulung. Edificiul, construit în secolul al XIII-lea, este cel mai vechi lăcaş de cult al Diecezei de Bucureşti. Din biserica iniţială se păstrează până astăzi corul construit în stil gotic, pe ogive. Nava bisericii a fost dezafectată de-a lungul timpului. Fundaţia navei, care poate fi văzută şi în prezent, arată dimensiunile iniţiale ale lăcaşului. În interiorul bisericii se află mormântul comitelui sas Laíurenţiu de Câmpulung, decedat în anul 1330. Într-o cronică realizată în 1764 de Blazius Kleiner, un călugăr franciscan din Câmpulung, se arată că Bărăţia a fost deservită mai întâi de călugări dominicani şi mai apoi de franciscani. Lespedea funerară respectivă constituie cel mai vechi document epigrafic medieval din Ţara Românească şi, în acelaşi timp, prima menţiune scrisă a oraşului Câmpulung. Textul de pe piatra de mormânt, scris în limba latină, este următorul: Hic sepultus est comes Laurencius de Longo-Campo, pie memorie, anno Domini MCCC –magyarul: Szent Jakab a védőszentjével, egy fontos történelmi és építészeti emlékműve Hosszúmező városának. Az épületet, amelyet a XIII. században építettek, a bukaresti egyházmegye legrégibb szentélye. Az eredeti templom épületéből a gótikus stílusban csúcsívekre épült régi karzat maradt meg máig. A templom hajója tönkrement az idők folyamán. Alapzata, amely ma is látógatható, mutatja a  szentély valódi nagyságát. A templom belsejében van Hosszúmezei Löerinc szász ispán sírja, aki 1330-ban hunyt el. Egy 1764-ben írt krónikában, Blazius Kleiner, egy ferencrendi barát Hosszúmezőből, megemlíti, hogy a Barátok Templomában először domokosrendi, majd ferences barátok szolgáltak. Az említett sírfedő képezi Oláhország legrégebbi írásos emlékét, és egyben Hosszúőmező városának első írásos említését. A sírkőn lévő szöveg, amelyet latinul írtak, a következő: Itt nyugszik Hosszúmezei Lörinc ispán (de Hosszúmező), a jámbor emlékű, 1300. Úr évében. Gondolom, mindenki előtt nyílvánvaló, hogy a „Bărăţia” a magyar „Barát(ok)” egyszerű átvétele és kiejtésének elrománosítása, ami azt is bizonyítja, hogy a német (erdélyi szász) mellett a magyar nyelv is jelen volt Hosszúmezőn.

Curtea de Argeş – egyes magyar nyelvű történelmi forrásokban Argyasudvarhely néven szerepel. Egyes történészek szerint itt székelhetett Szaniszló, a Johannita lovagrend diplomájában említett államképződmény feje. A monda szerint a várost 1290 körül alapította Fekete Vajda (Negru Vodă), aki a Fogarasi-havasokból ereszkedett le. A dák-román kontinuitáselméletet valló történészek szerint Fekete Vajda maga Litovoi volt.

Itt volt Tihamér[52] fia, I. Basarab havasalföldi kun származású fejedelem udvara (innen a város neve: „Curtea” = „Udvar”), amely az 1330-as magyar támadáskor megsemmisült. Akkor a fejedelmi udvar ideiglenesen (vissza-)költözött Câmpulung-Muscelre[53]. Egy ideig itt működött az esztergomi érsekségnek alárendelt Magyar-Oláhországi római katolikus püspökség (Mitropolia Ungro-Vlachiei), amelyet 1359-ben Basarab fia, Miklós Sándor havasalföldi fejedelem alapított. Később a római-katolikus püspökség megszűnt, és helyét egy ortodox egyházkerület vette át. A város jelenlegi nevét a XVI. század óta használják, miután V. Basarab havasalföldi fejedelem a ma is itt álló ortodox kolostort megalapította. ([54])

Argyasudvarhely határában áll Fekete Vajda által építetett templom, az Argyasi Monostor (Monastirea Argeşului)[55]. Építésével kapcsolatos balladájának főhőse Manole mester. A ballada szövege pontosan megismétli a magas Déva vára építőjének, Kőműves Kelemen balladájának meséjét, a szeretett feleség feláldozásáról és befalazásáról.

Innen nem messze van a Cozia kolostor, a Szentháromság templomával. Először „Nucet” kolostornak nevezték, majd később kapta a „Cozia” nevet. A templomot 1387 – 1391 között építették, alapítója Mircea cel Bătrân fejedelem volt (uralkodott először 1386 – 1394 között, majd másodszor is 1397 – 1418 között)[56]. Ma a mellette kialakult Călimăneşti (Kelemenes) város része. A várost 1388-ban említik először okiratokban Cozia kolostorral kapcsolatban. Nevét az alapító család nevéből (Căliman = Kelemen) származtatják, eleinte: Kelemenfalva (Satul lui Căliman)[57] volt. Căliman román név nem létezik, hanem ez a magyar Kelemen (latin eredetű: jámbor, szelid) névre megy vissza.

Havasalföld / Oláhország legelső krónikája, a Letopiseţul Cantacuzinesc, amit a XVII. század második felében írtak, Şerban Cantacuzino uralkodása (1640 – 1688) alatt, az 1290 – 1690 közötti eseményeket foglalja össze. Az vajda az oszmán hadsereg mellett részt vett Bécs ostromában (1683). A krónikában következőket olvashatjuk:

“Istoria Ţării Rumâneşti de când au descălecat pravoslavnicii creştini: Însă dintâi izvodindu-se de Rumânii care s-au despărţit de la Romani şi au pribegit spre miazănoapte. Deci trecând apa Dunării, au descălecat la Turnul Severinului; alţii în Ţara Ungurească, pre apa Tisei ajungând până la Maramureş, pre apa Mureşului şi pre apa Oltului. Iar cei ce au descălecat la Turnul Severinului s-au tins pre supt poalele muntelui până în apa Oltului; alţii s-au pogorât pre Dunăre în jos. Şi aşa umplându-se tot locul de ei, au venit până în marginea Nicopolei. Atunci s-au ales dintr-înşii boierii care au fost de neam mare. Şi puseră un neam ce le zicea Basarabi, să le fie lor cap (banoveţi, adică mari bani) şi-i aşezară întâi să le fie scaunul la Turnul Severinului, al doilea scaun s-a pogorât la Strehaia, al treilea scaun s-a pogorât la Craiova. Şi aşa fiind, multă vreme a trecut, tot ei oblăduind acea parte de loc.

– magyarul: Rumánország (Oláhország) története a keresztény pravoszlávok letelepedése óta: Ellenben vizsgáljuk(?) meg először azokat a rumánokat (oláhokat), akik elváltak a romaiaktól és északfelé vándoroltak. Tehát áthaladva a Duna vizén, Szörényvárban (Szörénytornyán) szálltak meg / telepedtek le; mások Magyarországon, a Tisza vizén / mentén Máramarosig értek, (és) a Maros meg az Olt mentén haladtak (letelepedésük helyéig). És azok, akik Szörényvárnál szálltak meg, terjeszkedtek a hegyek alján az Olt vizéig; mások leereszkedtek a Dunán lefelé. És így megtöltve (benépesítve) ezeket e helyeket, eljutottak Nikápoly széléig. Ekkor választottak maguk közül nagy nemzetségű bojárokat. És a Basarab nemzetséget választották fejedelmi családnak (ők „bonoveţi” azaz nagy bánok voltak), és először székhelyűk Szörényvár (Szörénytornya), a második székhely Strehaia[58] volt, majd a harmadik székhely pedig Krajován volt. Így sok idő eltelt, és mind ők kormányozták azt a vidéket.

 Krajova (Craiova) város neve feltehetően a magyar „király” (román „crai”) vagy a szláv „krajina” (határ, szél) szavakból származhatott. Itt székelt a későbbiekben a szörényi bán is, emiatt a várost még úgy is emlegették, hogy: Cetatea Băniei (Bánvár) – saját bejegyzésem).

Mielőtt tovább követnénk a krónika folyamát, kell még egy pár szót ejteni Basarab / Bazarad, Oláhország (Havasalföld) első vajdájáról. A 19. században és 20. század elején a román történészek románnak tartották Basarabot. Nicolae Iorga azonban figyelembe vett egy másik lehetőséget is: „a név kun ... vajon csak a név?” de ennél nem ment tovább. Utóbb számos történész ebbe az irányba mozdult el. Neagu Djuvara a következőképpen foglalta össze érveit:

• Mind Basarabnak, mind apjának a neve Tihamér (Thocomerius) kun eredetű. Bár apját egyesek Batu kán családjából származtatják, tehát nem zárható ki, hogy Basarab valójában tatár származású volt.
• Basarab és fia, Miklós Sándor katolikusok voltak akkor, amikor a románok már évszázadok óta a keleti egyházhoz tartoztak, és Havasalföldön a kunok voltak az egyedüli katolikus nép. (Ennek ellentmond az 1332. november 26-ai Károly Róbert által kiadott dokumentum, amely eretneknek nevezi Basarabot, ami abban a korszakban keleti szertartású keresztényt jelentett.)
• A Basarab utódai által alapított legjelentősebb egyházi intézmények, a Cozia kolostor és a Horezu-kolostor szintén kun nevet viselnek.
• Azzal a nem alátámasztott hiedelemmel szemben, hogy Basarab a tatárok elleni küzdelmekben megszerezte volna az elsőbbséget a többi román kenéz felett, a magyar és a szerb krónikák azt írják, hogy a posadai csatában a tatárok a havasalföldiek mellett harcoltak. Mivel az Arany Horda tatárjai, azaz a nyugati tatárok jórészt kun eredetűek voltak, Basarab lehetséges kun származása lehetne a kapcsolat a két nép között. A krimi-tatárok népe is éppenséggel egy tatár-kun keverék.
• 1325-ben egy magyar egyházi személy tanúskodott egy kun nemes fia ellen, hogy ez megsértette a királyt, mondván, hogy Basarab bokájáig sem ér fel. Nicolae Djuvara történész úgy véli, hogy ez a történet azt bizonyítja, hogy a fiatal kun büszke volt a saját népéből származó vajdára.
• A Basarabnak adott „Negru-Vodă” név (jelentése fekete vajda) az arcszínére utal, amint azt Aleppói Pál és Miron Costin is feljegyezték. A románok a kunokat sötétebb bőrűeknek tartották.

Végső soron a történész úgy értékeli a fenti érveket, hogy külön-külön egyik sem tekinthető bizonyítéknak, de együttesen komoly érvet jelentenek.

Constantin C. Giurescu és Dinu C. Giurescu történészek szerint, az hogy Basarab[59] nevének jelentése az ótörök nyelvben „uralkodó atya”, illetve az hogy kunszármazású, nem rendkívüli dolog, „ez semmivel nem csökkenti Basarab románságát.”.

Más történészek szerint a „Basarab” név kun nyelven „legszentebb, leghatalmasabb, a győzedelmes” jelentésű. Georgeta Penelea megjegyzi, hogy a név kun eredete kétségtelen, de ebből nem lehet következtetni viselőjének nemzetiségére. Lehetséges az is, hogy Basarab anyja kun nemes lány volt.

Basarab tehát egy bizonyos Tihamér (Thocomerius) fia volt, akit jól ismertek a magyar királyi udvarban. A hosszúmezei és Râmnicu Vâlcea-i egyházi adatok szerint a felesége Margit volt, akitől két gyermeke született Miklós Sándor, a jövendőbeli fejedelem (1352 - 1364) és Teodóra, aki Iván Sándor bolgár cár felesége lett.

A feljegyzésekben és képi ábrázolásokban is, az arcának vonásai is nagyon emlékeztetnek török jellegű etnikumra, s ezt utódai is viselték magukon. Egész Havasalföldön és Moldvában is még sok helyen éltek kunok, akiknek bár szétszóródása és asszimilációja már a 13. század második fele óta folyamatos volt, de nem következett be egyik napról a másikra. A kunság azonosulása a románsággal lassan haladt. Az akkori havasalföldi kenézek és előkelők is jobbára kun, vagy más török eredetű neveket viseltek, amely a román történészek, mint Penelea szerint még nem enged a származásra következtetni.

A másik széles körben elterjedt elképzelés származását illetően az, hogy mongol-tatár származású. Némely forrás szerint Tihomur (Tihamér) Möngke Temür fia, aki az Arany Horda uralkodója volt, Batu kán dédunokája és Dzsingisz kán ükunokája. Ami azt jelenti, hogy Basarab vajda Dzsingisz kán leszármazottja volna. A kunokat részben a letelepedett mongol tatárok is magukba olvasztották, a mostani krími tatárok is kun-tatár keveredésből alakultak ki, ezért lehet, hogy bár Basarab és Tihomir (Tihamér) neve mégis kun, de távolabb szemlélve családfájukat lehetnek tatár, vagy mongol származásúak.

I. Basarab (1270/1280 - 1352) havasalföldi fejedelem 1310-1352 között. Latin nyelvű magyar forrásokban Bazarad vagy Ivanko Bazarad néven szerepel. Őt tartják a Havasalföldi Fejedelemség alapítójának, ezért az újkori román történelemben Basarab Întemeietorul – (Ország-)Alapító Basarab néven emlegetik. Egy 1332-es, Károly Róbert által kibocsátott okirat szerint Thocomerius (Tihamér) fia.

A források teljes hiányában I. Basarab uralkodásának kezdetét 1310 körülre teszik, egy 1605-ös olasz krónikában feljegyzett hagyomány alapján, amely a Fekete Vajda trónra lépéséről szól. Egy magyar okirat szerint 1317-ben már kétségkívül hatalmon volt, amikor is helyi konfliktusba keveredett a Méhed vára környéki nemesekkel. Constantin Kogălniceanu történész úgy véli, hogy a magyarországi trónviszályok időszakában, vagyis 1318-ig Basarab egyesítette a Kárpátoktól délre fekvő kenézségeket, létrehozva a Havasalföldi Fejedelemséget. Uralma elején még Magyarország vazallusa volt, 1324-ben úgy szerepel a magyar okiratokban mint „Bazarab, woyvodam nostrum Transalpinum”, de egy idő után megtagadta a 7 000 márka hűbéresi adó kifizetését, sőt, 1325-ben elfoglalta Magyarországtól a Szörényi bánságot. Károly Róbert magyar király követek útján próbálta jobb belátásra bírni, de minden bizonnyal eredménytelenül, hiszen ugyanazon év szeptemberében a magyar király büntetőhadjáratra indult egykori vazallusa ellen. Elfoglalta Szörényvárát, majd előrenyomult a vajda székhelye (Argyasudvarhely) felé. Károly Róbert király a Képes krónika leírása szerint ezt üzente a Basarab vazallusának a posadai csata előtt: „Mondjátok meg Bazarádnak: ő az én juhaim pásztora; szakállánál fogva húzom ki búvóhelyéről!”

Basarab békeajánlata hidegen hagyta a magyar uralkodót, pedig az felajánlotta túszul egyik fiát és vállalta a régi adó kifizetését is, „csak, hogy térjetek vissza békében és óvakodjatok a veszélyektől, mert ha közelebb jöttök, azoktól meg nem szabadultok” – Képes krónika.

A magyar sereg, miután lerombolta a vajda székhelyét, egy szűk hegyi szorosban, Posadanál (valószínűleg a Vöröstoronyi-szoros) szembesült a vajda fenyegetésével. A négy napig tartó csatában, amit a történelem a Posadai[60] csata néven ismer, Károly Róbert és serege katasztrofális vereséget szenvedett a lesből támadó Basarab csapataitól. A magyar sereg megmenekült maradványa csak nagy nélkülözések árán jutott el, december közepe táján Magyarországra. E győzelem révén I. Basarab ideiglenesen függetlenítette Havasalföldet a Magyar Királyságtól. 1343 körül Basarab társuralkodóvá emelte Miklós Sándor fiát. Ez utóbbi I. Lajos udvarába utazott, hogy újra megteremtse a kapcsolatot a Magyar Királysággal. Magyar offenzíva indult a tatárok ellen. Basarab, mint a magyar király hűbérese, kénytelen volt átértékelni a külpolitikáját. Az 1343 - 1345 körüli hadjáratokban elfoglalta a tatároktól a Duna-deltától északra fekvő területeket, a Prut és a Dnyeszter között. ([61])

A Képes krónikában szereplő Posada helye ismeretlen, de valójában ma is létezik egy Posada a Prahova völgyében, a mai Prahova megyében, Comarnic (Komárnok) város része.

Este unul din locurile probabile pentru bătălia din anul 1330 dintre oastea Ţării Româneşti şi cea a Regatului Ungariei, având în vedere că posadă se numeşte o trecătoare îngustă în munţi sau un loc întărit în mod natural care servea ca punct de vamă sau un loc neted pe un deal sau pe un munte unde a existat o aşezare omenească.

Plasarea bătăliei pe Valea Prahovei este motivată în principal de trei argumente, în opinia cercetatorului Florian-Nicu Smarandescu:

In primul rînd, consideră că presupusa participare a tătarilor la ecest conflict ar fi trebuit să se petreaca astfel încât lui Basarab să-i fie cât mai uşor să îi scoată din ţara sa, o dată cu incetarea ostilităţilor.

În al doilea rând, menţionează relatarea călătorului Maciej Stryjkowski (1547 - 1582), venit de la Constantinopol spre a merge în Polonia natală. Acesta a ales ruta Silistra - Călăraşi - Valea Prahovei - Ţara Bârsei - Pasul Oituz - Moldova. Mergând pe acest drum, a observat monumentul presupus a fi ridicat de Basarab I în cinstea victoriei sale: „Când Carolus, regele Ungariei a pornit fără pricină război împotriva lui Basarab, domnul Munteniei, el a fost biruit prin şiretenie, de munteni şi moldoveni, aşa încât cu o mică suită abia a scăpat regele de măcel, în Ungaria. Pe acel loc, unde a fost bătălia, muntenii au clădit o mănăstire şi au ridicat trei stâlpi de piatră, pe care eu însumi i-am văzut în anul 1575, venind din Turcia, dincolo de oraşul Gherghiţa, la două zile de drum de Sibiu, oraş în Transilvania, dincolo de munţi”. Cercetătorul consideră că este vorba despre schitul numit în popor „Trei Lespezi”, aflat în Posada Prahovei şi refăcut de către Cantacuzini în 1661. De asemenea, locaţia corespunde şi distanţei de două zile călare faţă de Sibiu.

Nu în ultimul rând, într-o diplomă din 13 decembrie 1335, către Nicolae Radoslav, regele menţionează cum, „cu ajutorul lui Dumnezeu, se potoli ardoarea duşmanilor şi se putu sparge latura dreaptă a zidului de duşmani şi luând-o la picior prin spărtura făcută din bătălia venită fără veste... aflarăm prilejul mântuirii şi o luarăm spre casă”. Această direcţie a deplasării regelui după scăpare a fost interpretată de către cercetător în sensul alegerii Văii Prahovei ca rută de ieşire din Muntenia.

În final, Florian-Nicu Smărăndescu lansează şi o ipoteză a interpretării figurilor de stil din relatarea Cronicii pictate. Astfel, este relatată prinderea oştenilor „ca peştii în vârşă”, într-un defileu „ca o corabie strâmtă”, unde se izbeau unii de alţii „cum se clatină trestiile în vânt”. Asemenea descriere — consideră cercetătorul — ar corespunde unei văi cu un fir de apă, anume Râul Prahova, unde pe alocuri creşte trestia." ([62]) – magyarul:

Ez az egyik lehetséges helyszíne az 1330-as, az Oláhország és a Magyar Királyság közti csatának, abból kifolyólag, hogy „posadá”-nak hívnak egy szűk hágót vagy egy természetes megerősítéssel bíró helyet (természetes erődöt), amely határátkelőt és vámhelyet is jelent vagy egy síma domb- vagy hegytetőt (fennsíkot) ahol egy emberi telepűlés létezett. A csatának a Prahova völgyébe való helyezése főképpen három érven alapul, Florian-Nicu Smărăndescu kutató véleménye szerint:

Első sorban, azt veszi figyelembe, hogy a tatárok feltételezett részvétele a csatában, azt sugalja, hogy ez olyan helyen kellett megtörténjen, ahonnan Basarabnak minél hamarabb sikerül kikisérni a tatárokat az országból, ahogyan véget ért az ellenségeskedés.

Másod sorban, megemlíti Maciej Stryjkowski (1547-1582) utazó beszámolóját, aki Konstantinápolyból jövet útközben volt szülőföldje Lengyelorság felé. Ő a Szilisztra – Călăraşi – Prahova völgye – Barcaság – Ójtozi szoros – Moldova útvonalat választotta. Ezen az úton haladva, látta azt az emlékművet amit feltételezhetően I. Basarab emelt győzelme tiszteletére: „Mikor Carolus (Károly) Magyarország királya ok nélkül háborút indított Basarab, Havasalföld ura ellen, aki ravaszsággal legyőzte, havasalföldiek és moldovánok (tatárok) seregével, úgy hogy a király csak egy kis kisérettel alig szabadult Magyarországra a mészárlásból. Azon a helyen, ahol lezajlott a csata, a havasalföldiek egy kolostort építettek és három kőoszlopot emeltek, amit én magam láttam 1575-ik évben, mikor Törökországból jövet, Gherghiţa[63] városon túl, két napi útra Nagyszebentől, város Erdélyben, a hegyeken túl.” A kutató kimutatja, hogy arról a remetelakról van szó, amit a nép Trei Lespezi (Három Tábla)-nak nevez, ami a prahovai Posadán van, és amelyet Cantacuzinoék 1661-ben felújítottak.  Továbbá, a település megfelel a Nagyszebentól két nap lovaglási távolsággal is.

Nem utolsó sorban, egy 1335.december.13-án Radoslav Miklósnak írott diplomában, a király megemlíti hogy, „Isten segítségével, megnyugódott az ellenség lelkesedése (tombolása) és rést lehett törni az ellenség falának jobb oldalán és az áttört résen keresztül sikerült kirohanni a hírnélkül ránkzúdult csatából... megtaláltuk a megmenekülés alakalmát és elindultunk hazafelé.” Ezt az útirányt, úgy értékelte a kutató, hogy a király menekülése útjának a Prahova völgyét választotta, mint kijárási útvonalt Havasalföldről.

Befejezésül, Florian-Nicu Smărăndescu egy hipotézist is felvet a Képes krónika szövegének stilus jegyeinek értelmezéséről. Így, beszámoló olvasható a katonák elfogásáról „mint halakat a varsában” egy olyan szorosban mint egy „szűk halyóban”, ahol egymásnak ütköztek mint „ahogyan a nádszálak a szélben”. Ilyen jellegű leírás – mondja a kutató – egy olyan völgyre vonatkozik vékony vízfolyammal, mint a Prahova[64] völgye, ahol helyenként nádas is nő.

Mégis, a posadai csata legvalószínűbb helyszíne az a keskeny szoros a Dâmboviţa hídja előtt, amelyet ma is Posadának hívnak. Azon az úton fekszik, amely Hosszúmezőt (Câmpulung) összeköti Törcsvárral, amelyet ma is Drumul Craiului, Király Útjának hívnak, amely elvezet a Piatra Craiului, Királykő alatt, és ahol a ma romokban álló Cetatea Oratia (Várad?) örködik. Itt egy Mátyás dűlőt (Dealul Mateiaş) is találunk. Ez volt a legrövidebb út hazafelé Erdélybe, és veszélyessége ellenére, a király és kisérete ezt választotta, tekintettel a katonák éhezésére. Basaraba mindent felégetett maga mögött, amikor elmenekült fővárosából, Hosszúmezőről. Itt ebben a szűk szorosban, a Királykő szűk hágójában, sikerült a kunoknak, havasalföldi kunok és a tatár kunok egyesült seregének, Károly Róbert király hadát kelepcébe csalni. Ezért hívják ezt az útat Király Útjának, amely a Királykő alatt vezet át Erdélybe.

Vissza a Cantacuzino-krónikához, amely így folytatódik: Iar când au fost la cursul anului 1290, fiind în Ţara Ungurească un Vodă ce l-a chemat Negru Vodă, mare herţeg pre Almaş şi pre Făgăraş, ridicatu-s-a de acolo cu toată casa lui şi cu mulţime de noroade: Rumâni, Papistaşi, Saşi, de tot felul de oameni, pogorându-se pre apa Dâmboviţei, început-au a face ţară nouă. Întâi au făcut oraşul ce-i zic Câmpul Lung. Acolo au făcut şi o biserică mare şi frumoasă şi înaltă. De acolo au descălecat la Argeş şi iar au făcut oraş mare şi şi-au pus scaunul de domnie, făcând curţi de piatră şi case domneşti şi o biserică mare şi frumoasă. Iar noroadele ce pogorâse cu dânsul, unii s-au dat pre supt podgorie, ajungând până în apa Siretului şi până la Brăila; iar alţii s-au tins în jos, preste tot locul, de au făcut oraşe şi sate până în marginea Dunării şi până în Olt. Atunci şi Basarabii cu toată boierimea ce era mai înainte preste Olt s-au sculat cu toţii de au venit la Negru Vodă, închinându-se să fie sub porunca lui şi numai el să fie preste toţi. De atunci s-a numit Ţara Rumânească iar titlul domnului s-a făcut precum arată tâlcuite pre limba Rumânească: ‘Întru Christos Dumnezeul cel bun credincios şi cel bun de cinste şi cel iubitor de Hristos şi singur biruitor, Io Negru Vodă, cu mila lui Dumnezeu domn a toată Ţara Rumânească dentru Ungaria descălecat şi de la Almaş şi Făgăraş herţeg’. Acesta este titlul domnilor de atunci, începându-se pân-acum, precum adevărat se vede că este scris la toate hrisoavele ţării. Şi într-acest chip tocmitu-ş-a Negru Vodă Ţara cu bună pace, că încă nu era de Turci împresurată. Şi a domnit până la moarte, îngropându-l la biserica lui din Argeş. Şi a domnit ani 24. De aici se începe povestea altor domni, care au venit pre urma Negrului-Vodă”.([65]) – magyarul: Majd amikor az 1290-es éveket írták, Magyarországon volt egy vajda akit Fekete Vajdának hívtak, Omlás és Fogaras Nagyhercege, aki teljes udvarával felkelt és mindenféle népekkel: románok, pápisták, szászok, mindenféle emberekkel, leereszkedve a Dombóvica vizén, elkezdtek egy új országot alapítani. Először azt a várost alapították, amelyiket Hosszúmezőnek neveztek. Ott építettek egy nagy és szép és magas templomot. Onnan meg az Argyasra telepedtek át és ott is egy nagy várost építettek, ahová az udvart is áthelyezték, kőből építettek udvarházakat és nemesi házakat és egy nagy és szép templomot. És azok a népek, pedig amelyek vele érkeztek a szőlősök alá ereszkedtek, és eljutottak a Szeret vizéig meg Brailáig; mások meg lefelé terjeszkedtek, minden irányba, ahol városokat és falvakat alapítottak a Duna széléig és az Oltig. Akkor a Basarabok az egész bojársággal, akik már azelőtt az Olton túl éltek, felkerekedtek mindannyian és Fekete Vajda elé mentek és meghajolva előtte elfogadták, hogy mindannyiuk felett parancsoljon, és csak ő legyen felettük. Azóta hívják Oláhországnak és a fejedelem címét, mint ahogyan mutatja a kifejtése román nyelven: ‘Krisztus Istenben aki jó és hívő és aki jó a becsületben, és a Krisztusban szerető és egyedül uralkodó, én Fekete Vajda, Isten kegyelméből egész Oláhország ura, Magyarországból honfoglalt és Omlás és Fogaras hercege.’ Ez az akkori idők fejedelmi címe, amit máig alkalmaznak, amint valóban írásban látható az ország minden szabályzatában. És ilyképpen bérelte Fekete Vajda jó békében, mert még nem volt a törököktől körülvéve. És haláláig uralkodott, eltemetvén vala az általa épített Argyasi templomban. És 24 évet uralkodott. Innen kezdődik más uralkodók története, akik Fekete Vajda (Negru Vodă) után jöttek.

Érdemes megfigyelni a fenti mondatot: És ilyképpen bérelte Fekete Vajda (Negru Vodă) jó békében (országát). Kitől „bérelte”? A magyar királytól! Minden későbbi havasalföldi vajda a magyar király hűbéreseként, és ennek kegyelméből és az ő nevében uralkodott, vagyis tőle bérelte „országát”. Egy nagyon lényeges bizonyítéka annak, hogy a románság a Magyar királyság megalakulása után érkezett erre a vidékre, vagyis hogy, a magyarság megérkezése nem csak Erdélyben, de még a Havasalföldön is időben megelőzte a románok letelepedését.

Erdély határán fekszik a Szörényi Bánság.

A Szörényi bánságot Béla herceg (a későbbi IV. Béla király) hozta létre, 1228-ban miután a területet elhódította a kunoktól. Az első szörényi bán, Lucas neve egy 1233-ból származó okiratban van megemlítve. A tartomány a tatárjárás idején elpusztult, később azonban Béla király újraszervezte és megalapította területén a Szörényi Püspökséget (az első püspök, Gergely nevét 1246-ban említik). 1247-ben a Johannita Lovagrendnek adományozta, akik azonban 1260-ban elhagyták. 1277-ben az Argeş-(Argyas-)vidéki román területek vajdája, Litovoi megkísérelte elfoglalni és országához csatolni a bánságot, de terve kudarcot vallott, a magyar seregekkel vívott harcban ő is életét vesztette. Később azonban, a IV. László király halála után kitört belpolitikai válságot kihasználva, 1290 körül Radu Negru vajda elfoglalta a tartomány nagy részét. Tekintettel arra, hogy 1324 és 1330 között nem ismertek a szörényi bánok, feltételezhető, hogy a területet a magyar király hűbéreseként maguk a havasalföldi vajdák tartották ellenőrzésük alatt. Miután leszámolt a hatalmát veszélyeztető főurakkal, Károly Róbert király megkísérelte újra uralma alá hajtani a területet, de seregét I. Basarab vajda tőrbe csalta és megverte (posadai csata). Ezzel a bánság egy időre Havasalföld része maradhatott. 1368-ban Nagy Lajos magyar király hadjáratot vezetett I. Vladiszláv (Lajk) vajda ellen, akitől sikerült elfoglalnia Szörényvárt, de mivel a vajda egy évvel később behódolt neki, ezért hűbérként visszaadta. Ezt követően a Szörényi bánság nagy része a havasalföldi vajdák kezén volt, míg végül 1419-ben Zsigmond magyar király az Al-dunai háború során elfoglalta és visszacsatolta Magyarországhoz. Az újonnan visszakapott terület fontos szerepet játszott a törökök elleni védelem megszervezésében. A király megerősítette a tartomány várait, és újakat építtetett, majd 1429-ben hűbérbe adta a Német Lovagrendnek, melynek nagymestere, Redwitz Miklós megkapta a szörényi bán címet. 1432-ben azonban II. Vlad vajda török segítséggel elfoglalta a bánság nagy részét, csak Szörényvár és Orsova környéke maradt a Magyar Királyság kezén. 1439-ben Albert király Hunyadi Jánost nevezte ki Szörényi bánnak. Hunyadi Mátyás király uralkodása idején, a bánság környékén állandó csatározások folytak a törökökkel. Később, Mátyás halála után a Szörényi bánság hanyatlása is bekövetkezett, akár az egész végvár rendszer. A törökök 1492-ben megkísérelték elfoglalni Szörényvárát, de a Kinizsi Pál vezette magyar sereg felmentette. 1521-ben ismét visszavert egy török ostromot, de 1522-ben a törökök bevették Orsovát, majd 1524 szeptemberében sikerült elfoglalniuk Szörényvárt is, ezzel a Szörényi bánság teljes területe török fennhatóság alá került és többé nem alkotott önálló közigazgatási egységet.([66])

Érdemes a szörényi bánok[67] listáját is megvizsgálni:

1227-1233: Csák nb. Pous szörényi bán és gyfv-i ispán; birtokában Fogaras és Szombathely (Szombatfalva Fo), róla fiára: III. Ugron szörényi bánra szállt (Gy 2: 445-453).

1233.VIII.22.: Lukács szörényi bán.

1240.III.21.: Oslu Zeuren-i bán (Er I. 190).

1247.VI.2.: IV. Béla király Zeurin egész földjét a jeruzsálemi ispotályosoknak adományozza.

1268: István ifjabb király, erdélyi herceg és a kunok ura Szatmár vm-ben birtokokat adományoz Sándor Sceurin-i bánnak (Er I. 268).

1269/70-től szörényi bán Miskolc nb. Ponyt.

1270.XII.10.: V. István király a Miskolc nembeli Panit bán zalai ispánnak birtokokat és várakat adományoz, mert...a Zeurin földjét pusztító Szventszlav bolgár cártól {1264-1266} elfoglalta Pleva várát (Er I. 290).

1271: Lőrinc szörényi bán, volt nádor; V. István király neki adta Újhelyet uradalmával (Gy 4: 480-481. Vágújhely Nyitra vm.)

1272.V.23.: Lőrinc Zeurin-i bán és dobokai ispán (Er I. 316).

1274.V.7.: Pál Zeurin-i bán (Er I. 326).

1279.-I.30.: Lőrinc Zeurin-i bán (Er I. 365).

1279.V.11.: néhai Lőrinc vajda fia: Lőrinc Zeurin-i bán (Er I. 366).

1281: Kökényesrénold nb. Mikod budavári rektor; korábban szörényi bán volt (Gy 4).
1330-1341: szörényi bán Felsőlendvai Szécsi Dénes (1323-24: miháldi és zsidóvári várnagy).

1330-1341: Balog nb. Szécsi Miklós fia Dénes szörényi bán;

1350-55: Sz. Péter fia Miklós szörényi bán (Gy 3: 297. Mácsó).

1369-től Vlad havaselvi vajdát szörényi bánnak és Fogaras, ill. Fogarasföld urának címezik

1369: Lad. dei et regis Hungarie gratia vaivoda Transalpinibus et banus de Zewerino necnon dux de Fogaras;

1372: Lad. woyvoda Transalpinus, banus de Zerinio et dux nove plantationis t-e Fougaras;

Wlad. vaivoda Transalpinus, banus de Zerinio et dux nove plantationis t-e Fugaras (Gy 2).

1390.VI.k. Perényi Miklós szörényi bán és Sárói László temesi ispán a szerbiai Vitovnica mellett győzelmet arat egy török csapaton.

1458: Iktári Bethlen Gergely szörényi bán (1464: zsidóvári kapitány).

1483-1486: Patócsi Bertalan szörényi bán.

1484-1491: Szokolai András szörényi bán.

1488: Balázsfalva (Te : Balázsd) Cikóvásárhely tartozékaként Haraszti Ferenc szörényi báné.

1502: Tárnok Péter szörényi bán.

1508, 1515: Bélai Barnabás szörényi bán (Cs 5: 60. 1508: Rápolti György özv: Arani Borbála és leánya: Ilona - BB felesége - jogot tart Hunyad (Vh) vasbányáihoz.

1515-ben Vajonkereszt faluban (Hu) rb. (Cs 5: 145).

1524.V-VI.: Végvidéki török csapatok több ízben megpróbálkoznak Szörény vára elfoglalásával. (A vár kapitánya Kállay János bán.)

1524.IX.: Bali nándorfehérvári bég hadai elfoglalják Szörény várát.         

1350 – 1355: Szécsi Miklós.

1355 – 1359: Ifj. Lackfi Dénes.

1492 – 1494: I. Ferencz szörényi bán.

A Kárpát-medencét uralmuk alá hajtó Árpád-házi uralkodók idejéből először IV. Béla király alatt értesülünk, hogy a keletről érkező kun törzsek 1227-es meghódolása miatt létrehozták a terület ellenőrzésére hivatott Szörényi bánságot. Hadi szerepe a vidékre szintén igényt tartó Bolgár Cárság támadásai miatt értékelődött fel.

1233-ból maradt fenn okleveles említése Lukács szörényi bánnak, akinek hatalma Havasalföldnek az Olt folyóig terjedhetett ki, amelynek alávetett lakosságát kunok és vlachok alkották. A kun és vlach népek között domonkos rendi szerzetesek kezdték meg a katolikus hitre való térítést, de a magyar uralmat az 1241–42-es tatárjárás vihara elsöpörte. Csak a mongol lovasseregek elvonulása után próbálta ismét megszervezni a magyar király ezt a tartományt, most már a szörényi bán felügyelete alatt Litvaj (Litovoi) vajdára és a tőle függő kenézekre bízva a vidék igazgatását. 1247 – 1250 között a johannita lovagrend is megjelent, de nem bírták teljesíteni a mongolokkal szembeni védelem követelményeit. A szörényi bánok névsora csak töredékesen ismert (lásd fejebb). 1272-ben Litvaj (Litovoi) vajda el akarta szakítani a területet a magyar koronától, de a megtorló hadjáratban csatát és életét vesztette. 1291-ig ismét magyar bánok kormányozták, de hatalmuk egyre csökkent, fokozatosan a havasalföldi vajdák vették át az irányítást, míg a magyar uralom központja a Kárpátok nyugati oldalán emelkedő Miháld várába került át. Az országot darabokra szétszaggató tartományurakat több évtizedes küzdelemben legyőző Anjou Károly Róbert király 1330-ban hadjáratban próbálta legyőzni a havasalföldi vajdát, de Posadán vereséget szenvedett. Így a Szörényi bánság a vajda uralma alá került. 1368-as forrás szerint Nagy Lajos király Szörényvárban székelt, a következő esztendőben pedig formálisan is elismerte, hogy eme vidék a havasalföldi vajda fennhatósága alá tartozik.

1419-ben gyökeresen megváltozott a helyzet, amikor Luxemburgi Zsigmond király al-dunai hadjárata során benyomulva Bulgáriába, legyőzött egy török sereget majd visszacsatolta Szörény várát a Magyar Királysághoz. A következő évtizedekben fontos királyi végvár, a szörényi bán kormányzása alatt. 1429 – 1435 között az uralkodó a német lovagrendet bízza meg a török támadásoktól egyre sűrűbben fenyegetett erődítmény őrizetével. 1439 májusában Habsburg Albert király a vitézségével kitűnt idősebb és ifjabb Hunyadi Jánosra bízta a Szörényi bánság várainak parancsnokságát. Megkapták a terület honorbirtokát is, vagyis szolgálati idejük időtartalma alatt ők szedhették be a lakosságra rótt földesúri adókat és szolgáltatásokat. Miután testvéröccse elhunyt, az idősebb Hunyadi János egyedül viselte a szörényi bán hivatalát, Jagelló Ulászló király szolgálatában egyre feljebb emelkedve a méltóságok között. Erdélyi vajda majd Magyarország kormányzója (gubernátor) minőségében számtalan hadjáratot vezetett a déli irányból támadó oszmán hadak ellen.

Szörény vára is betagolódott az al-dunai végvárrendszerbe, amely katonai védelmi feladatát jól teljesítette Hunyadi Mátyás király uralkodása idején is. Hanyatlása a 16. században, a Jagellók alatt következett be, az elégtelen fegyveres erővel és hadi anyaggal rendelkező végvárakat sorra vette be a török. A későbbiekben már az Oszmán Birodalom belső vidékének számító terület hadi jelentősége lecsökkent, a várral egyre kevesebbet törődtek, romba dőltek falai. A vérzivataros évszázadokat túlélt kővár részben konzervált védőművei Szörényvár (Turnu Severin) belvárosában, a Duna partjának közelében emelkednek. ([68])

Ma Szörényvár (régi nevén: Szörénytornya) Mehedinţi – magyarul Méhed megye fővárosa.

Există două posibile origini ale cuvântului Mehedinţi: una latină, ce ar deriva din anticul "Mediam", colonie romană de lângă localitatea "Mehadia" (Caraş-Severin) sau maghiară: "méhészkedés" - stupărit ("méhek" însemnând albină). Imaginea albinelor în heraldica ţinutului regiunii Mehedinţiului pare să confirme cea de-a doua origine etimologică. ([69]) – magyarul: Két eredetmagyarázat ismeretes a „Mehedinţi” megye nevével kapcsolatban: egy latin, amely szerint a latin „Mediam”, római gyarmat „Mehadia” helység mellett Krassó-Szörényben, nevéből vagy egy magyar amely a „méhészkedés” szóból származik. A méhek megjelenítése a Mehedinţi / Méhed tartomány címerében a második etimológiát támassza alá. Tehát, még a román történeszek szerint is, neve a magyar méh – méhed szóból származik.

ßMéhed (Mehedinţi) megye régi és mai címere à   

În 2007, doctorul în filozofia istoriei Neagu Giuvara (literar Djuvara)[70] nota că (...) ceea ce a dat naştere Europei după Imperiul Roman a fost istoria în mişcare, adică valurile succesive pornite din adâncul Asiei – voivodatele româneşti apărând după ultimul val, cel cuman. ([71]) – magyarul: 2007-ben, Neagu Djuvara a történelem filozófia doktora, megjegyzi hogy, az ami a Római Birodalom utáni Európát megszűlte a mozgás, az egymás után Ázsia mélyéből érkező hullámok történeleme volt – a román vajdaságok az utolsó kún hullám után jelentek meg.

Oláhország fővárosa a középkorban Târgoviste[72]/ Vásárhelyen állapodott meg. Mircea cel Bătrân vajda (1386 – 1418) ide helyezte székhelyét. Felépítette itt udvarát, melynek része volt a ma is látható Kende Tornya (Turnu Chindiei) : Turnul Chindiei, cunoscut şi ca Turnul Chindia, este un turn construit în secolul al XV-lea, în Târgovişte, care face parte din ansamblul de monumente Curtea Domnească. Turnul a fost construit de către domnitorul Vlad Ţepeş, în timpul celei de-a doua domnii, iniţial pentru scopuri militare, clădirea servind drept punct de pază, foişor de foc, dar şi pentru stocarea tezaurului. (...) prima menţiune documentară a Curţii domneşti din Târgovişte datează din 1403, iar mai apoi în 1409. (...) Săpăturile arheologice de la jumătatea secolului al XX-lea au arătat că Turnul Chindiei datează din a doua jumătate a secolului al XV-lea, putând fi identificat cu acel „castel” pe care Ştefan Bathory l-a văzut la 11 noiembrie 1476. ([73]) – magyarul: A Kende Tornya egy XV. században épült torony Vásárhelyen, amely a Fejedelmi Udvar épületegyüttes része volt. A tornyot Vlad Ţepeş (III. Vlad Dracul)[74] építette, második uralkodásának idején, eredetileg őrtoronynak, tűzőrtoronynak, de a kincstár tárolására is szolgált. (...) a vásárhelyi fejedelmi udvar első írott említése 1403-ból származik, majd utánna 1409-ből. A XX. századi ásatások kimutatták, hogy a Kende Tornya a XV. század második feléből származik, és azzal a „várral” azonosítható amelyiket Báthory István is látott 1467. november 11-én.

Constantin Brâncuveanu fejedelem (1688 – 1714) átköltözteti "téli" udvarát Bukarestebe. Majd 1714 után a főváros Bukarestbe kerűl át. Maga Bukarest, nevén kívül is, sok magyar emléket őríz. Ilyenek egyes körzeteinek[75] a neve: (Padurea) Baneasa – a bán feleségének (erdeje), Giuleşti – a Gyula (Jula – ejtsd "zsula") nevű bojárok tulajdonában lévő terület neve, Berceni – Bercsényi Miklós huszár parancsnok nevéből – kurucainak egy része itt falút alapított (XVIII. század), majd ebből fejklődött ki a ma is több tízezres magyar közössége.

Bukarest neve előfordulhat, hogy a magyar bokor szóból vagy Bokor nemzetség nevéből származik (1461-ben "castro Bokoresth" a hivatalos okíratokban). Ezen kívül még egyéb etimológiák is szóba jöhetnek: Franz Josef Sulzer (1781) svájci történész szerint a név román bucurie / bucura (öröm) szóból származik. Harminc évvel később egy Bécsben nyomtatott könyv szerint a név „bükk” – „bükkös” területet jelől: Bukarest területén volt, alapítása előtt (XV. században Vlad Ţepes idejében), a „Codri dí Vlasiei” (Oláherdő) – lásd fejebb. Továbbá a román Adrian Majuru történész azt állítja, hogy neve az albán „bukureshti” (szép) szóból ered. A néphagyományban pedig egy „Bucur” nevű csobán alapított itt egy falút. ([76])

Innen nyugatra, a Duna mentén fekszik Teleorman[77] megye. Neve a törökből ered: deli orman „bolond erdő”. Vö. Ormánság (török: orman erdő) – a Baranyában, a Dráva árterületén.

Moldova és a Kárpát-régió magyar eredetű földrajza

Mivel a románság a Balkánról szivárgott fel az Al-Duna vidékére, nyilvánvaló, hogy az itt talált, többnyire magyar vagy elmagyarosodott földrajzi, hegy- és vízrajzi valamint település neveket egyszerűen átvette, és elrománosította. És így használja manapság is. Kivételt képeznek azok a település, amelyek politikai okokból új nevet kaptak. Ilyen a néhai Glogovác, Arad vármegyében, amelyet 1910 és 1918 között Öthalom néven jegyeztek, és végül manapság Tudor Vladimirescu, az 1821-es román forradalom vezérének nevét viseli. Ugyan ilyen a Cernavoda városka Dobrudzsában, amely a török időkben még Boğazköy néven ismertek. Ide tartozik még Ady Endre nevét viselő Érdmindszent, mai magyar nevén: Adyfalva, Bihar megyében, vagy a marosszéki Dózsa György falu (régen: Lukafalva).

A régi települések illetve a vidékek neve általában egy magyar névre megy vissza. És ezt nyíltan be is vallják. Úgy látszik manapság már nincs mit takargatniuk. Magyar eredetű nevekkel találkozunk úgy a Havasalföldön mind Moldvában, Erdélyről nem is beszélve. Van itt egy pár kivétel, mint a Retyezát hegység Hátszeg fölött, vagy a Babele- és Omu-csúcs a Bucsecsben, vagy éppen a Szkerisora jégbarlang az Érchegységben, Funtinel a Kelemen-havasokban, stb. Számuk ellenben elenyésző, és statisztikailag nem mérvadó.

Moldva különös bájjal kapcsolódik a magyar történelemhez. Területe, az Árpád vezette hon(vissza)foglalás előtti időkben a magyar Etelközhöz tartozott. A csángók egy része még abból az időből maradhatott itt hátra, a határ biztosítása végett. A csángók népneve pedig, az egyik magyarázat szerint, a kangar szkíta[78] (besenyő, kun) nép nevéből származik. Továbbá történt rendezett „csángó” betelepítés, de ezenfelül, érkeztek még erdélyi telepesek a Magyar királyság jóváhagyásával, a határt a Kelet felé megvédeni. A XIII. századi tatárdúlásig a vidék Kunország része volt. A magyar királyok a kunok keresztény hitre való térítése érdekében megalapították a milkói apátságot (Milkóvár). Itt folyik a Milkó nevű patak, amely később Moldva és Havasalföld közti határt képezte. Ebből kiindulva, elképzelhető – habár Milkóvár nevű település már a két „román” fejedelemség kialakulása és a köztihatár megállapítása előtt létezett! –, az avar alapítású Melk város neve eredetének magyarázata alapján, az elnevezés a szláv „Medilica” határfolyó szóból származik. Melk is, még a IX. században határvár[79] (vár és apátság) volt a magyar – német határt képező „határfolyón”.

A XIV. században a Magyar királyság elhatározta a moldvai határőr „gyepűt” (őrvidéket) kialakítani. Ide a máramarosi „román” Drágffy családból származó nemest nevezték ki ispánnak, neve: „Dragoş” – Drag de Beltiug / Bélteki Drágfi (1351 - 1353). Moldvába távozása után Máramaros kenéze a „román” Gyulafalvi Gyula (Gyula de la Giuleşti)[80] lett. Őt követte Sas fia, Bélteki Drág, aki Máramaros (1365 - 1395), és a Székelyföld (1387 - 1390) ispánja volt. Moldvában Drágfi után Bélteki Sas (1354 - 1358), és Bélteki Balk (1358 - 1359) volt az ispán. Balknak három fia volt: Bélteki Balkfi Demeter, Bélteki Balkfi Oláh János és Bélteki Balkfi Sándor Sandrin. Ennek fiai: Sándrinfi János, László és Mihály. Utóbbi hűtlensége miatt vesztette el a Drágffy család adományként kapott vagyonát.([81])

A Moldva (független?) fejedelemség megalkotójának Mikola fiát, I. Bogdánt tekintik, aki először Máramaros kenéze volt (1330 - 1342 és 1355 - 1359), majd „fellázadt” a magyar király ellen, de mivel nem akadt követője, átmenekült Moldvába, ahol legyőzte és eltávolította a hatalomból az utolsó moldvai ispánt, és 1359 - 1363 ispán, majd vajda 1363 - 1367 lett[82].

Moldvában alig van település vagy egyéb földrajzi név, amely ne magyar eredetű lenne, a román források szerint is: Csalhótól Szucsaváig, Bányától Huszvárosig, Bákótól, Jászvásásron át Kisjenőig, vagy akár a Szeret-menti Egyedhalmától Karácsonkőig.

Csak egy párat szeretnék kiemelni, a csángó településekre külön nem térnék ki. Ide szívesen ajánlom Hajdú-Moharos József[83] és Domokos Pál Péter munkásságát.

Nézzünk meg egy pár érdekes esetet[84] (zárójelben a település nevét adó magyar szót):

Moldva a Kárpátok és a Dnyeszter között terül el, egészen le a Fekete-tenger északi partjáig.

Kárpátok: Megjegyzendő, hogy a görög szigetvilágban van egy Kárpátosz (Κάρπάθος) nevű sziget is. A magyar Kárpátok (görög „Kárpátesz orosz” Kárpát hegy), akárcsak a görög Kárpátosz sziget neve ismeretlen eredetű. Egyik felvázolt eredetelmélet (albán, indogermán*, szláv eredet, a kárpok nevéből való származtatás) sem bizonyult meggyőzőnek ill. elfogathatónak. A római időkben mons sarmatici (szarmata hegy), a magyar okiratokban (XIII.–XIV. század) pedig Thorchal, Tarczal vagy Montes Nivium volt a Kárpátok neve. ([85])

Moldvát feloszthatjuk egy Szeret menti és egy Szeret-Prut közti területre.

A Szeret (régi román: Seret, ma Siret) folyó neve ismeretlen eredetű. Hasonló elnevezéseket találunk még Dalmáciában (Σέρετος Széretosz) és Dardániában[86] (Σερετος Szeretosz) is. Hérodotosz Tiarantos néven említi, más fennmaradt elnevezések: Gerasos és Seretos.

A Prut (görög Пοράτα, Вουρατ)folyó nevének eredete ugyancsak ismeretlen, Hérodotosz Historia – latin fordításban fennmaradt – könyvében[87], a szkítákról szóló részben egy szkíta „Porata” (hellenisztikus Pyretos) folyóról számol be, amit szkíta eredetű névnek mond.

Dnyeszter a keleti határfolyó. Nevét „szarmatának” vélik: dānu nazdya, és azt jelentené, hogy: „a közeli folyó” – szemben a Dnyeper (római történetíróknál: Danaper) nevével, amelyik: dānu apara „a távoli folyó”. Az ógörögök a Dnyesztert Тύρας (Tyrasz)-nak nevezték, ami a szkíta tūra (gyors) szóból származik. Török neve: Turla. ([88])

A Szeret-menti területen találjuk Moldva első fővárosát: Moldvabánya (román Baia). A XIII. századi oklevelekben „Civitas Moldaviae” a neve.

A főváros 1388-ban Suceava / Szűcsvár-ba költözött. Neve a magyar „szőcs” mesterség nevéből származik – írja Dimitrie Cantemir fejedelem (1673 - 1723) „Descriptio Moldaviae” krónikájában[89].

A vidéken még található magyar eredetű helységnevek: Botuş / Botoş (botos), Cărăuşu (karós > Alsókarós/ Felsőkarós), Falcau (falkő), Leucusesti – Lökös (vö. magyarországi Lökösháza), Lucăceşti – Lukács. Itteni folyónevek pedig: Râul Borcutului (borkút – azaz „borvíz” kút), Râul Ciurgău (csurgó), Râul Gârbele (görbe). Melléhelyezve a hivatalos magyar helységnév.

Délfelé haladva elérjük a mai Neamţ (német) megyét.

Itt emelkedik a Kárpátok egyik legszebb csúcsa, mesék és mondák helye, az 1907 m magas Ceahlău / Csalhó hegy: nevét a magyar csaholó, csagoló (egy ősi saskeselyű: Gypaetus barbatus „szakállas keselyű”) nevéből származtatják.

Ugyan csak itt vezet az út Erdélybe az egyik legszebb szoroson át: a Békás-patak mentén.

Karácsonkő: a város első írásos említésekor (1395) a neve: „in terra nostra Molduana ante villam Karachonkw.” – „Karácsonkő”. Az első román neve Piatra lui Crăciun ennek a fordítása. A várost hívták még Târgu Piatra-nak („kővásár”) vagy egyszerűen Piatra-nak („kő”) is. A kommunista időkben nevezték el Piatra Neamţ-nak, hogy a kereszténységre utaló nevét eltüntessék. A Karácsonkő név eredetével kapcsolatban két elmélet létezik, az egyik szerint a Karácsony személynévből származik, a másik szerint a kerecsen(sólyom), régiesen karacsun nevéből. Ez utóbbi feltevést az is támogatja, hogy a környéken számos magyar eredetű, sólyomfajtáról elnevezett hegy található (Csalhó – Ceahlău : a csaholó, csagoló saskeselyű, Ráró – Rarău: sólyomfajta, Sólyomkő – Piatra Şoimului). Állítólag a csángóföldi Klézsén az öregek Kerecsenkőnek nevezik a várost. ([90])

Németvásár / Târgu Neamţ: ahogyan neve is bizonyítja, a várost Erdélyből átköltözött szász telepesek alapították. Első írásos említése 1387-ből való. Itt vár is állott: Cetatea Neamţului (Németvár), amit I. Péter fejedelem (1376 - 1391) építetett. ([91])

Hasonlóan szász alapítású helység a boráról jól ismert Cotnari / Kotnár / Kottnersberg. Huszita szászok létesítették a XV. század elején. Első írásos említése 1448-ból származik. Mátyás király idejében, a király ajándékaként hűbéresének III. István moldvai fejedelemnek küldött, tokaji venyigét telepítenek ide. A XVII. században a község még majdnem teljesen katolikus volt, a magyar és szász lakóság öt templommal rendelkezett. ([92])

Egyéb magyar eredetű helységnevek a vidéken:

Adjudeni – Dzsidafalva, Almaş (almás), Baratca (barát-pap), Bereşeşti (béres), Bicaz – Békás, Cuejdiu – Kövesd, Cut (kút), Fărcaşa (farkas), Făruei – Forróhely, Grinţieş („gerinces”), Hangu (hang – vö. magyarországi Hangony, régen Hongun – „visszhangos hely” értelemmel), Holm (halom), Leucuşeni – Lökösfalva, Oşlobeni – Vosláb (Vasláb), Săbăoani – Szabófalva, Săcăluşeşti (szakálas), Secuieni (székely), Tarcău – Tarkő (falu, hegy és folyó), Tămăşeni – Tamási (falu és folyó), Tărpeşti („törpe”), Telec – Telek (falu és folyó), Ticoş „tikos”/tyúkos (falu és folyó), Verşeşti („Veres” vezetéknévből).

Folyónevek a vidéken:

Asău – Aszó, Bicaz – Békás (magyar: békasó „békakő” – folyóvízek medrében található apró kavics szóból), Borvizu – Borvíz, Cerebuc – Cserebükk, Chişirig – Keserűkőpatak, Cujediu (köves > lásd: Kövesd), Cupaş – Kupás, Fărcaşa (farkas), Filioara („fűl” – vö. magyarországi Füle, Fülesd), Grinţieşu („gerinces”), Lapoş – Lápos, Potoci – Patak.

Délfelé következik Bákó (Bacău) vidéke:

Bákó város neve a magyar „bakó” (azaz „kivégzőhely”) szóból származik.

További magyar eredetű helységnevek Bákó vidékén:

Agăs – Ágas, Apa Asău (apát [lásd: Apahida] + aszó), Baraţi (barát-pap), Bărtăşeşti – Bartos, Barta – Barta, Borzeşti (borz), Cădăreşti (kádár), Captalan (káptalan), Ciucani – Csíkfalva, Ciughes – Csüges, Cuchiniş – Kökényes, Faraoani – Forrófalva, Fărcaşa (farkas), Birăeşti – Birófalva (ma Bákó része), Gioseni („gyiós” ~ diós, mai hivatalos magyar neve: Győszény), Ghimes – Gyimes (a „gémszarvas” nevéből), Lapos – Lápos, Lucăceşti – Lujkácsfalva, Ludaşi (ludas), Nădişa (nádas), Orăşa („váras”), Orbic („várbükk”, régen falu, ma Buhuşi – Bohos város része), Palanca – Palánka, Perchiu – Perkő (falu / hegy), Şanta („Sánta” névből), Secuieni (székely), Sascut – Szászkút, Şendresti („Sándor” névből), Şomuşca – Somoska, Tamaşi („Tamás” névből), Tarhăuşi – Tarhavas (falu, hegy és folyó), Teiuş (tövis), Uifalău – Újfalu, Trotuş – Tatros „tatáros” (falu és folyó), Vermeşti (vermes), Verşeşti („Veres” névből), Valea Şoşii („Sós” névből), Unguri – Magyarfalu, Zemes („Szemes” – mindenlátó).

Folyóvíz nevek a vidéken: Agăs – Ágas, Aldămas – Áldomás, Apries – Epres, Asău – Aszó, Căiuţ (köves), Haloşu (halas), Orbic – Várbükk pataka, Răcătău („ráktató / rágtató” = tiló).

Vráncsa a legdélibb vidéke a délkelet-moldvai (Szeret-meti) régiónak. Vráncsa (Vrancea) nevét kapcsolatba hozzák a Német Lovagrenddel („frank” – azaz nyugati).

Magyar eredetű helységnevek:

Adjud – Egyedhalma, Bicheşti – Bükkös(d), Chioşdeni – Kövesd, Fărcaş (farkas), Făurei (forró+hely > Forróhely), Feldioara – Földvár, Palanca (palánk).

Lássuk most a Prut-menti területek „látványosságait” – nota bene: messze-messze járunk Magyarország keleti határától, de ahogyan majd kiderül, még magyar nyelvterületen!

Az ország(rész) hagyományos, 1565 utáni fővárosa Jászvásár (Iaşi, eredetileg Târgu Ieşilor – román neve a magyar megnevezés szószerinti fordítása!) volt. Neve az itt „őshonos” jászok népnevéből származik. Jászvásás a Prut (Hérodotosznál: Poráta) partján fekszik. Innen nem messze (45 km-re keletre) van Kukutyin (Cucuteni) falu, a hasonnevű műveltség névadója, és a „Ruja” (magyar: rózsa, rúzsa) patak is.

Egyéb érdekes nevű helységnév (és magyar eredetét) a vidéken:

Boroşeşti (boros), Causesti (köves), Copou (kopó), Fărcăseni (farkas), Fedeleşeni (fedeles), Feredeni (feredő), Forăşti (forrás), Gârbeşti (görbe), Heleşteni (halastó), Holm (halom), Hălăuceşti – Halasfalva), Miclăuşeni – Miklósfalva), Podul Iloaiei – Lónyahíd – szláv: luna vadászból), Mogoşeşti (magas), Şendreni – Sándorfalva, Ticau – Cikó (lásd: magyarországi Cikó falu). Emlékeztetőül: ezek a falvak mind a Prut mentén és Moldva keleti részén fekszenek. Kiemelendő, hogy még itt a (távol) keleten is van hivatalos magyar helységnév.

Tőle északra fekszik Botoşani vidéke. Maga a város alapítójának (Botos nemesi család) nevéből származik. Itt találjuk még: Balinti (Bálint keresztnévből), Borzeşti (borz), Gherghel („Gergel” azaz Gergely keresztnévből), Gârbeni (göbe), Hilişeu (hilişteu < halastó), Şendreni („Sendre” < Sándor keresztnévből). Itt is van egy: Unguroaia (ungur = magyar), bizonyítékául annak, hogy itt észak-keleten is éltek magyarok (nem kötelezően „csángók”).

Egyéb észak-moldvai település, amelynek magyar eredetű neve van:

Szeretvásár (Siret): első írásos említése 1340-ből való, 1345-ben a településen ferences kolostor működött. Innen nem messze van Radóc (Radauţi): 1392-ben kelt okmányban Radomir bojár falvának nevezik. Ennek szomszédságában: Istensegíts és Fogadjisten, a madéfalvi veszedelem után ide menekülő „bukovinai” székelyek jelképes falvai.

Jászvásártól délfelé haladva megérkezünk Vaslui (Vászló) város vidékére. A várost 1435-ben említik először, I. Illés moldvai feledelem trónra lépésekór. Victor Spinei akadémikus szerint a város neve a besenyők vagy kúnok nyelvéből származik[93].

Egyéb helységnevek a vidéken:

Bărtăluş („Bartalus” névből), Ghergheleu (csángó „Gergel” névből), Huşi – Huszváros (magyar husziták alapították – a XVII. században még többségében magyar város volt), Pogana (pogány), Secuia (székely).

Moldva dél-keleti sarkában fekszik Galac (Galaţi) vidéke. Nevének eredetéről több elmélet is született: Valószínűsíthető, hogy a város neve a kun galat szóból ered, amely az arab qal'at (erőd) szó származéka. Egyes kutatók szerint az Kr. e. III. évszázadban gall eredetű törzsek laktak a vidéken (galaták – vö. kisázsiai Galatia római tartomány), akik itt erődöt építettek, melyet később róluk neveztek el. Mások szerint pedig a várost az időszámítás szerinti IV. században a római Cocceius Galattus alapította, aki Nagy Constantinus császár küldötte volt. Van olyan feltevés is, amely a régi források alapján gondolja úgy, hogy az egykor itt álló halászfalut nevezték el Gǎlaţ (szláv gal- sárból) falunak. ([94])

Galac vidékén több magyar nevű település is van:

Balinteşti („Bálint” személynévből), Căuieşti (köves), Corod – Kóród, Ghidigeni (hideg), Ghingheş (gyöngyös), Ionăşeşti („Jónás”), Pechea – régen Bechea („Beke” személynévből), Şendreni („Sándor” személynévből), Taplău (tapló), és ismét Ungureni (Magyarfalú).

Itt találunk egy Râul Brates (barátos) nevű folyót is.

A Prutontúli területeken is akadnak magyar eredetű helységnevek:

Kisjenő / Chişinău (Ştefan Ciobanu román történész szerint eredeti neve Kisjenő volt)[95]. (Nyeszter-)Fehérvár / Cetatea Albă („fehér fellegvár”) – török neve 1918-ig Akkerman „fehér szikla” volt. A várost I. (Nagy) Lajos magyar király foglalta el a genovaiaktól, a XIV. században. (Nagy) Zsigmond király alatt a király védelmi rendszerének egyik előretolt bástyája volt, amelyet a XV. században fenyegető török veszély miatt Hunyadi János, majd Mátyás király megerősített. A XV. században egyértelműen magyar érdekterület. 1511-ben a Tatár Kánsághoz került, és a magyar lakóság elköltözik Csöbörcsökre. ([96])

Más magyar (vagy „magyaros”) nevű települések: Orhei – Várhely, Borcut – Borkút, Cioburciu – Csöbörcsök, Ghidigiş – Hideges, Moghilău – Mugyiló, Stăuceni – Sztojcsin. 

Moldvában előforduló magyar eredetű egyéb hegy- és domborzat és más földrajzi nevek:

Aldămaş – Áldomás, Apahaoş – Apahavas („apát-havas”), Bicaz – Békás (csángó „Bíkaszú”), Ceahlă – Csalhó (lásd: csaholó, csagoló), Cerebic – Cserebükk, Cherebic – Kerekbükk, Cheşchieşul – Kecskés, Dealu Poşorcanilor („boszorkányok dombja”), Farcu-Mare/-Mic – Nagy-/Kis-Farok, Haloş – Halas, Lapoşul – Lápos, Micheş („Mikes” személynévből), Muieruş – Magyaros, Obcinele Feredului (feredő): Sűcsvár környékén, Perchiul – Perkő, Pilişca – Piliske („kormos kis hegy”), Pogăneşti (pogány): erdő Galac megyében, Rarău – Ráró (sólyom fajta), Şandru-Mare/-Mic – Nagy-/Kis-Sándor (hegy), Şaroşa – Sáros, Tarcău – Tarkő, Tarhauş – Tarhavas. 

Befejezésül ismét megemlíteném, hogy Oláhország (Havasalföld) kellős-közepén volt egy Szaak vagy Szaaka (Secuieni / Székely) megye. Itt megint ki kell mondani, hogy: a románok csak tudnak valamit, amit mi megpróbáltunk elfelejtetni saját magunkkal, de ők ezzel nem törődtek. Csak nem gondolja valaki komolyan, hogy a „székely” megye „saac” (szkíta) neve amolyan véletlen, meg hogy, tudatlanságból vagy tévedésből származik. Ők tudták, hogy a székely nép maga a szaka (szkíta). Valami tényleg nagyon sántít a magyar történetírásban…

 

Vége

---

[1] Demény Lajos, erdélyi művelődéstörténész, aki 1995 ben a MTA külső tagja lett, nevezte így.

[2] Ahogyan Herder, kimagasló tudásával, anélkül, hogy elolvasott volna egy középkori latin nyelvű krónikát, hisz latinul csak vajmi keveset tudott (> Helmut Schröcke: Indogermanen-Germanen-Slaven) a politika sugallatára feltalálta és megalkotta a „szláv” népet, ugyanúgy az ő róla elnevezett díj hordozója, Constantin Daicoviciu kimagasló tudásával, politikai sugallatra feltalálta és a semmiből megalkotta a „dák eredetű” románokat.

[3] Marosvásárhely a szülővárosom, és ott éltem 27 évet. Majd helyet kellett csináljak másoknak.

[4] Kollektív jogaikat (anyanyelvi iskola) csak 2007-ben ismerte el a szerb állam, ezt is csak cserébe a Koszovó függetlenségének elismerésének bukaresti megtagadásáért.

[5] Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, 2. kötet, 111-113 old., Budapest, 1987.

[6] Az 1207-ben kelt oklevélben Benedek erdélyi vajda beiktatta a kerci monostort.

[7] Horváth Jenő: Erdély és a románság kialakulása, 6. old., kffarkas@mail.uti.hu (Világháló).

[8] U.o., Szentpétery I.: Az árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzékére hivatkozva, I., Budapest, 1923.

[9] Grigore Ureche: Letopiseţul ţării Moldovei – magyarul: „Moldvaország krónikája, amióta országot alapítottak” (szó szerint: „amióta a lóról, a nyeregből leszálltak” – értelme szerint: „amióta honfoglaltak”) és az elmúlt időkről meg az uralkodók életéről ahogyan írva vala Drágos vajdától Áron vajdáig: 86. bekezdés: „Pentru Ţara Ungurească de jos şi Ardealul de sus vom să arărtăm, fiindu-ne vecini de aproape şi cum au avut şi ei crăie mare ca şi léşii.” – magyarul: „Alsó-Magyarország és Felső-Erdély vidékéről (szólva), bemutatandó, mivel közeli szomszédaink, hogyan voltak nekik is hatalmas királyaik, akárcsak a lengyeleknek.”

[10] Letopiseţul ţării Moldovei de la Aron vodă incoace, de unde este parasit de Ureche vornicul, 1675.

[11] Chronika ziem Moldawskich y Multanskich, 1677.

[12] Tótországnak hívták a kora-középkori Magyarországon a Dráva-Száva közét, mert eredetileg ezt „teutonok” azaz keleti germánok (gótok) lakták. A frankok / kelták nevezték a germánokat így, „nem-szabad” embereknek, hogy megkülönböztessék őket maguktól, akik a „frankok” voltak, azaz „szabadok” mivel a szabad-szkítáktól származtak. (> Sebastian Münster: Cosmographia, Basel, 1544). Ezt a „nem-szabadok” (tót) fogalmat fordították latinra a térképeken meg a krónikákban, és lett belőle sclavi és országuk „Sclavonia”. Majd Herder politikai indíttatású lelkes buzgóságával lett belőle „Slavonia” a „c” [k] hang könnyed és gátlástalan, de bámulatosan ügyes ejtésével. Ilyen lélek megállító bravúrral, Skandináviát is át lehetett volna keresztelni „Sandináviára”.

[13] „Sose keress rosszindulatot ott, ahol az ostobaság elégséges magyarázat.” (> Murphy egyik törvénye).

[14] „Diese Altbulgarische hat auf die kirchliche Literatur aller slavischen Völker, soweit sie der orthodoxen Kirche angehören, und darüber hinaus auf deren Schriftsprachen großen Einfluß ausgeübt” – magyarul: Ez az óbolgár nagyban befolyásolta az összes szláv népek egyházi irodalmát, amennyiben az ortodox egyház alá tartoztak, de még ezen is túlmenően, mindezen népek irodalmi nyelvét is.

(> Krahe, H.: Indogermanische Sprachwissenschaft, Berlin, 1985, 27. old.).

[15] Theophylaktos Simokattes a krónika szerzője.

[16] Görög: Blachoi (βλάχοι).

[17] Decei, A., Ciocîltan, V.: La mention des Roumain (Walah) chez Al-Maqdisi > Romano-arabica I., Bukarest, 1974, 49-54 old.

[18] A kelta ARD erdőd, magasságot, magasan fekvő erdőt jelent. Lásd még: Ardiuna „istennő” – az Erdő-Anya tündér neve, vagy az Ardennek („Erdők-hona”) hegységet a mai Belgiumban.

[19] Gherghel, I.: Câteva consideraţiuni la cuprinsul noţiunii cuvântului „Vlach”, Bucureşti: Convorbiri literare, 1920, 4-8. old. (> Világháló: wikipédia: Etimologia cuvântului vlah.).

[20] Az olaszok neve véleményem szerint Latium (Lazio) vidék nevéből származik: „o-lasz” (vö. rusz > „o-rosz”).

[21] A háziállatok nevének eredete > anyanyelvcsavarblog.hu (Világháló).

[22] Kazhdan, Alexander: The Oxford Dictionary of Byzantium, New York / Oxford, 1991, 2183-2184. old.

[23] Romania volt a Keletrómai / Bizánci / Rúmi Birodalom neve.

[24] Pelagónia a mai Macedónia dél-nyugati részén fekszik, és az ország egyik tartományának a neve.

[25] Soulis, G. C.: Thessalian Valachia, 1963, 271-273. old.

[26] Rigómezei vagy Rigóföldi (Koszovói) csata 1389.

[27] Cincari – nevük állítólag abból ered, ahogyan ejtik ki az ötös számot: „cinc” és nem „csincs” mint a románok.

[28] A székelyek betelepülését a Német Lovagrend barcasági megjelenésével hozzák kapcsolatba, valamikor 1210 után, de ez már korábban is elkezdődhetett, mert itt haladt végig a Brassóból az Al-Dunához, az akkori Cumánián / Kunországon át vezető igen forgalmas kereskedelmi főútvonal. Ennek védelmét kellett biztosítani.  A székely (Saac, Saaca – sic! – lásd a térképet) megyét 1845-ben szüntették meg, területét felosztva Prahova és Buzau (Bodza) megyék között. (> Világháló: Giurescu, C.: „Judeţele disparute din Ţara Romaneasca după harta stolnicului Constantin Cantacusino (1700)” – Oláhország eltűnt megyéi C. Cantacuzino térképe nyomán, megjelent a Revista istorică Română – Román történelmi Szemlében, XIII, Bucureşti 1936.

[29] Parusi, Gheorghe: Cronologia Bucureştilor, 9. old. (> Világháló: wikipedia.org).

[30] Letopiseţul ţării Moldovei de la Aron vodă incoace, de unde este parasit de Ureche vornicul, 1675.

[31] Chronika ziem Moldawskich y Multanskich, 1677.

[32] Originea Gherga – 192. Românii din Balcani I, 29.old. (Világháló).

[33] ro.wikipedia.org/ wiki /Nicolae_Iorga. (Wikipédia): Nicolae Iorga (1871 – 1940) román történész, irodalmi kritikus, drámaíró, költő és politikus. Az első világháború után a Román Nemzeti Gyűlés elnöke, majd 1931-től 1932-ig miniszterelnök: ro.wikipedia.org/ wiki /Nicolae_Iorga. (Wikipédia).

[34] Iorga N.: Istoria Bisericii Româneşti şi a vieţii religioase a românilor, Introducere (Bekezdés), 1. old., Bucuresti, 1908 / Saeculum kiadó, 2011.

[35] Originea Gherga – 192. Românii din Balcani I, 39.old. (Világháló).

[36] Originea Gherga – 192. Românii din Balcani I, 53.old. (Világháló).

[37] Originea Gherga – 192. Românii din Balcani I, 40.old. (Világháló).

[38] hu.wikipedia.org/wiki/Bulgária_történelme (Világháló).

[39] Originea Gherga – 192. Românii din Balcani I, 60. old. (Világháló).

[40] Enciclopedia Romaniei: Ungro-Vlahia / Mitropolia Ungrovlahiei. (Világháló).

[41] Originea Gherga – 192. Românii din Balcani I, 42.old. (Világháló).

[42] ro.wikipedia.org/wiki/Negru-Vodă (Világháló).

[43] ro.wikipedia/wiki/Cronica_ Bălenilor: Cronica Bălenilor – anonim krónika a XVII. századból (Világháló).

[44] ro.wikipedia.org/wiki/Lista de etimologii ale judeţelor României: Dâmboviţa neve a „dâmb” – magyarul: „domb” szóból származik, tehát eleve magyar eredetű (Világháló).

[45] Létezik egy Băleni / Bölön nevű falu Dâmboviţa / Dombóvica megyében, 22 km-re Târgovişte / Vásárhelytől délre, a Bukarest felé vezető úton. Itt a 2002-es népszámláláskor a 8324 lakosból egy magyarnak vallotta magát. Érdekes, hogy Târgovişte / Vásárhely környékén még két „Ungureni” (Magyarfalva) nevű helység is van.

[46] hu.wikipedia.org/wiki/Litovoi (Világháló).

[47] ro.wikipedia.org/wiki/Seneslau (Világháló).

[48] en.wikipedia.org/wiki/Seneslau (Világháló).

[49] en.wikipedia.org/wiki/Farcaş (Világháló).

[50] de.wipipedia.org/wiki/Câmpulung (Világháló).

[51] ro.wikipedia.org/wiki/Biserica_Bărăţia_din_Câmpulung (Világháló).

[52] hu.wikipedia.org/wiki/Tihamér_havasalföldi_fejedelem: ő Mongke Temur, az Arany Horda kánjának fia, és  Batu Kán dédunokája. I. Basarab apja volt – áll Károly Róbert király egyik dokumentumában (Világháló).

[53] dexonline.ro/definiţie/Muscel: értelme „Hegyalja” (Világháló).

[54] hu.wikipedia.org/wiki/Curtea_de_Argeş (Világháló).

[55] ro.wikipedia.org/wiki/Mesterul_Manole (Világháló).

[56] ro.wikipedia.org/wiki/Mircea_cel_Bătrân (Világháló).

[57] ro.wikipedia.org/wiki/Călimăneşti (Világháló).

[58] ro.wikipedi.org/wiki/Strehaia: város Olténiában, félúton Szőréynvárból és Krajova felé. Melette van a Bánvölgye nevű helység is. (Világháló).

[59] ro.wikipedia.org/wiki/Basarab_I: „numele e cuman… numai numele?  - Nicolae Iorga, / Neagu Djuvara  (Világháló).

[60] it.wikipedia.org/wiki/Posada: van egy Posada nevű helység Szardíniában is, neve az etruszk elődök nyelvéből származik. A mai szárd nyelven, és spanyolul is: „posada” határ, váltó és pihenő helyet jelent. Az elnevezés tökéletesen megfelel a havasalföldi helység és csata hely nevének is. (Világháló).

[61] hu.wikipedia.org/wiki/Basarab_I (Világháló).

[62] ro.wikipedia.org/wiki/Posada_Prahova (Világháló).

[63] ro.wikipedia.org/wiki/Gherghiţa_Prahova: Ploieşti közelében, Ungureni mellett, a bukaresti úton. (Világháló).

[64] ro.wikipedia.org/wiki/Lista_de_etimologii_ale_judeţelor_României: neve szláv: „prah” vízesés (Világháló).

[65] Originea Gherga – 192. Românii din Balcani I, 42-43. old. (Világháló).

[66] hu.wikipedia.org/wiki/Szörényi_bánság (Világháló).

[67] Pesty F.: A Szörényi hajdani oláh kerületek. Bp 1876; Uı: A Szörényi bánság és Szörény  vármegye története. I-II.; III. Oklevéltár. Bp 1878. (Világháló).

[68] hu.wikipedia.org/wiki/Szörényvár (Világháló).

[69] ro.wikipedia.org/wiki/Judeţul_Mehedinţi (Világháló).

[70] Neagu Bunea Djuvara (1916 – 2018) arumun családból származó román történész, újságíró és diplomata. (en.wikipedia.org/wiki/Neagu_Djuvara).

[71] Originea Gherga – 192. Românii din Balcani I, 59-60. old. (Világháló).

[72] ro.wikipedia.org/wiki/Târgovişte (Világháló).

[73] ro.wikipedia.org/wiki/Turnul_Chindiei (Világháló).

[74] hu.wikipedia.org/wiki/III,_Vlad_havasalföldi-fejedelem: a Dracul név a magyar Nagy Zsigmond király és német-római császár alapította Sárkány Lovagrendre utal. (Világháló).

[75] cabral.ro/din-viata/cartierele-bucurestiului-etimologie (Világháló).

[76] ro.wikipedia.org/wiki/Bucureşti (Világháló).

[77] ro.wikipedia.org/wiki/Judeţul_Teleorman (Világháló).

[78] hu.wikipedia.org/wiki/Szkíták_kangarok: Ma kun, palóc, besenyő és csángó néven ismerjük őket. (Világháló).

[79] Niederösterreich – Melk – Ort an der Melk – Etymologie (Világháló).

[80] ro.wikipeida.org/wiki/Gyula_de_la_Giuleşti (Világháló).

[81] ro.wikipeida.org/wiki/Balk_moldvai_fejedelem (Világháló).

[82] ro.wikipeida.org/wiki/Bogdan_I. (Világháló).

[83] Szemle: Földrajzi értesítő XLIV. évf. 1995. 1-2. füzet, pp. 121-137: Csángók, csángóság, csángósodás (Világháló).

[84] ro.wikipeida.org/wiki/Toponimia_maghiară_in_Moldova (Világháló).

[85] de.wikipedia.org/wiki/Karpaten (Világháló).

[86] de.wikiprdia.org/wiki/Dardanien: a mai Kosovo területe, valamin Szerbia és Makedónia egyes részei, az Ibar, Morava és Vardar folyók közötti terület. (Világháló).

[87] Herodot: Historien, IV. Buch, Dir Flüsse des Skytenlandes, 48. bekezdés, 286. old., Stuttgart, 1971.

[88] en.wikipedia.org/wiki/Dniester (Világháló).

[89] en.wikipedia.org/wiki/Suceava (Világháló).

[90] hu.wikipedia.org/wiki/Karácsonkő (Világháló).

[91] ro.wikipedia.org/wiki/Târgu_Neamţ (Világháló).

[92] hu.wikipedia.org/wiki/Cotnari (Világháló).

[93] ro.wikipedia.org/wiki/Vaslui (Világháló).

[94] ro.wikipedia.org/wiki/Galaţi (Világháló).

[95] hu.wikipedia.org/wiki/Chişinău (Világháló).

[96] hu.wikipedia.org/wiki/Bilhorod-Dnyisztrovszkij (Világháló).